Széchenyi lelki alkata

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2014. március 15. szombat

Akár súlytalan, élvezeteinek és fantáziáinak élő figura is lehetett volna, mint ahogy kora arisztokratáinak egy része az is volt. Széchenyi István is így kezdte, csak „Stefferl”-nek becézték - mondjuk „Pistikének” – egy aranyos fiatalember, nagy nőcsábász, akit nem kell komolyan venni. Hogyan vált ez a nyugtalan, ideges, saját „démonaival” küzdő ember mégis azzá, akit Kossuth a „legnagyobb magyarnak” nevezett? (Amire Széchenyi – pontosan felismerve az ilyen mondások értékét és veszélyét, ezt válaszolta: Miért tol fel engem olyan magas helyre, ahol magamat fenntartani nem bírom?)

Széchenyi István bátor és ambíciózus ember volt – aki sokáig nem tudta, hogy mi legyen az a nagy álom, amibe „beleöli” energiáit. Ha egy vonzó célt látott maga előtt, azt teljes erejéből el akarta érni. Erről tanúskodik a napóleoni háborúban tanúsított vitézsége és vakmerősége, ami híressé tette a fiatal kapitányt. De ugyanilyen hevességgel és céltu-datossággal ostromolta a hölgyeket is – amiről szintén híressé, vagy inkább hírhedtté vált.

Egy ideig azt gondolta, hogy a katonai pályán arat babérokat. Az osztrák tiszti kar azonban lezárta a kiemelkedés útját a „magyar kapitány” elől. Széchenyi – aki egyébként akkor még nem is tudott magyarul és sokkal inkább volt kozmopolita világfi mint „magyar kapitány” – élete zsákutcába jutott. Nagy szerelme – akit ugyanolyan monomániásan szeretett és „üldözött”, mint min-den nagy célját – éppoly elérhetetlenné vált számá-ra, mint a katonai karrier. Így Széchenyi utazgat, állomáshelyén lődörög, miközben egyfolytában valami nagyobbra, nemesebbre vágyik.

Hogy pontosan hogyan is jelent meg előtte a nagy álom – Magyarország felemelkedése -, nem tudjuk. De azt biztos, hogy hónapról hónapra, évről évre egyre jobban magáévá tette, végül pedig szívében teljesen egyesült az országgal. Nem véletlen, hogy a forradalom és szabadságharc viharában önmagát vádolja a bukásáért is.

Széchenyi képes volt és hajlandó is volt arra, hogy hatalmas álma megvalósítására áldozza életét, tehetségét, vagyonát. Soha nem állt le – mint ahogy egyetlen nagy céljáról sem mondott le soha. Végül – férje halála után - a szeretett asszony is az övé lett, az előző házasságból származó öt gyerekkel, és a nem kevés problémával együtt.

Az „anglomán” gróf a szigetországból is átemelt mindent, amit csak ideje, tehetsége, na meg a császári kormányzat engedélyezett. Voltak pillanatok, amikor elismerték munkáját, szerették és megbecsülték. Belső érzékenysége azonban még ekkor sem engedte meg neki, hogy lazítson.

Hallatlan munkabírással dolgozott, felsorolni is hosszú lenne, mi mindent tett hazájáért gazdasági, politikai vagy épp kulturális téren. Végül azonban őt is elérte a prófétai sors. Barátai ellene fordultak, a közvélemény árulónak kiáltotta ki – mert látta és ki is merte mondani a forradalomba sodródó ország előtt álló veszélyeket -, művei is egyre újabb akadályokba ütköztek. Végül látnia kellett, hogy az általa előre megjósolt tragédia hogy következik be – és nem tehetett ellene semmit. Ezt a túlfeszített élet és lélek nem bírta tovább, hanem összeroppant. A döblingi elmegyógyintézetben azonban még egyszer feltámadt a hazáért, hogy Bach-korszakot kíméletlen szatírával bemutató írásával felrázza a „nyugati közvéleményt”. Temetése hatalmas néma tüntetéssé vált az osztrák elnyomó gépezet ellen, húszezer résztvevővel.

Széchenyi élete és életműve a bibliai igazságot példázza: „aki nagy akar lenni köztetek, az legyen kicsi és mindenki szolgája”. Nem tagadhatjuk, hogy Széchenyi István nagy akart lenni. Óriási belső energiák és becsvágy feszítette. Egyike lehetett volna azoknak, akik a könnyű és széles utat választva, pénzszórással, külsőségekkel és léha életmóddal tesznek szert népszerűségre. Volt elég vagyona hozzá, hogy megvásárolja hódolói kétes szeretetét, így kielégítve belső vágyait. Ő azonban a keskeny utat, a szolgáló szeretet útját választotta. Hajlandó volt tanulni – nyelvet, gazdaságot, politikát tanulni, új megoldásokat kutatni gazdaságban, közlekedésügyben, kultú-rában, közösségteremtésben – és hajlandó volt az önmagára fordítható javait másokra, a hazára költeni. Végülis, a kortársak őrültnek tartották – és lám valóban egy tébolydában végezte. Mi azonban nyugodtan tegyük fel a kérdést: nem inkább a világ tébolyda, ahol a normális emberek tűnnek sorból kilógó bolondoknak - míg az őrültek a placcon dicsekednek? Széchenyi útja előttünk is nyitva áll. Ez a krisztusi szolgálat útja…

(Részlet Sípos (S) Gyula: Haldokló nemzet, feléledő nemzet című könyvéből)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés