Cantalamessa atya: Miért ajándék az egész Egyház számára a Szentlélek-keresztség

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2014. május 16. péntek

 A Pápai Udvar prédikátora, Raneiro Cantalamessa, a múlt héten a Virginia-beli Norfolk konferenciájának vendégelőadója volt.  A konferencia címe: A család-egyház felébresztése. Cantalamessa atya három előadást tartott. Ennek egyike: A Lélek keresztség, mint az egész Egyház számára szó ajándék.  Az előadás szövegét az alábbiakban közöljük:

Mielőtt a Lélekben való keresztségről vagy a Szentlélek kiáradásáról beszélnénk, azt gondolom, fontos, hogy megértsük, mit jelent a Szentlélekben való megújulás, miben áll, mi a forrása és mi a csúcspontja.  S akkor jobban megértjük, hogy a Lélek-áradás, nem egy önálló esemény, hanem egy olyan útnak a kezdete, melynek célja az egész Egyház életének megújulása.   

 Megújulás a Szentlélekben 

Az Újszövetségben a ’megújulás a Lélekben’ kifejezésnek két megfelelőjét találjuk.  Ahhoz, hogy megértsük a karizmatikus mozgalom szellemét, alapvető inspiráltságát, elsősorban az Írásokhoz kell fordulnunk. A megújulás tapasztalatának a leírásához fel kell fedeznünk, hogy a Biblia által használt fogalmak pontos jelentését. 

 Első az Ef.4.23-24: „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s 24öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény.”  Itt a lélek szó kisbetűvel kezdődik, s ez így a helyes, mert itt a mi lelkünkről van szó, lényünk legintimebb bensejérő.” A lélek szó itt éünk legbensejére vonatkozik, melynek megújulásra van szüksége ahhoz, hogy hasonlóvá váljon Krisztushoz, aki maga az Új Ember.  Önmagunk megujítása azt jelenti, hogy új szívre, arra az érzületre törekszünk, mely Krisztus Jézusban megvolt. (Fil. 2:5), 

Ez a szöveg megvilágítja tapasztalatunk értelmét és célját.  A megújulás elsősorban benső történés, a szívben történik. A Zsinat után sok mindent megújítottak az Egyházban: a liturgiát, a pasztorációt, a kánonjogot, a szerzetesek szabályzatait és öltözetét.   S ezek mind fontos változtatások voltak, de a valódi megújulásnak csak előjelei.  Tragikus, ha megállunk ezeknél a külsőségeknél és azt gondoljuk, hogy befejeződött a feladat. 

Isten számára az emberek a fontosak és nem a struktúra. A lelkek teszik széppé az Egyházat, ezért  a lelkek az Egyház ékessége.  Isten az Ő népének szívére figyel,    népének szeretetére, minden másnak csak ezt kell elősegítenie.  

Azért ez az idézett szöveg még nem elegendő, hogy a Lélek megújulását megmagyarázzuk.  Ez arra a kötelességre mutat rá, hogy mi újítsuk meg lelkiségünket,   (újuljatok meg)  valamint arra, hogy minek kell megújulnia: a szívnek. De nem beszél a hogyanról. S mi haszna arról beszélni, hogy meg kell újulnunk, ha nem hangzik el, hogyan? Szükségünk van arra, hogy megismerjük a megújulás igazi forrását és végbevivőjét.   

A Tituszhoz írt levélből vesszük a második bibliai idézetet, merly pontosan erről szól:  Arról beszél a levél, hogy Isten nem igaz tetteink miatt váltott meg minket, hanem az Ő irgalmassága szerint, a vízből és Szentlélekből való újjászületés által. (Tit. 3:5).

Itt a nagybetűs lélek, a Szentlélekre utal, Isten Lelkére.  S a szó: által – azt jelenti, hogy a Szentlélek a végrehajtó, az eszköz.  S nagyon kifejező, ahogyan mi a tapasztalatunkat nevezzük: megújulás a Szentlélek által, megújulás, melynek nem ember, hanem Isten a szerzője és a végrehajtója  “Én – és nem te – mondja Isten, újítok meg mindent,    (Jel.21:5); “Az Én Lelkem, s csak Ő tudja megújítani a föld színét.   ( Zsolt. 104:30).

S lehet, hogy ez pusztán egy kis különbségnek tűnik, mégis kopernikuszi fordulatot jelent, azt jelenti, hogy minden embernek, intézménynek, közösségnek, az Egyház teljes emberi dimenziójának át kell mennie egy alapvető lelki megújuláson. 

Mi nagyon is a Ptolemaios-i renszer szerint gondolkodunk.  Ennek az alapja az erőfeszítés, a szervezés, a hatékonyság, a reformok és a jó akarat.  Ennek a rendszernek a középpontja a föld, s aztán jön az Isten a maga kegyelmével és megjutalmazza az erőfeszítéseinket.  Azaz a Nap kerint a Föld körül, a Nap a Föld bojgója, Isten az ember satellitje.  

De Isten Igéje kihirdeti, hogy „vissza kell adnunk Istennek a hatalmat.”  (Zsolt. 68:35) mert a hatalom Istenhez tartozik.” (Zsolt62:11). Ez trombitaharsogás!  Túl sokáig használtuk Isten hatalmát, mintha az a sajátunk volna, éltünk úgy vele, mintha ezzel irányíthatnánk Isten hatalmát. Pedig nekünk kell a Nap körül keringenünk. Ez a kopernikuszi fordulat.   

Nem más a forradalmi fordulat, mint hogy egyszerűen felismerjük, hogy a Szentlélek nélkül semmit sem tehetünk.  Még azt sem mondhatjuk: Jézus az Úr, hacsak nem a Lélek által!  (1 Kor.12:3). Felismerjük, hogy még a legnagyobb erőfeszítésünk sem hozza létre a megváltásunkat, sőt a megváltás eredménye.  Most tehát valóban felemelhetjük a tekintetünket, ahogyan Izaiás szólít fel (60.4) és a zsoltárossal mondhatjuk: Szememet a hegyekre emelem, honnan jöhet segedelem: Az Úr az én segítségem, aki az eget és a földet alkotta.     (Zsolt. 121:1-2).

A Biblia több helyen ismétli Isten parancsát: “Szentek legyetek, mert én az Úr, a te Istened szent vagyok!” (Lev.19:1; Lev.11:44; 1 Pet. 1:15-16). De szintén a Leviták Könyvében, egy helyen olyan kijelentést találunk, ami a többit is értelmezi:   Én vagyok az Úr, Én szentellek meg! (Lev. 20:8). Én vagyok az Úr, aki Lelkemmel meg akarlak újítani téged! Engedd, hogy megújítson téged az Én Lelkem! 

A keresztség: a még nem hatékony szentség 

Akkor most beszéljünk a Lélek keresztségről.  Elsősorban ki kell jelentenünk, hogy ez a kifejezés nem a pünkösdistáktól vagy a karizmatikusoktól származik, hanem közvetlenül Jézustól.   Mielőtt elhagyja tanítványait azt mondja nekik:  Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.”   (Ap.Cs. 1:5). S tudjuk, mi történt pár nappal később: a Pünkösd!  Tehát a keresztség kifejezés egyrészt a Pünkösdre utal, másrészt pedig a keresztségre!  Tehát ezért beszélhetünk új pünkösdről az Egyház számára – s én szoktam is így beszélni, - de beszélhetünk arról is, hogy ez keresztségünkben való megújulás

A Lélekben való megkeresztelkedés azt jelenti, hogy itt valami olyasmiről van szó, ami a keresztség lényegéhez tartozik.  Azt mondjuk, hogy a Lélek kiáradása aktualizálja és megújítja a keresztségünket. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan válhat egy sok évvel korábban, általában csecsemőkorban felvett szentség elevenné, hogyan lehet átélni, hogyan szabadíthat fel akkora energiákat, ahogyan azt tapasztaljuk, vissza kell nyúlnunk a szentségi teológia néhány szempontjához. 

A katolikus teológia segít megértenünk, hogyan lehet egy szentség érvényes, de nem hatékony.  Akkor mondunk egy szentséget érvényesnek, de nem hatékonynak, amikor nem tudja meghozni gyümölcseit, vagy nincsenek felhasználva a gyümölcsei, mert a hatékonyságának néhány feltétele hiányzik. Ennek szélsőséges példája, ha a házasságkötéskor vagy a papszenteléskor a felvevő személye halálos bűnben van.    Ezekben az esetekben nem tud a szentség kegyelmet közvetíteni a személynek.   De, ha az akadály a bűnbánatban és a szentségi gyónás által eltávolíttatik, a szentség megelevenedik. (reviviscit) mert Isten hűséges és nem vonja vissza ajándékait. Isten hűséges akkor is, ha mi hűtlenek vagyunk, mert önmagát nem tagadhatja meg (2 Tim.2:13).

Más esetekben a szentség nem teljesen nélkülözi a hatékonyságot, mégsem bontakozhat ki teljesen, nem fejtheti ki hatékonyságát. Mi az oka ennek a keresztség esetében?    

Idézzük csak fel a szentségekről szóló tanítást: A szentségek nem mágikus ritusok, melyek mechanikusan működnének, az ember tudatos együttműködése nélkül.   A szentségek hatékonysága az isteni mindenhatóság – ez Krisztus kegyelme és a Szentlélek, - és az emberi szabad akarat együttműködése.   Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Aki beleegyezésed nélkül teremtett, nem üdvözít együttműködésed nélkül.”   

Még pontosabban, a szentségek gyümölcsözősége teljesen az isteni kegyelemtől függ, de az isteni kegyelem nem működik a személy „igen”-je, beleegyezése, megerősítése nélkül.    S ez a beleegyezés nem puszta:“conditio sine qua non” ami aztán önálló jogot ad valaminek a történésére.   Isten olyan mint a vőlegény, aki nem erőszakolja szerelmét a menyasszonyra, hanem kivárja annak beleegyezését.   

Isten és a mi szerepünk a keresztségben  

Mindazt, ami a szentségben, az isteni kegyelemtől, Krisztus akaratától függ, azt -  opus operatum,” –nak mondjuk, ez azt jelenti, hogy  a tett megtörtént, s ez a szentség objektív és biztos gyümölcse, amennyiben érvényesen szolgáltatták ki. Másrészt, minden a személy szabadkaratától és benső állapotától függ, s ezt mondjuk: “opus operantis”; azaz a tevékenységet az egyénnek kell saját, személyes együttműködésével beteljesítenie. 

A keresztségben az  opus operatum - az Isten műve, kegyelme igen  gazdag és sokféle: a bűnök bocsánata, az isteni erények: hit, remény, szeretet ajándéka, (bár még csak csírájában)  és az istengyermekség.  S mindezt a Szentlélek hatékony közvetítése által nyerjük el. Alexandriai Szent Kelemen szerint:   

A megkeresztelt – megvilágosult, fogadott fiú lett, tökéletes, halhatatlan.   A keresztségnek sokféle neve van: kegyelem, megvilágosodás, tökéletesség, füdő.  Azért lehet fürdőnek mondani, mert megtisztít a bűneinktől, s kegyelemnek, mert eltávolítja bűneink büntetését, megvilágosodásnak, mert általa szemlélhetjük az üdvösség csodálatos fényét, láthatjuk meg az isteni valóságot, s tökéletességnek, mert semmi nem hiányzik belőle. 

A keresztség valóban reneteg ajándékot rejt, melyet az Istenben való születésünkkor kapunk.   Gazdagok vagyunk ezek miatt az ajándékok miatt, és ezekkel tudjuk teljesíteni mindazt, amit a keresztény élet kíván.  De nem ismerjük eléggé azt, amink van.   János szavait alkalmazhatjuk magunkra, most Isten fiai vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. (1 Jn. 3:2). Ezért mondhatjuk, hogy a keresztények többsége számára a keresztség még nem hatékony szentség. 

Hát ennyit az opus operatum-ról. De mit jelent az opus operantis a keresztésgnél? 

Hát a hitet! “Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül”(Mk. 16:16). Tehát a keresztségben szerepe van a személyes hitnek is.  “Mindazoknak pedig, akik befogadták Őt, akik hittek nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.”  (Jn. 1:12).

De idézhetjük az Apostolok Cselekedetéből azt a részt, ami elbeszéli Kandake udvarnokának keresztségét. Amikor az udvarnok és Fülöp egy vizre találtak, az udvarnok megkérdezte: ‘Íme, itt van víz. Mi akadályozhatná meg, hogy megkeresztelkedjek?  Fülöp válasza: Lehetséges, ha teljes szívedből hiszel.” (ApCs 8: 36-37). (A 37 vers a korai keresztény közösség kiegészítése, mely bizonyítja, hogy ez az egyház közösségi hite volt, már abban az időben is.) 

A keresztség mintegy isteni pecsét az ember hitére: “13Benne kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne.  (Ef.1:13). Szent Vazul írta: “Valóban, a hit és a keresztség az üdvösség két eleme, láthatatlan módon össze vannak kapcsolódva, mert a hit a keresztségből meríti a tökéletességét, a keresztség alapja pedig a hit.” Szintén ő nevezi a keresztséget a hit pecsétjének. 

 A személyes hitnek azonban nincs meg ugyanaz a fontossága és függetlensége, mint Isten tevékenységének, mert Isten az, aki a személyes hit aktusát felébreszti az egyénben. A hit is a kegyelem műve. A hit aktusának lényeges eleme a személyes dálasz: Hiszek!  - s ebben az értelemben mondhatjuk, hogy ez az  opus operantis, azaz a megkeresztelt személy tette. 

Mindebből megérthetjük, hogy miért volt az ősegyházban a keresztség olyan hatalommal és kegyelemmel teljes esemény, hogy nem volt szükség később a Lélek olyan új kiáradására, mint amit ma tapasztalunk.  A keresztséget felnőtteknek szolgáltatták ki, akik megtértek a pogányságból, és megfelelő oktatás után képesek voltak a hit aktusára, az életük felől való szabad és érett döntésre.  (Jeruzsálemi Szent Ciril írását olvashatjuk a keresztségről, a  Misztagógikus Katekézisről ha meg karjuk érteni a keresztségre készülők mély hitét.)

Ők igaz, mély megtérésen át jutottak el a keresztségig.  Számukra a keresztség valóban a személyes megújulás, a Szentlélekben való ujjászületés forrása volt.  (lásd:Tit. 3:5). Szent Vazul, amikor valaki kérte, hogy írjon a keresztségről, azt felelte, hogy elöször azt kell feltárni, mit jelent Jézus tanítványának lenni, hiszen az Úr parancsa:  

Menjetek tehát és tegyetek tanítványommá minden népet, és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok őket megtartaní  mindazt, amit megparancsoltam nektek.  Mt. 28:19-20

Tehát ahhoz, hogy a keresztség hatékony legyen, kifejtse minden erejét, szükséges, hogy a keresztelkedő tanítvány legyen, illetve komolyan azzá akarjon válni.  Szent Vazul szerint:   

Az Úr tanítása szerint tanítvány az, aki az Úr közelében él, Őt követi, hallgat a szavára, hisz neki, engedelmeskedik neki, hasonlóan, mint ahogyan valaki engedelmeskedik a mesterének, az orvosának, vagy az igazság tanítójának.  Tehát, annak, aki hisz az Úrban, és kész arra, hogy tanítványa legyen,  elöször is szakítania kell minden bűnnel,  és mindazzal, ami gátolja az Urat megillető engedelmességet.   

Az Egyház kezdetekor az tette lehetővé lehetővé, hogy a keresztség ilyen hatékony legyen, hogy Isten tevékenysége és az ember tevékenysége tökéletes összhangban volt. Mint amikor a pozitív és a negatív pólus érintkezése, amikor érintkeznek, fényt bocsátanak ki. Manapság ez a szinkronizmus nem igen működik. Mióta az Egyház csecsemőket keresztel, fokozatosan elhalványult a személyes döntés és szabad hit aktusa.

A gyermek részéről, a hitet képviselte a közvetítő, a szülő vagy keresztszülő. A múltban, amikor a kisgyermek környezete keresztény volt, élő hittel teli, a gyermek hite, még ha lassan is, de kifejlődött. Azonban ma rosszabb a helyzet, mint a középkorban.     

Manapság a gyermekeket nem segíti a környezetük abban, hogy hitük kibontakozzon.   S ez érvényes a családra, még inkább az iskolára és még sokkal inkább társadalmunkra és kultúránkra.  Ez nem azt jelenti, hogy a mai normál keresztény élet nem is létezik, vagy, hogy nem bontakozhat ki életszentség, vagy, hogy ezt nem kísérhetik karizmák.   Ez inkább azt jelenti, hogy ez ma nem a normális átlag, hanem egyre inkább a kivétel. 

Manapság igen ritkán – avagy sohasem, jutnak el a megkereszteltek arra, hogy a Szentlélek által, meghirdessék: Jézus az Úr.   S mivel nem jutnak el eddig, keresztény életük egésze éretlen és súlypont nélküli marad. Ma már nincsenek csodák. Az ismétlődik, ami Názáretben:  “Jézus nem is tudott ott sok csodát művelni, hitetlenségük miatt.”   ( Mt. 13:58). 

A Szentlélek kiáradásának jelentősége 

A Lélek—áradás, Isten válasza a keresztény élet csökevényességére.  Tudjuk, hogy az elmúlt években az Egyház, a püspökök aggódni kezdtek azért, mert a szentségeket, különösen a keresztséget olyanoknak is kiszolgáltatják, akik életükben ennek semmi hasznát nem fogják látni. S annak lehetőségét fontolgatták, hogy ne szolgáltassák ki a keresztséget, amennyiben hiányoznak a kegyelem elnyerésének minimális feltételei.    

