Nem ilyen országot akarunk - avagy túlélni a karácsonyt a senkiföldjén
Ezek az emberek nem a kerítésen át jöttek, hanem a kapun keresztül. Mi pedig úgy bánunk velük... amikor elolvastam ezt a riportot, nagyon elszomorodtam. Milyen ország vagyunk mi, hogy így bánunk emberekkel? Van miért imádkozni...
"Öltözékemet egy szupermeleg pehelykabát, vastag nadrág, és hegyi túrákra is alkalmas bakancs alkotta. Ezek alá szélálló softshell dzsekit, polárpulóvert, és a testpárát elvezető aláöltözetet húztam.
Mindez csak azért érdekes, mert eközben velem szemben, a sátorban ülő család tagjai szimpla utcai ruhában voltak, a kisgyerek pedig még nadrágot sem hordott, rózsaszín harisnyás lábát nyújtotta a tűz felé. Cipőt amúgy a felnőttek sem viseltek, hiszen otthon voltak. A pontosság kedvéért: A család nem annyira otthon volt, mint inkább a magyar és a szerb határ közti senki földjén, a röszkei tranzitzóna külső részén. Nem is egy család volt az, hanem kettő: hét iráni nő, férfi és gyerek zsúfolódott össze a sátorban. Amit pedig sátornak neveztem, az valójában nejlonból és pokrócokból tákolt menedék volt. Odabenn csak a szokás kedvéért vették le a cipőt, hiszen még a középen égő tűznél is fagypont körül volt a hőmérséklet.
A magyar kerítésnél várakozó embereknek azonban fontos volt az otthon illúziója. Legtöbbjük már egy-két éve úton volt, és ezalatt erodálódott az otthon jelentése. Láthatóan otthonnak számított minden hely, ahol néhány napnál többet tartózkodtak. Márpedig a magyar határ ilyen hely volt.
„Három napja vagyunk kinn. És úgy tudjuk, még öt napig kell maradnunk, utána engednek be” – mondta az iráni nő a lábasban bugyogó ételt kavargatva. „Én egy hónapja és 13 napja vagyok itt” – fintorodott el a sátor előtt egy angolul jól beszélő pakisztáni, aki spontán tolmácsommá szegődött. „A suboticai táborban laktunk két hónapig, és egy hete jöttünk ki, mert mi kerültünk sorra – mondta a nyílt tűznél melegedő iráni férfi, miközben hol a feketére kormosodott lábasokra, hol a négyéves körüli kisfiúra figyelt.
„Miért nem várták meg a táborban a beengedési időpontot?” – kérdeztem a férfit. Ez volt ugyanis az egyetlen, amit nem értettem.
Így szívatjuk a menekülteket
Azt már tudtam, hogy a röszkei és tompai határzóna környéke Európa egyik legnyomorúságosabb zuga. Itt várakoznak azok a menekültek, akik hittek a magyar kormány ígéretének, miszerint ha valaki tiszteli a törvényeinket, és legálisan kér bebocsátást, akkor mi is tisztességesen foglalkozunk majd a menekültkérelmével. Előző látogatásaimból ismertem azt is: ahogy a déli határszélen semmit, úgy a tisztességes bebocsátást sem kell szó szerint érteni. A magyar hatóságok egész családokat, gyerekeket és nőket várakoztattak hetekig a kerítés előtt.
Nem véletlenről, vagy gondatlanságról van szó: már fél éve közel-keleti háborús övezeteket idézett a környék. A magyar hatóságok nem hogy nem gondoskodtak az ott összegyűlt emberekről, de szándékosan nehezítettek a helyzetükön. Ételt, vagy orvosi segítséget nyújtó civil szervezeteket tiltottak ki a környékről, tilos volt sátrat osztani, és egy ideig orvosokat sem engedtek hozzájuk, pedig még tíznapos csecsemővel is várakoztak a kerítésnél.
A kormányzati logika talán az volt, hogy a menekültek majd hazamennek a háború vagy egyéb katasztrófák sújtotta országukba, ha nem megfelelő az elhelyezés. És bár az elmélet hamisnak bizonyult, mert az emberek a kormányzati kegyetlenkedés ellenére is maradtak, a hivatalos hozzáállás december végére sem változott. Karácsony előtt vagy ötvenen táboroztak a tranzitzóna külső részén, a mínusz 5 fokban.
