A kenyérszaporítás csodáját kell létrehoznunk

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2014. augusztus 12. kedd

Vecsei Miklóssal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökével beszélgettünk (Magyar Kurir), a szeretetszolgálat 25. születésnapja alkalmából.

 


Huszonöt éves a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Vecsei Miklós már a megalakulás évében tagja volt a szeretetszolgálat alapját jelentő zugligeti katolikus közösségnek. Mit jelentett akkor, hogy intézménnyé váltak, a közösségen túlmutató feladatokat vállaltak?


– Akkoriban nagyon sok lelkes fiatal gyűlt össze Kozma Imre atya mellett. Én tizenöt éves koromtól jártam hozzá hittanra, és mellette az volt a természetes, hogy a kereszténység nemcsak elmélet, hanem tevékenység is. Mindenkinek volt feladata: idősgondozás, gyerekfelügyelet nagycsaládosoknál. Lelkes, fiatal közösség voltunk, amely nevet kapott, amikor megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Már a megalakuláskor olyan nagy feladatot kaptunk, amelyet egy újonnan létrejött egyesület nem tudott volna teljesíteni. Amikor Imre atya 1989 augusztusában kinyitotta a templom kapuit a keletnémet menekültek előtt, nem tudtuk, hányan érkeznek majd. A menekülteket befogadó családok kockáztattak, hiszen nem tudták, lesz-e valamiféle retorzió. Néhány hét alatt európai hírű szervezetté váltunk. Ugyanannak az évnek a karácsonyán tört ki a romániai forradalom, akkor már minden európai karitatív szervezet velünk akart dolgozni, kénytelenek voltunk felnőni a feladathoz.

Nekünk, tanítványoknak, kinyílt a pálya, elkezdhettük megvalósítani, amit álmodtunk. Lelkesek voltunk: úgy gondoltuk, Jézus követése bátor dolog, és mi vállaljuk a kockázatot. Így indultunk el a hajléktalanellátás irányába is. Nem tudta senki, mit kell tenni, nem volt hazai szakirodalom, az számított „gurunak”, aki már több hónapja benne volt.

Milyen alapelvek mentén indult el a szeretetszolgálat tevékenysége?

– Imre atya tanítását követtük, aki hangsúlyozta: a szeretet sok bűnt eltakar. Ezzel azt üzente nekünk, hogy nagyon sok jót lehet tenni bűnösen is: tessék elindulni, nem kell megvárni, amíg megjavulunk. Ez egyrészt felszabadítóan hatott ránk, másrészt rávilágított arra, hogy maga a megtérés is lényegesen egyszerűbb karitatív cselekedetek közben. Az elmúlt huszonöt évben a jézusi mondatok konkrét találkozásokban, nehéz helyzetekben nyertek értelmet.

Másrészt azt tanította Imre atya, hogy muszáj kockáztatni. Nem fogunk elindulni, ha mindig megvárjuk, hogy minden feltétel rendelkezésre álljon. A kenyérszaporítás csodáját kellett létrehoznunk, és ehhez az öt kenyér mindig megvolt, talán a két hal is. Megtanultuk, hogy akkor tudjuk megszaporítani, ha elindulunk, és lesznek követőink. Abban mindenki egyetért a „Máltában”, hogy a gondviselés jelen van, mert egyébként értelmezhetetlen lenne, ami az elmúlt huszonöt év alatt történt. Olyan kanyarokat vett az életünk, annyiszor éltük meg, hogy nem tudunk tovább menni! És akkor mindig történt valami teljesen irracionális dolog, túllendültünk a nehézségen, új energiát merítettünk belőle.

A Máltai Szeretetszolgálat tevékenysége egyre szerteágazóbb, sokan csatlakoznak hozzá munkatársként, önkéntesként.

– Gyertek velünk, nézzétek meg, hol lakunk, hol van a missziónk – ez a hívás kétezer éve lehetőséget ad arra, hogy az emberek kicsit rácsodálkozzanak a feladatainkra. Ha valaki megkérdezi tőlünk, miben segíthet, akkor azt kérjük, hogy először nézze meg a legnehezebb feladatainkat. Ne pénzt adjon, ne a cége termékeit ajánlja fel, hanem jöjjön el velünk. Akik megtették, nem gondolták, hogy ekkora baj van. Az igazi kiszolgáltatottságot, reményvesztettséget, kirekesztettséget ott lehet érzékelni, a hajléktalanok között, mínusz húsz fokban, az erdőben. Akkor az ember jobban megérti azt az agressziót, elutasítást, a kétségbeesett segítségkérést. A Máltai Szeretetszolgálat egyik legfontosabb missziója, hogy megérteti: ha te nem mész oda, akkor semmilyen változás nem lesz.

Nemrég azt írtuk ki a Parlamenttel szemközti székházunkra: Kicsit több szeretet. A szeretettel való közelítés sokkal gyorsabban hoz megoldást, mint a kritika, a leleplezés. Az, hogy mi megnőttünk, meg tudunk oldani problémákat, hogy beengednek minket nehezen nyíló ajtókon, annak köszönhető, hogy mindig igyekeztünk szeretettel közelíteni. Bármerre indultunk, jöttek utánunk az emberek, a cégek, a politika is elfogadott. Kijöttünk az önkormányzatokkal, a minisztériumokkal. Már a rendszerváltozás előtt azt tanultuk Imre atyától, hogy a mi értékrendünk minket kötelez. Mások felé pedig próbáljunk nagy elfogadással közelíteni, mert akkor van esély arra, hogy valami megváltozik.


A szeretetszolgálat növekszik, a feladat viszont óriási: sokfelé van szükség segítségre, irgalmasságra. Mi a keresztény emberek felelőssége, a közös felelősségünk?

A jó emberek majd segítenek – ez áll az egyik plakátunkon. Majd utána graffitivel: Te is jó ember vagy. Mi nem vagyunk jó emberek: mi odamegyünk, és látunk. A „Máltának” nem az a dolga, hogy „jóemberkedjen”, hanem hogy az elesettek ügyét a társadalom ügyévé tegye. Mi megszerettük a cigány közösségeinket, de mit érünk vele, ha a társadalom nem szereti őket? Ha valaki odamegy, ugyanezt látja, ugyanúgy összeszorul a gyomra, és ugyanúgy feléled benne a pozitív indulat, hogy valamit tenni kéne. Amíg nem láttuk, nekünk sem fájt. Nem látszik az ötvenezer éhező gyerek. De ha járunk az Ormánságban vagy Észak-Borsodban, akkor fogjuk látni. A gyerekeken keresztül jól látszik a probléma: az ötéves maszatos gyerek nagyon édes, szerethető, még haza is vinné az ember. Ha most nem segítünk, huszonöt év múlva mi lesz belőle? Valaki, akit a többség mocskos munkakerülőnek nevez majd. Nagyon világos ez az ív. A nyomorúság ugyanúgy öröklődik, mint a tehetség vagy az anyagi javak. Ha az a kisgyerek most nem kap szemüveget, és felnő úgy, hiába megy el iskolába, akkor analfabéta marad, mert nem lát. A nyomortelepeken tíz gyerekből kettő nem látja a táblát. Tíz emberből kettő nem tanulta meg az iskolában, amit nem látott. Pedig nem egy megoldhatatlan feladat ez. Egy pici gondolat, egy pici jelenlét fontos lehet.

Jelenlét programnak nevezik a cigánytelepeken elindult kezdeményezéseiket. Ezeken a helyeken az átlagosnál jóval nagyobb szeretet és remény szükséges. Milyen hozzáállással, milyen várakozással vannak jelen?

– Diagnózist állítunk fel, mint az orvos a betegség gyógyításánál, és nem mindegy, hogy milyen mély a seb. A nyomorúság sebei is mélyülnek, és néha két-három generáció is kell, mire lesz eredmény. Ismerkedünk, felmérjük a körülményeket, a település adottságait: hogyan viszonyul hozzánk a polgármester, van-e aktív pap, van-e civil szervezet, van-e a faluban értelmiségi. Van-e még bizalom, vagy elmúlt, elfáradtak, nem hisznek az emberek. Nincsenek általános válaszok, ott kell lenni. Inkább van szemléletünk, mint módszertanunk. Persze vannak elemek, amiket el lehet lesni, meg lehet ismételni, vannak intézményeink, de nincs séma, hanem az adott körülményeket kell ismerni.

A nyomorúság rettenetes állapot, olyan spirál, olyan ördögi kör, amelyből senki nem tud magától kijönni. Voltak helyek, ahol többször úgy tűnt, hogy el kell jönnünk, mert nincs több türelmünk, nincs több hitünk. Vannak nagy zuhanások a történetünkben, és aztán a csodák ott történnek az alján.

A Jelenlét nevet adtuk a cigánytelepi programjainknak, mert valóban ott kell lenni, hosszú időn keresztül. Ha valaki nem tudja, mi a siker mértékegysége ezeken a területeken, akkor nem érti meg. De ha valaki bejön Monoron a Biztos kezdet elnevezésű házunkba, és látja a játszó gyerekeket, anyukákat, akkor megérzi: itt a remény! A most született gyerekek már nemcsak agresszióval, droggal, uzsorással találkoznak majd életük során, hanem velünk is. Ha abban a szeretetben, elfogadásban nőnek fel, amit mi kínálunk nekik, akkor valami megváltozik. Monoron indult el a Szimfónia program, ezek a gyerekek fél éve láttak először hegedűt, csellót: aki látja és hallja őket zenélni, és tudja, honnan jönnek, megkönnyezi az igyekezetüket. Vagy ott van a foci. Sok fiú drogozott, büntetve volt, csak néhány osztályt fejezett be, de a pályán meg kellett tanulnia, hogy ha felrúgják, akkor nem rúghat vissza. Néhány év alatt elértük, hogy tisztességesen végigjátsszák a meccset, nem borulnak ki a 13:0-s vereségnél. A tavaszi idényben már sorra nyertük a meccseket. El sem tudjuk képzelni, milyen érzés lehet egy telepi fiúnak, amikor a nevét olvassa a Nemzeti Sport Online-on, vagy azt, hogy szárnyal a Málta SE. Ezek a gyerekek már megmenekülnek.

Megrendítő adat, hogy ötvenezer gyerek éhezik Magyarországon…

– A Gyerekesély programunk keretében végeztünk egy kutatást, amely fekete-fehéren kimutatta, hogy ötvenezer gyerek éhezik. Nem úgy, mint Afrikában, de a XXI. században a gyermeki nyomor nem magyarázható semmivel. Látjuk, hogy a meglévő állami segítség nem jut el az éhezőkhöz. Nem feltétlenül a pénz, az élelem hiányzik, hanem az út, az ember, aki eljuttatja azokhoz, akik nem tudnak kérni, nem tudnak akarni sem. Sok olyan lépést is meg kell tenni, ami általános jellegű szociálpolitikákban nem leírható.

Az egyik nagy újításunk a mobil játszótér. Ez egy kutatási eszköz, mert játék közben mindenki könnyebben nyílik meg. Amit az elmúlt három évben nyolc mozgó játszótérrel tudtunk tenni, az az egyszerűség csodája. Nyolc kistérségben állítjuk fel ezt a mikrobuszban szállítható játszóteret, amelynek a középpontjában egy felfújható vár van. Együtt játszunk a gyerekekkel, megismerjük a családokat, megnyílnak az emberek. Még a polgármester is másképp beszél a meccs után, egy sör mellett. Irodában tárgyalva, kérdőívekkel kutatva évek alatt nem gyűjtünk annyi információt, mint így hetek alatt. Nem publikáljuk, nem leleplezzük a nyomort, hanem az a célunk, hogy megismerjük a problémákat.


Hogyan látja a jövőt? Milyen feladataik, terveik vannak?

– Fontos, hogy nem a falakat kell erősítenünk, hanem tenni kell, imádkozni, ügyesen jelen lenni. Nagyon szerteágazó a munkánk, több mint kétszáz intézményünk van, ezenkívül pedig modellprogramjaink, önkéntes csoportjaink működnek. Jönnek a gyors cselekvést igénylő problémák is: sok kollégánk és önkéntesünk van most Boszniában és Szerbiában, falat szárítanak az árvíz után.

Miskolcon a huszonnegyedik órában vagyunk, úgy tűnik, mintha mindenki feladná. Lyukó-völgy, Avas, számozott utcák… Mi évtizedekre tervezünk, de távlatokban gondolkodni nagyon nehéz, amikor senkinek nincs reménye, senki nem hisz a cigányság integrációjában. Ismerjük a társadalom fáradtságát, jogos félelmeit, a hétköznapi, örökölt előítéleteink olthatatlanságát. Tudjuk azt is, hogy az életben van visszafelé is út. Miskolcon iszonyú hosszú idő kellene ahhoz is, hogy maga a cigányság elhiggye: hiszünk bennük. Hosszú idő kell, hogy a politika elhiggye: mindenféle gyors beavatkozás mellett érdemes hosszú távon gondolkodni, kockáztatni.

Ezen az ingoványos talajon állunk, és közben ünneplünk: huszonöt éves a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Olyan dolgot sikerült elhinteni, értékké tenni, amit mi sem gondoltunk volna korábban, amikor egy szűk közösséget alkottunk Imre atya körül. Látjuk, hogy ez ismételhető, vonzó, hősies, csak jól kell megteremteni a feltételeit. És közben küzdünk a saját közösségeinkkel. Nagy ajándék, hogy vannak hősies papjaink, akik a saját területükön nálunk is mélyebbre mernek merülni; hogy van püspökünk, aki ebben az ügyben rendszeresen megszólal.

Ferenc pápa a peremvidékek felé irányítja a keresztények tekintetét. Megerősítést jelentenek-e az ő szavai?

– Amikor Ferenc pápa megszólal, akkor számunkra is kitágul a horizont. Azokat a dolgokat mondja, amitől mi kicsit szorongtunk, ami miatt megkérdeztük magunktól, jó keresztények vagyunk-e, amikor a penge élén táncolunk. Hiszen a nyomorúság közepette olyan mondatokat kell meghallgatnunk, olyan együttműködéseket kell kialakítanunk, olyan kompromisszumokat kell megkötnünk, amelyek időnként kicsit távol állnak a katolikus tanítástól. Nekünk nagyon is örülnünk kell, amikor egy szabad keresztény egyház hajlandó bejönni egy cigánytelepre, vagy már ott van, amikor mi érkezünk. Ott van Jézus, és ez a lényeg, abban a pillanatban mindegy, ki hozta. Ezeken a helyeken Jézus jelenléte többet ad a helyi közösségeknek, mint az egész magyar szociálpolitika együttvéve.

Az evangélium nagyon praktikus gondolatokkal szolgál. Lázár a koldus, az asztalunkról lehulló morzsák pedig ott vannak a kukákban. Ha ezt sem adjuk oda a koldusnak, akkor mi vagyunk az evangéliumi történet gazdag embere. Elgondolkodhatunk az irgalmas szamaritánus történetéről is… Ha vesszük a bátorságot, hogy a jézusi mondatok legyenek a vezérelveink, akkor ezeket a történeteket éljük meg újra. Mindig talány, hol végződik a történet, hiszen az ígéret nem úgy szól, hogy győzni fogsz, és az emberé lesz a dicsőség. Sőt: az ígéret az, hogy minden úton ott van a kereszt.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés