Minden második magyar eutanázia párti???
Egy népszavazási kezdeményezés motiváltsága, egy felmérés értelmezésének manipuláltsága szembesít és figyelmeztet, hogy a halál és pusztulás kultúráját szellemi mérges gázokkal is lehet terjeszteni.
Megrendített, hogy ezt a Magyar Nemzet augusztus 23-i Látó-Tér oldala terjeszti. Egy statisztika értelmezése mindig tükrözi a világ-szemléletet, ez esetben például, hogy a korcsoporti megosztásból azt a következtetést vonja le az elemző, hogy a hatvan éven felüliek azért – ó milyen konzervatívak – ellenzik az eutanáziát, mert vallásosak. Pedig hát joggal lehet azt is feltételezni, hogy életkori adottságaik miatt komolyabban érintettek, mint a harmincas éveiket taposók. Sőt ha megfelelő módon és szándékkal tennék fel a közvélemény kutatók a kérdéseket, akkor az is kiderülhetne, hogy a fiatal felnőtt generáció fájdalom tűrése, leterheltsége hogyan befolyásolja a válaszadást.
Szellemi mérgezés, emberiség, magyarság elleni bűntett, ha egy statisztikai felmérés eredményét arra használja valaki, hogy népszavazás döntsön, majd később rendelet és törvény, a sérült, a szenvedő élet értékességéről vagy értéktelenségéről, s hadd nevezzem nevén: a gyilkosságról, amit szépítve lehet asszisztált öngyilkosságnak is nevezni. Sajnos hazánk nevezetes a magas öngyilkossági adatairól, amivel már igen sokan foglalkoztak, komoly szakemberek. Ezért tartom igen nagy felelőtlenségnek, hogy nem az élet-igenlést, hanem ezt a bennünket jellemző életerő hiányt, gyöngeséget szabadságjogként tünteti fel a média. Persze a modern ember nem ajándékként, hanem a kezdetektől tehernek éli meg a maga és mások életét.
Már a hetvenes évek elején, amikor részese voltam a Telefon Lelki Elsősegély Szolgálat indulásának, szembesültünk azzal, hogy egyes nyugati országok – pl. Franciaország, a liberalizmus elve alapján ellenezte az öngyilkossági szándékkal foglalkozók megsegítését, mondván, hogy aki akarja, tegye meg. Szerencsére idehaza akkor még elfogadták a pszichológiai kutatások eredményét, hogy az életellenesség, öngyilkossági késztetés kényszeres, megváltozott tudat állapot, nem szabad akaratú tett. Csak zárójelben jelzem, hogy a „konzervatív Katolikus Egyház” is elfogadta a kutatások eredményeit, és változtatott az öngyilkosság megítélésén, ahogyan ez a temetési eljárásokban tükröződik.
Sajnos a leközölt cikk, illetve a felmérés kiértékelője úgy állítja be, mintha szabad akaratú és emberhez méltó tett lenne az eutanázia választása. S ez elősegíti, hogy a szenvedéstől, kiszolgáltatottságtól fájdalomtól félő ember kegyes halálnak tekintsen egy kényszerpályát. Ha valaki figyelemmel kíséri, mi történt Nyugat Európában, különösképpen Hollandiában és Belgiumban, akkor kiderül a számára, hogyan terjed az életellenesség, akkor is, ha pl. Hollandiában még mindig csak nem büntetendő, ha orvos, jogász és hozzátartozó illetve a tiszta tudatú beteg döntése alapján történik a gyilkosság. De Hollandiában már a beteg gyermeket, a szülők illetve gyám tudta nélkül halálra ítélhette volna az orvos. Hát ez már nekik is sok volt, és ezt nem szavazták meg. A világsajtót bejárta annak az USA-beli fiatalasszonynak az esete, akinek egy könnyelmű kijelentése miatt, amit egészségesen tett, a férje- kívánságára orvosi segédlettel éhen és szomjan halt, a szülei, testvérei tanúságtétele ellenére, hogy ők tudnak vele kommunikálni. A férj már együtt élt azzal, aki miatt élt az eutanázia jogával. Terry Scivióról évente megemlékeznek azóta is az életvédők.
De hiszen a cikk statisztikai adatokat közöl! Ez a realitás, mondhatja valaki. Igen, ez egy jelenségnek, a halál civilizációjának, a manipulált magyarázata. Talán nem veszi észre a statisztika értelmezője, hogy az idősebbek, a sérültként élők, akiknek életében már több a szenvedés, baj és betegség, nem azt kívánják, hogy megöljék őket? Nem az úgynevezett kegyes halált, hanem a társadalom, a család, a barátok, támogató, elfogadó magatartását várják? Képmutató az a társadalom, mely látványosan akadálymentesíti a közlekedést, de közben meg akar szabadulni azoktól az embertestvéreitől, akik csak segítséggel tudják venni a mindennapok akadályait. Képmutató magatartás, hogy likvidálni akarjuk a szerintünk már nem emberhez méltó, szenvedő életet. Aminek a látványát mi nem tudjuk, nem akarjuk elviselni, s melyre nem akarjuk pocsékolni jóléti erőforrásainkat.
Mintha manapság csak akkor szólalnának meg a pszichológia szakemberei, vagy akkor kapnának szólásjogot, ha az élet-, az ember-, a családellenes trendek ártalmatlanságát bizonyíthatnák. Milyen manipulatív, konzervatívnak, maradinak címkézni azokat, akik védik az életet a természetes foganástól a természetes halálig. Hogyan lehetséges, hogy évek óta a TV, rádió „megható” történeteket közöl – a „mégis kinek az élete” stílusban, a halálhoz való jogról. S nem hír, vagy csak elvétve, amikor a valódi szeretet őrzi meg a beteg ember, az idős ember személyi méltóságát.
Lehet konzervatívnak címkézni azt, aki azt mondja, hogy az életet csak radikálisan lehet védeni, a természetes foganástól, a természetes halálig. De nem lehet harcolni a háborús emberirtások és a halálos ítéletek ellen, s közben a védtelen, sérült, törékeny életet presszionálni, hogy érezze magát tehernek, válassza a halált, mintsem, hogy másokra, illetve a társadalomra szoruljon.
38 évet dolgoztam kórházban, betegek mellett. Tapasztalatból és meggyőződésből állítom, hogy a beteg, az idős ember számára fontos az a biztonság, hogy engem itt gyógyítani akarnak és nem meggyilkolni. Már évekkel ezelőtt egy belgiumi utam során szembesültem azzal, hogy ott az emberek többsége nem pusztán olyan kártyát hord magánál, ami a vércsoportját adja tudtul baleset esetére, hanem egy rendelkezést is, hogy őt katolikus kórházba vigyék, ha az utcán rosszul lesz. S ennek oka, hogy nem akarja magát kegyes halállal meggyilkoltatni.
Kinek az érdeke állandóan újramelegíteni a túlnépesedési pánikot, amikor a szakemberek már demográfiai télről beszélnek - és nem a javak igazságos elosztására szólítani fel az egyeseket és a társadalmat? Nagybetűs hírként közölni a korrupciós ügyeket, és nem gondolni végig, mi a következménye, ha emberi, gazdasági, társadalmi „haszon” valakinek a halála? Ha valaki már materialista értelemben nem „emberi erőforrás”, akkor le kell selejtezni.
Kinek az érdeke a megfogant élet elpusztítása, manipulálása, a lombik bébi program, a szelektív abortuszhoz való jog, lassanként már nem csak a gyermek neme, hanem szemének színe szerint is?
Kinek az érdeke, azt sugallni, hogy az intelligensebb, a képzettebb ember eutanázia párti, csak a maradi és kevésbé iskolázott ellenzi azt. Kinek az érdeke úgy állítani be a dolgokat, mintha a fejlett, haladó Nyugaton ez jól szabályozva lenne, és nem az életellenesség gátszakadása következett volna be? Kinek az érdeke, hogy dönthessen életről-halálról, háborúról és fegyveres beavatkozásokról?
Kinek az érdeke, hogy az a tapasztalat, tudás, élet- és világ szemlélet, ami első látásra nem hasznos, de amely a betegséget, szenvedést is, mint életjelenséget fogja fel, tűnjön el a palettáról?
Kinek az érdeke, hogy arra nevelje a befolyásolható tömeget, hogy az állatot többre értékelje, jobban óvja, tisztelje, mint szenvedő embertársát?
Ki az, aki önző és buta naivsággal nem gondol a közmondásra: Ma nekem, holnap neked!!!!
Vajon nem arra lenne szüksége elöregedő és megfogyatkozó népességünknek, hogy minden áron és módon az élet tiszteletére neveljük magunkat és egymást? Hogy azt tanuljuk meg egymástól, hogyan lehet valaki békés és boldog minden élethelyzetben?
Vajon nem arra lenne szükségünk, hogy a média az élet szolgálatába álljon, és ne az erőszakot, brutalitást, gyilkosságokat mutassa, - ne a TV- és internet játékok képezzék ki a gyilkolásra és bosszúra a fiatalokat?
Kellenek a példaképek, hírt kell adni a mindennapok jóságáról, szépségéről, hűségéről. S akkor talán fel tudnánk fedezni azt is, hogy értelme van az élet küzdelmeinek, a sebzett, szenvedő életnek is. Igen, mindegyikünk boldog akar lenni, de ehhez szükséges, hogy elfogadjuk és megéljük: minden élet ajándék és gazdagság, - és igen, életem, életünk értelme, hogy tudjuk, örök életünk van, Krisztusban, aki maga az élet útja és igazsága, boldogsága.
Tizenkét év óta rákos vagyok, áttéteim vannak. De hálás vagyok minden napért és percért, amit élhetek, és azért is, hogy tanulgatom méltósággal átölelni a szenvedést. Igen, ehhez szükségem van a testvéreim, a környezetem, az orvosaim bátorítására. Köszönöm, hogy ők értékesnek tartják az életemet, fontosnak a tapasztalatomat, segítségemre vannak a mindennapokban. Emberek.
Sztrilich Ágnes szociális testvér