A hatóságok egyetlen téren fejlesztették a rendszert: készült egy beengedési lista, amelyből tudhatóvá vált, hogy kit mikor szólítanak a magyar rendőrök a tranzitzónához. Azaz a kerítésnél várakozás elvileg értelmét vesztette. De akkor miért vállalják egész családok az embertelen körülményeket?
„Hiába van pontos dátum, nem mindig akkor hívják az embereket” – magyarázta az angolul jól beszélő pakisztáni. „Volt egy család, aminek két napja kellett volna bemennie, de még mindig itt vannak." Az emberek ezért inkább 10 nappal a belépési dátumuk előtt kiköltöznek a táborból, nehogy lemaradjanak.
„Mi van, ha valaki éppen nincs jelen, amikor a rendőrök szólítják” – kérdeztem a pakisztáni fiút, aki a csípős hideg miatt egész arcát sállal tekerte be. A kérdésre sem ő, sem a körülöttünk állók nem tudtak válaszolni. Ilyesmit valószínűleg még senki nem kockáztatott.
Annyit sikerült kiderítenem, hogy a bizonytalanságban a szerb hatóságoknak is szerepük van. A pletykák szerint a családok 300, az egyedülálló férfiak 1000 eurónyi korrupciós összegért ugorhatnak előre a listán, hátraszorítva a többi várakozót.
Így miközben Magyarországot beteríti az otthonos bejgliillat, már magyar területen, de még a kerítés külső oldalán egész családok élnek embertelen körülmények közt, arra várva, hogy valamelyik reggel az ő nevüket kiabálják a kerítés másik oldaláról.
Nem zombitámadás, hanem élet
Ha valamit, akkor az embertelen körülményeket szó szerint kell érteni. A hideg por kavargott a lábam körül, ahogy a nejlonkalyibákból álló faluban jártam. Egy papucsban, zokniban, és a földet söprő, felnőtt kabátban kószáló kislány pózolt vigyorogva a fényképezőgépem előtt. Sokkoló volt látni a gyerek minden nyomoron áttörő optimizmusát. Megértettem, hogyan készülhettek fotók mosolygó gyerekekről a fogolytáborok szögesdrótjai mögött.
A területet amúgy a mozdulatlanság uralta: csak a sátrakból kiszűrődő hangok jelezték, hogy nem egy zombitámadás helyszínén járok.
„Milyen itt lakni?” – néztem be egy sátorba, aminek takaróból készült ajtaját félrehajtották, hogy a fekete füst kitaláljon a szabadba.
Nagyon hideg van – mondta egy iráni férfi. – „Főleg este. Nem lehet aludni.” Intett, hogy jöjjek be.A félhomályban szégyenlősen mosolygó nőket és gyerekeket láttam. A hajlék csak akkor lehetett volna nyomorúságosabb, ha nyirkos is lett volna, nem csak szeles, hideg és poros. Szerencsére száraz tél volt, még nem esett le a hó. A botokból összetákolt sátor falánál, pokrócokon ültek az emberek. Középen szabadon hagytak egy területet: a porba kapart lukban kormos lábasokat nyaldosott a tűz. A háttérben egy sátor állt a sátron belül. „Ebben alszunk, hogy melegebb legyen. De hiába van sok pokróc, fázunk éjjel.” – mondták. „Makarónit főzünk” – mutatták vigyorogva, az anya pedig egy konzervet tartott elém. A „lencsefőzelék kolbásszal”-t öntik majd a tésztára.
Az emberek jól vannak, minden második beteg
„A legtöbb ilyen táborokban éjszaka nem is alszanak” – magyarázta már odakinn egy francia orvosnő, aki a Médecins du Monde képviseletében dolgozott a területen. „Egész éjszaka fenn vannak, hogy kibírják a hideget, és reggel fekszenek le, amikor kicsit enyhül az idő.”
„Az emberek a körülményekhez képest rendben vannak – mondta a kérdésemre."Minden második ember köhög, sokan lázasak, a gyerekek meg vannak fázva. De ha mínusz tízben kinn alszanak, akkor ez természetes” – tette hozzá objektíven.
De nem csak az orvosok segítik a túlélést, derült ki, amikor megélénkült a tábor. Egy segélyszervezet sárga mellényes önkéntesei jelentek meg a kerítésnél, és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sokan is laknak a kihaltnak tűnő táborban.
A férfiak tüzelőt, a nők tojást, tejet és konzerveket hordtak a sátrakhoz. „Ha nem osztanánk fát, akkor már nem tudnának fűteni” – mondta a Sirius help munkatársa. – „A környéken kivágták a fákat, hogy eltüzeljék. Ez majd nyáron lesz baj, mert nem lesz árnyék, amikor jön a hőség.” – árulta el az önkéntes, hogy az áldatlan állapotok szerinte maradnak még egy ideig. Nekem pedig eszembe jutott, hogy a magyar hatóságok működésének köszönhetően nem csak humanitárius, de saját kis ökológiai katasztrófánk is kialakult a határon.
A globális problémákról egy kisfiú vonta el a figyelmem. Boldogan lóbálta a ruhaosztásnál szerzett vastag, plüss kabátot. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy amit kabátnak hitt, valójában az adományok közé keveredett farsangi jelmez volt."
(Földes András, index.hu)
Hozzászólások
Merkel nagy nyertesei
“Fatimával egy pizzeriában találkozom a Piazza Navona közelében, ott ebédelünk. Ő egy barátom nagynénje.
42 éves, férjezett, 4 gyermek anyja, és egy azon sok ezer bevándorló közül, akiket az elmúlt évben Németország befogadott.
Ő már megkapta a menekült státuszt. Most elmeséli, hogyan érzi ott magát.
- Szíria melyik részéról menekültél?
-Nem vagyok szíriai menekült. Szíriai vagyok, de Irakban, Erbil városában éltem. A férjem iraki. A zónában, ahol a város van, nincs háború. Az ország többi részéhez képest nyugodt hely, mert Kurdisztánban található. A problémát inkább az jelenti, hogy kevés a munka, ezért döntöttünk úgy, hogy Európába jövünk.
- Többesszámban beszélsz. Kivel jöttél el Irakból?
- A férjemmel és a négy gyermekemmel. Körülbelül 3 hónapig Isztambulban laktunk, ahol egy lakást béreltünk. Összesen 10.000 dollárt költöttünk.
- Törökországból Görögországba mentél?
- Nem. A bolgár nagykövetségen adtam be a menedékkérelmem et. Elkérték az adataimat és ujjlenyomatot is vettek tőlem.
- Akkor miért nem ott kaptad meg a státuszt?
- Mert amikor 2015 augusztusának végén Angela Merkel azt mondta, hogy Németországban minden szíriai menekültet befogadnak, azokat is, akik már egy másik európai uniós országban regisztráltak, úgy döntöttem, megyek.
- Hogyan utaztál?
- Szerencsés voltam. Bulgárián át jöttem, mert arra kevesebb menekült ment, mint Görögország felé. Így Románián, Magyarországon, Szlovákián és Ausztrián keresztül jutottam el Münchenbe. Magyarországon nagyon sokszor igazoltattak, de végül sikerült átjönnöm rajta.
- Sokba került?
- Eléggé. 2000 euró volt.
- Ezt a sok pénzt hogyan szedted össze?
- Sok mindenünk van Erbilben. Mi nem vagyunk szegények, mint akik a török, libanoni, jordáni menekülttáborok ban vannak.
- A gyerekeid?
- Ők és a férjem újból Erbilben vannak, ahol beadták a családegyesítés i kérelmet. Csak én jöttem, mert én szíriai vagyok. Amikor Németországba jutottam, és is azonnal elindítottam a családegyesítés i eljárást, hogy ők is jöhessenek. Azért tettünk így, mert úgy gondoljuk, hogy az asszonyok kérelme elsőbbséget élvez.
- Amikor Németországba értél mi történt?
- 3 hónapot töltöttem egy befogadóközpont ban, azután kaptam egy lakást Hamburgban, amit egy másik szíriai asszonnyal osztok meg. De amint megérkezik a férjem a gyerekekkel, kérek egy nagyobb házat kerttel és átköltözünk Berlinbe, mert a sógorom, aki az egész családjával jött, ott van.
- Hogy tartod el magad?
- Kb. 500 euró segélyt kapok havonta. A lakásbérlet, a rezsi, az egészségügyi ellátás és a tömegközlekedés fizetve van, azaz nekem nem kerül semmibe. Így mindig tudok pénzt félretenni és küldeni Irakba.
- Nem drága az élet Németországban?
- Nem tudom. Nem járok német üzletekbe, inkább a törököket választom. Török a szupermarket, a halal (muzulmán vallás szerint vágó) hentes, az outlet, ahol a ruháimat veszem, sőt még a kozmetikusom is. Nekem nem hiányzik itt semmi.
- De ha csak törökökhöz jársz, akkor nem lett volna egyszerűbb, ha Isztambulban maradsz?
- Isztambul nekem nagyon tetszik, Németország nem annyira. Csakhogy a német állam jól fizet a menekülteknek, míg Törökország kevésbé.
- És a nyelv?
- Egy munkaügyi központ által szervezett iskolába járok, mert kötelező. Ha nem jelensz meg, nem kapsz segélyt. Így nem hiányozhatok, különben keresni kezdenek. Most is csak azért vagyok Rómában, mert Hamburgban szünet van.
- Elmagyaráznád, hogyan utazgathat Európában egy menekült?
- Minden papírom megvan. Azonnal megkaptam az állandó lakcímemet igazoló kártyát és a személyi igazolványomat. Nézd, pont olyan mint a tiétek. Rózsaszínű és le van fóliázva. Rajta vannak az adataim, és hogy menekült vagyok. Ezzel kaptam egy útlevelet.
- És ezzel utazol mindenhová?
- Persze. Ezzel egész Európában, az egész schengeni övezetben szabadon mozoghatok. Sehol sem ellenőriznek. Amióta van ez az útlevelem elmehetek Londonba, Párizsba, vagy ahová tetszik. Elég ha nem bukom le.
- Azaz?
- Nem hagyhatjuk el Németországot több, mint 21 napra. De én egy kicsit vissza akarok menni Erbilbe is. Ha észreveszik, hogy hosszabb időt voltam távol, abból probléma lehet.
- Mit szeretnél dolgozni Németországban?
- Semmit. Amint meglesz a családegyesítés , otthon maradok. Dolgozni a férjem fog, de csak feketén, mert ő is segélyt fog kapni, és én is tovább kapom.
- Nem félsz, hogy gyerekeidnek nem sikerül integrálódni?
- Mivel ingyenes, ezért iskolába járni fognak. Egyébként velünk lesznek, szíriaiak között. Ők nem fognak változni, Németország viszont annál inkább.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Hiszem, ha Allah ennyi hívét ide és Németországba küldi, az azért van, hogy muzulmánná tegyük ezeket az országokat. Inshallah!
BUÉK
szfm.
A migráns kérdésben nem vagyok szakértő, ennek megoldásaként csak annyi jut eszembe, hogy térdre imára!
A beidézett cikk azonban tartalmaz furcsaságokat, illetve van még pár ehhez kapcsolódó információm. 1./ A cikkben az egyik menekültek irániak!!, ahol 30 éve nincs háború, életszínvonaluk a magyarhoz hasonlítható, az ország potenciális gazdasága egy főre, kb. 10-20x-a a magyarénak. 2./ Mint több cikk ez is mellékesen megjegyzi, hogy a menekültek egy része 1.000 eurót elkölt egy bizonytalan állításra.(előr ébb sorolás). Más cikkekben is olvasható az embercsempészek re költött több 10.000 euró. 3./ A történelem az élet tanítómestere, gondolom mindenki tanulta Buda várának törökök általi elfoglalásának története. 4./ A Németországban élő 1.200.000 migráns közül 2016 végére 36.000 álltak munkába és 280.000 emberről nem tudja a hatóság, hogy hol van. 5./ Európában jelenleg lényegesen nagyobb 2,5 millió fős az Ukrajnából az elmúlt 2 évben munkavállalásra indult emberek száma. 6./ Romániából 3,5-4 millió ember dolgozik a rendszerváltozá s óta külföldön. De ennek az utolsó két hírnek nincs sajtóértéke.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.