Valóban, Jézus szavai szerint nem dobhatjuk a gyöngyöt sertések elé, s a keresztség gyöngy, hiszen Krisztus vérének gyümölcse. De azt láthatjuk, hogy Istennek még inkább gondja van, mint egyházának, a keresztség eme diszfunkciójára.  Isten az Egyházban különböző helyeken mozgalmakat támasztott, azért, hogy a felnőttek számára megújuljon a  keresztény  iniciációja, illetve bevezetése a kereszténységbe.  E mozgalmak közé tartozik a Megújulás a Szentlélekben, melynek alapvető kegyelme kétségtelenül a Lélek-áradás, és az, ami azt megelőzi.  A keresztség megújításának hatékonysága abban rejlik, hogy végre a személy megteszi a maga részét, a hit döntését, amire bűnbánat által készül fel. Ez teszi lehetővé, hogy Isten tevékenysége kibontakozhasson a maga teljes erejében

Mintha Isten kinyújtott keze végül is megragadná az egyesek kezét, s a kézrátételen át átadná teremtő erejét, a Szentlelket.  Egy fizika világából való hasonlattal, a dugasz bekerül a konnektorba, és bekapcsolják a lámpát.  Isten ajándéka végre hatékony, és a Lélek illatként átjárja a keresztény életet.   

A keresztényként felnőttek számára a hitnek ez a döntése szükségszerű, hogy megtérés jellegű legyen.  A Léleknek ezt a kiáradását, az egyén oldaláról vagy a keresztség megújításának vagy második megtérésnek nevezhetjük.

De még valamit megérthetünk, ha a Lélek-áradást a bérmálással kapcsolatban értelmezzük, legalábbis a mai gyakorlat szerint, ahogyan a keresztségtől elválasztva, később szolgáltatják ki.  A keresztség kegyelmének megújulásán túl, a Lélek-áradás a keresztség megerősítése, tudatos igen –mondás a keresztségre, annak gyümölcseire, és a belőle fakadó kötelezettségekre.  S mint ilyen, szubjektív szempontból hasonló a bérmálás hatásához, mely objektív és szentség.   

A bérmálás az a szentség, mely kibontakoztatja, megerősati és beérleli a keresztség hatását.  A Lélek-áradás szubjektív, spontán, nem-szentségi megerősítés, mely által a Lélek, nem a szentség erejénél fogva, hanem szabad kezdeményezésének erejével és a személy nyitottsága szerint működik.  A bérmálás jelentőségén át jobban megértjük az Egyház apostoli és missziós dimenziója iránti nagy elkötelezettségét azoknak, akik megtapasztaltál a Lélek kiáradását.  Ezek a személyek indítást éreznek arra, hogy segítsék építeni az Egyházat, hogy sokféle szolgálatot vállaljanak, akár klerikus akár laikus állapotuk szerint, és hogy tanúságot tegyenek Krisztusról.  S mindez Pünkösdre utal, és aktualizálja a bérmálás szentségét

Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel    

Nem csak a Szentlélek kiáradása alkalom az Egyházban a bevezető szentségekben való megújuláshoz.  Ilyen lehetőség a Húsvét vigiliáján a keresztségi fogadalom megújítása, a lelkigyakorlatok, a fogadalom tételek, melyeket sokszor második keresztségnek neveznek, és szentségi szinten a bérmálás.   

S nem mehéz a szentek életében rátalálni – általában megtérésüket jellemzi – a Lélek spontán kiáradása.    Például Szent Ferenc megtéréséről olvashatjuk

Ünnep után, elhagyták a házat és énekelve járták az utcákat.   Ferenc társai mentek elől, s ő a vezető távolról követte őket.  S éneklés helyett mélyen figyelmesen hallgatott.   S hirtelen az Úr megérintette a szívét, s olyan édességgel töltötte be, hogy nem tudott sem szólni, sem mozdulni. Csak ezt a lenyügöző édességet érzékelte, mely annyira birtokba vette, hogy leválasztotta minden egyéb fizikai érzékeléstől, - ahogyan ezt később elmondta, - s mégha darabokra tépték volna, sem bírt volna megmozdulni.

Amikor a társai keresték, meglátták, hogy lemaradt és visszamentek hozzá.  Nagy csodálkozással látták, hogy egészen megváltozott, és megkérdezték: “Mire gondoltál? Miért nem jöttél utánunk? Arra gondoltál, hogy megházasodsz? 

Ferenc élénken válaszolt: “Igazatok van, a legcsodálatosabb, gazdagabb, szebb menyasszony elnyerésére gondoltam, aki valaha is létezett.” Barátai kinevették, hogy bolondságokat beszél, pedig valójában isteni inspiráció hatása alatt szólt.   

S bár azt mondtam, hogy a Lélek-áradás nem egyetlen módja a keresztségi kegyelmek megújulásának, de mégis igen fontos, mert Isten egész népe számára elérhető, kicsinyeknek és nagyoknak, s nem csak azoknak a kivételezetteknek, akik mondjuk részt vehetnek egy szentignáci lelkigyakorlaton vagy szerzetesi fogadalmat tehetnek.  Honnan való az a rendkivüli erő, amit ebben a Lélek-áradásban megtapasztalunk?   Hiszen mi nem egy elméletről beszélünk, hanem egy tényről, valamiről, amit megtapasztaltunk.    Szent Jánossal mondhatjuk: “Amit hallottunk, saját szemünkkel láttunk, kezünkkel érintettünk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk!”. (  1 Jn 1:1-3). Ennek az erőnek a magyarázata: Isten akarata. Úgy tetszett neki, hogy napjainkban megújítsa egyházát, s mindez azt szolgálja. 

 Természetesen vannak ennek a Lélek-áradásnak bibliai előzményei, mint pl. az ApCsel 8:14-17. Péter és János amikor meghallották, hogy Szamária befogadta Isten igéjét, elmentek hozzájuk, imádkoztak értük, rájuk tették a kezüket, hogy elnyerjék a Szentlelket.  De a Szentlélek-keresztség megértéséhez a legfontosabb szöveg számunkra a Jn. 1:32-33:

Keresztelő János tanúságot tett róla: „Láttam leszllni a Lelket, galamb alakjában, és láttam, hogy rajta marad. Én nem ismertem őt, de aki  küldött engem, hogy vizzel kereszteljek, mondta nekem: majd akire látod, hogy leszáll a Lélek és rajta marad, az fog Szentlélekkel keresztelni’”

Mit jelent tehét, hogy Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel?   Ez a kifejezés nem csak arra való, hogy különbséget tegyen Jézus és  János keresztsége között, aki „csak vizzel” keresztelt, hanem arra is, hogy rámutasson a különbségre   ami Jézus személye és műve és előfutárja között van.   Azaz Jézus az Szentlélekkel keresztel.   

“A keresztség” metafora itt is.  Teljes belemerülést, alámerülést, áztatást jelent, ahogyan a víz hat a testre. Jézus megkeresztel a Szentlélekben, abban az értelemben, hogy mérték nélkül adja a Szentlelket (Jn. 3:34), hogy kiárasztja Lelkét, (ApCs 2:33) az egész megváltott emberiségre. S ez a kifejezés inkább a Pünkösd-eseményre utal, s nem annyira a keresztség szentségére, az ApCsel. szavai szerint “János vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni.” (ApCs 1:5).

Tehát a kifejezés: „megkeresztelkedni a Szentlélekben” Krisztus műve, melyre már az ószövetségi messiási próféciák is utalnak, amikor az emberiségnek a Szentlélek kiáradása által való nagy megújulásáról beszélnek.(Joel 2:28-29). S mindezt alkalmazva az Egyház életére és történelmére, arra kell következtetnünk, hogy a föltámadott krisztus nem csak a keresztség szentségében keresztel a Szentlélekben, hanem sokszor és sokféle módon: az Oltáriszentségben, Isten igéjének hallgatásaáltal, s a kegyelem egyéb eszközein keresztül. 

A Lélek-keresztség egyik módja annak, ahogyan a föltámadott Jézus folytatja tevékenységét, azt, hogy „keresztel a Lélekben”. S ezért, bár láthatjuk a kapcsolatot a keresztséggel és a keresztény beavatódással, mégis nem szabad mereven csak ehhez ragaszkodnunk.   Mert nem csak a keresztség újítja meg a beavató szentségi kegyelmet, hanem a bérmálás, az elsőáldozás, a papszentelés, püspökszentelés, a szerzetesi fogadalom, sőt minden kegyelem és karizma. S házt ez valóban az új Pünkösd kegyelme. Ez, mint a keresztény élet egésze, új és sajátos kezdeményezés, Isten kegyelme, melynek alapja a keresztség, de nem merül ki a keresztségben.  Hiszen nem csak a keresztény élet kezdetéhez van köze, hanem a keresztény élet tökéletességére vezet. 

Csak ilyen módon érthetjük meg a Lélek szerinti keresztség jelenlétét a pentekosztalista testvéreink között.  A beavatás idegen tőlük, és nem olyan fontos számukra a vízzel történő keresztség, mint a katolikusoknak vagy más keresztény felekezeteknek.   A maga eredetisége szerint, a Lélek-keresztségnak ökumenikus ereje van, amit mindenáronmeg kell őrizni.  Hiszen ez a keresztények egységének igérete és eszköze, segíthet minket abban, hogy elkerüljük ennek a közös tapasztalatnak a kisajátítását  

 Testvéri szeretet, ima, kézrátétel   

A Lélek-áradásnak van egy rejtett, misztikus dimenziója, mely mindenkinél más, mert egyedül Isten ismer bennünket egészen.  S Isten úgy cselekszik, hogy közben  tiszteletben tartja személyiségünk egyediségét.  S ugyan akkor van egy látható dimenziója is, egy közösségi dimenzió, mely ugyanaz mindenki számára, melynek jel karaktere van, hasonlóan a szentségi jelekhez.  A látható, közösségi dimenzió alapvetően a következő három: testvéri szeretet, ima, kézrátétel.    Bár ezek nem szentségi jelek, de mindenesetre biblikus és egyházias jellegüek.   

A kézrátételnek kettős jelentősége lehet: fohászkodás vagy konszekráció.   Mindkettőt láthatjuk a szentmisében.  A fohászkodás jellegű kézrátétel – legalábbis a latin ritusban – az epiklézis pillanata, amikor a pap imádkozik: “Szentelje meg a Szentlélek ezt az adományt, hogy legyen az érettünk a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére.”  S kézrátétellel mondja a pap a konszekráló imát is az adományok felett.   

S a bérmálás ritusában is megtaláljuk mind a kétféle kézrátételt.  Elöször a fohászkodás jellegűt, majd a másikat a homloknak az olajjal, illetve krizmával való megkenésekor, ez utóbbi aktualizálja a szentséget, s ennek van konszekráló jellege.  

A Lélek-áradásban a kézrátételnek fohászkodás jellege van. (hasonlóan ahhoz, amit a Bibliában találunk: Ter.48:14; Leviticus 9:22; Mrk. 10:13-16; Mt. 19:13-15). S a kézrátételnek erős szimbólikus jelentése is van: A Szentlélek beárnyékolására utal,  ( Lk. 1:35); a Szentlélekre, aki lebeg a vizek felett, (Ter. 1:2). Az eredeti kifejezést  „lebeg a vizek felett”-tel fordítottunk, azt jelenti, hogy szárnyaival betakar, vagy elrejt, mint ahogyan a tyúk a csibéit. 

Tertullian a következő módon magyarázza a kézrátételt a keresztségnél: “A testet befedik a kezek, azért, hogy a lelket megvilágíthassa a Lélek.” S ez paradoxon, hasonló az Istenre vonatkozó többi paradoxonhoz. A kézrátétel a befedéssel hozza a megvilágosodást, mint ahogyan a Kivonuláskor a felhő követte a választott népet, és ahogyan a Tábor hegyén a tanítványokat beborította a felhő.  ( Kiv. 14:19-20; Mt.17:5).

A másik két elem, a testvéri szeretet, és ima, vagy az imában kifejeződő testvéri szeretet. A testvéri szeretet a Szentlélek jele és eszköze. Ő a Szeretet, és természetes otthonra talál a testvéri szeretetben, a szeretet a Szentlélek sajátos jele. (Bár eltérő értelemben, mégis azt mondhatjuk, hogy a szeretet mintegy szentségi jel, azaz oksági jel) Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a Szentlélekben való keresztséget kérőt a testvéri szeretet légköre kell, hogy körülvegye.

S az ima az Újszövetségben is szoros kapcsolatban van a Lélek kiáradásával.   Jézus kereszteléséről írja Lukács: “Mialatt imádkozott, megnyilt az ég és a Szentlélek leszállt rá.” (Lk. 3:21). Azt mondhatjuk, hogy Jézus imája nyitotta meg az eget, és akkor szállt le rá a Szentlélek.

S a pünkösdi kiáradás is így történt: Mialatt együtt imádkoztak, heves szélvész zugása támadt, és tűznyelvek jelentek meg. (ApCs. 1:14-21). Jézus pedig azt mondta: Én magam fogom kérni az Atyát, és Ő más Vigasztalót küld nektek!” (Jn14:16). A Szentlélek kiáradása  mindig kapcsolatban van az imával.   

A kézrátétel, a testvéri szeretet, az ima, egyszerű jelek, eszközök.  S éppen ez utal arra, hogy itt Isten működik.   Tertullian ezt írja a keresztségről:   

Semmi sem nyügözi le annyira az embert, mint az isteni tevékenység egyszerüsége, ahogyan az végbemegy, s aztán a következények nagyszerűsége.  Az egyszerűség és a hatalom Isten jelei.   

S ez teljesen eltér a világ stílusától.  A világban minél nagyobb dologról van szó, annál bonyolúltabbak az eszközök.   Amikor az ember a Holdra akart menni hihetetlen nagy apparátusnak kellett azt előkészítenie.   

Amennyiben tehát az isteni tevékenység jelle az egyszerűség, akkor a Lélek kiáradásáért végzett imában meg kell őriznünk ezt az egyszerűséget.  Legyen egyszerű az ima, a gesztusok, minden.   Semmi ne legyen szimpadias, túlfütött, tulzó stb.

A Biblia feljegyzi mennyire különbözött a Baál papjainak tevékenysége Illés imájától a Kármel hegyén.  Az előbbiek kiáltoztak, az oltár körül táncoltak, megvágták magukat, hogy vérezzenek.  Illés pedig egyszerűen imádkozott: “Uram, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, válaszolj nekem, hogy megismerjék ezek az emberek, hogy Uram, Te vagy az Isten, és így szívükben visszatérjenek hozzád.”(1 Kir. 18:36-37). S az Úr tüze az égből leszállt az áldozatra, amit Illés előkészített, de nem szállt le arra, amit a Baál papjai készítettek. ( 1 Kir. 18:25-38). Illés aztán később megtapasztalta, hogy Isten nem volt jelen a viharban, sem a földrengésben, vagy tűzvészben, hanem csendes szelíd hang. ( 1 Kir. 19:11-12).

Honnan való a kiáradó kegyelem?  A jelenlevőkből?   Nem!   A befogadóból?   Ismét: nem!  Istentől való.  Nincs értelme a kérdésnek, hogy a Szentlélek a személy bensejéből fakad fel, vagy kivülről érkezik-e. Isten belül is jelen van és kívül is. Csak azt mondhatjuk, hogy ennek a kegyelemnek köze van a keresztséghez, mert Isten tette konzisztens, hűséges önmagához, nem mond ellent önmagának. Isten tiszteletben tartja Krisztus elkötelezettségét és intézményeit. Valami azért biztos: nem a testvérek közvetítik a Szentlelket, ők  csak hívják a Lelket, hogy szálljon le az adott személyre.  Senki sem adhatja a Szentlelket, még a pápa vagy a püspök sem, mert senki sem birtokolja a Szentlelket, hanem a Szentlélek veheti birtokba a személyt.   

Amikor ennek a kegyelemnek a megnyilvánulási módjáról beszélünk, szoktunk úgy beszélni, mint a Szentlélek új kiáradásáról, ahogyan az Atya, Jézus Krisztus által új módon küldi a Szentlelket, vagy azt is mondhatjuk, hogy a kegyelem új szintjének megfelelő felkenés.  S bár a Lélek-áradás ebben az értelemben nem szentség, mégis lelki esemény. S ez a meghatározás felel meg leginkább a valóságnak. Ez esemény, történés, mely jelet hagy, s valami ujat hoz az életbe. Lelki esemény, nem annyira kivülről is látható, történelmi valóság, mert a személy lelkében történik,  a személy bensejében, ahol mások nem kísérhetik figyelemmel a történést. S végül lelki esemény, mert a Szentlélek műve. 

Szent Pál apostol csodálatosan szép levélrészlete kifejezetten Isten ajándékának felszításáról, megújításáról beszél. Hallgassuk ezt most mindannyian személyes meghívásként. 

Emlékeztetlek, hogy szítsd fel Isten kegyelmét, melyet kézrátételem által kaptál, mert Isten nem szükösen adja a Lelket, ez a Lélek az erő, a szeretet és az önfegyelem Lelke.  2 TIM. 1:6-7

(Mi ez a keresztség, és hogyan viszonyul a szentségekhez  ROME, May 09, 2014 (Zenit.org)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés