„Elmesélem, hogyan halt meg Luciani pápa” – Megoldódik az I. János Pál halála körüli rejtély

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2017. november 07. kedd

1978. szeptember 28-án meghalt I. János Pál, a „mosolygós pápa”. Hirtelen haláláról sok szóbeszéd keringett. Stefania Falasca olasz újságíró, I. János Pál boldoggá avatásának viceposztulátora november 7-én megjelenő kötetében tanúságtételeket közöl, amelyek tisztázzák a pápa halálának körülményeit.

I. János Pál hirtelen halálát követően számos feltevés látott napvilágot arról, hogy a pápa összeesküvés áldozata lett. Az Avvenire, az Olasz Püspöki Konferencia napilapjának vatikánszakértője, a „mosolygós pápa” kanonizációs eljárásának viceposztulátora, Stefania Falasca Papa Luciani. Cronaca di una morte (Luciani pápa. Egy haláleset krónikája) című kötetében tisztázza a halál körülményeit.

Komoly nyomozás, történeti kutatás előzte meg a kötet megszületését: a szerző fényt akart deríteni I. János Pál halálára, aki 1978-ban mindössze 33 napon át ült a pápai székben. Az olasz nyelven megjelenő, eddig kiadatlan dokumentumokat és tanúságtételeket közlő kötet november 7-én kerül a könyvesboltokba, és véget vet a pápa korai halála körüli találgatásoknak.

Pietro Parolin bíboros a könyvhöz írt előszavában méltatja a Falasca által végzett komoly kutatómunkát, amely azzal, hogy lezárja a találgatásokat, lehetőséget ad arra, hogy I. János Pál pápaságát végre az őt megillető komolysággal tanulmányozzák.

Az egyik tanú, a most 76 éves Margherita nővér akkor a legfiatalabb volt a pápát szolgáló venetói szerzetesnővérek között. Tanúságtételében elmondja, halála előtt néhány órával látta, hogy a pápa fel-alá járkálva olvas. A nővér éppen vasalt a gardróbszobában, nyitott ajtónál, Luciani pápa pedig odaszólt neki, hogy ne fárassza magát túlságosan az ingjeivel, elég, ha a nyakánál és a csuklójánál vasalja, a többi úgysem látszik.

Mindez azután történt, hogy a vacsora előtt titkárával, John Magee ír pappal közösen mondott imádság közben a pápa rosszul lett, erős mellkasi fájdalmat érzett. Nem akarta értesíteni orvosát, aki így csak másnap szerzett tudomást a rosszullétről, amikor a pápa már halott volt.

November 7-én, a kötet megjelenésének napján ülésezik a Vatikánban a Szentek Ügyeinek Kongregációja, hogy kimondja, Albino Luciani hősies fokon gyakorolta az erényeket. A boldoggáavatási eljárás során két olyan csodát vizsgálnak, amelyek I. János Pál közbenjárásának tulajdoníthatók.

* * *

„Ideje, hogy visszatekerjük a történelem szalagját. Hogy onnan induljunk el újra, a végétől. Az utolsó életjelektől azon az estén, 1978. szeptember 28-án” – áll a jegyzőkönyvben, Margherita Marin nővér vallomásában, amelyet 2009. május 12-én rögzítettek Trentóban a kanonizációs eljárás során. A nővér az elsők között volt, akik holtan látták Luciani pápát. Stefania Falasca könyvében olvasható a vallomása, egyéb dokumentumokkal együtt, amelyek tisztázzák a halál körülményeit. Vallomásában így számol be a pápa halálának körülményiről:

– Meg tudná mondani, hány órakor, ki vette észre, hogy a pápa elhunyt?

– Mint minden reggel, aznap 5.15-kor Vincenza nővér egy csésze kávét hagyott a Szentatya számára a sekrestyében, amely közvetlenül a pápa szobája mellett volt, a kápolna előtt. A Szentatya általában a sekrestyében itta meg a kávét, mielőtt bement volna a kápolnába imádkozni. Azon a reggelen azonban a kávé érintetlen maradt. Körülbelül tíz perc múlva Vincenza nővér azt mondta: „Nem jött még ki? Hogyhogy?” Én ott voltam a folyosón, így láthattam, hogy bekopog, aztán újra kopog, de nincs válasz… Még mindig csönd. Akkor kinyitotta az ajtót és belépett. Ott voltam, amikor belépett, én kint maradtam. Hallottam, hogy ezt mondja: „Szentatyám, ne viccelődjön velem!” Aztán kijött, meg volt rémülve, behívott, vele együtt én is visszamentem a szobába és megláttam. A Szentatya az ágyában feküdt, a fejtámla felett égett az olvasólámpa. A háta mögött ott volt a két párnája, ahogy megemelte, nyújtott lábbal feküdt, karjai az ágyneműn voltak. Pizsamában volt, a mellkasán nyugvó kezében néhány gépelt papírt tartott, fejét kissé jobbra fordította, halvány mosoly volt az arcán, szemüvege az orrán, szeme félig csukva… olyan volt, mintha aludna. Megérintettem a kezeit, hidegek volt, megdöbbenve láttam, hogy a körmei kicsit elsötétedtek.

– Nem vett észre semmi furcsát?

– Nem. Semmit. Semmit. Még egy ráncot sem a takarón. Semmi nem esett a földre, semmi nem volt összedúlva, ami arra utalhatott volna, hogy észlelte a rosszullétet. Épp úgy nézett ki, mint aki olvasás közben elalszik. Mint aki elalszik és úgy marad.

– És aztán mit csináltak?

– Vincenza nővér azonnal felment és hívta Magee atyát, én pedig szaladtam, hogy Diego atyát hívjam. Kopogtam az ajtaján és szólítottam: „Jöjjön le, a Szentatya, a Szentatya…” Felriadt és lejött. Elmondtunk egy imát, aztán Magee atya elment, hogy hívja a Vatikán orvosát. Buzzonetti doktor szinte azonnal ott is volt. Láttam, hogy jön Villot bíboros, aztán Poletti bíboros.

– Önök, nővérek, ott voltak az orvosszakértői vizsgálat pillanatában?

– Nem, mert kimentünk a szobából. Utána odajött hozzánk Magee atya és azt mondta: „Nem szenvedett, észre sem vette.” Ezt mondta az orvos, és azt is, hogy a hirtelen halál előző este tizenegy óra körül érte. Ennyit hallottam. Mást nem… nem nagyon volt mit mondani…

– Mire emlékszik még azokból a pillanatokból?

– Emlékszem, mekkora sürgés-forgás volt a prelátusok között, emlékszem, hogy fel-alá járkáltak a folyosókon, és hallottam, hogy nem tudják, hogy adják tudtára a világnak, hogy így halt meg a pápa, aki oly rövid idő alatt meghódította mindenki szívét. Olyannyira nem tudták, hogy csak két órával azután tették közzé hivatalosan a hírt, hogy mi, nővérek, rátaláltunk. Emlékszem, hogy még a szobájában nyugodott, amikor eljött az unokahúga, egy fiatal lány, félrehúzódott és Vincenza nővérrel együtt sírt. Mi, nővérek, a titkárok nélkül részt vettünk a gyászmisén, amelyet Poletti bíboros mutatott be…

Forrás: Avvenire.it; Vatican Insider

Fotó: Avvenire.it

Magyar Kurír
(tzs)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés