Eltűnőben a liberális kereszténység?

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2012. augusztus 07. kedd

A liberális és progresszív teológusok, hívek által szorgalmazott nyitás nem a keresztény felekezetek meger?södését eredményezte, hanem a hívek számának visszaesését – hívja fel a figyelmet a New York Times-ben megjelent cikkében Ross Douthat, akinek publicisztikáját Tim Stanley ismertette és kommentálta a brit Telegraph konzervatív napilap honlapján vezetett blogján.

Mindenekelőtt: liberális helyett érdemesebb és pontosabb progresszív kereszténységről beszélni. A szerzők felsorolják a progresszív kereszténység ismertetőjegyeit: ide tartoznak azok a felekezetek, amelyek, ha korábban nem voltak női lelkészeik, most vannak; amelyek lehetővé teszik aktív homoszexuálisok számára a papságot és a püspöki tisztség viselését; megáldják a homoszexuális párkapcsolatokat; teológiájukban rugalmasak, ahogy liturgiájukban is; és amelyek magukévá tették a progresszív társadalmi célokat, a „társadalommérnökösködés” jegyében. 

A fő példa minderre az amerikai episzkopális (anglikán) egyház, mindenekelőtt pedig John Shelby Spong anglikán püspök és radikális teológus 1998-as könyve, a Why Christianity Must Change or Die (Miért kell megváltoznia a kereszténységnek vagy meghalnia?).  Ő tulajdonképp a teljes keresztény hagyományt kétségbe vonta. Nem látta értelmét az Istenről való hagyományos beszédnek, mivel „Isten halott” a gondolkodás főárama szerint, értelmetlennek tartotta a darwinizmus előtti teremtéstant és azt, hogy Jézus szűztől született. Sőt, odáig is elment, hogy a kereszthalál megváltását barbár koncepciónak minősítette, szerinte Isten nem testesült meg a történelemben. 

A liberális kereszténység a 18. századtól létező jelenség, képviselői elsősorban a Biblia-magyarázat, a bibliai hermeneutika terén alkotnak, és attól liberálisak, hogy nem tartják kötelezőnek magukra nézve a hagyományos keresztény Bibliamagyarázatot. Ugyanakkor nem céljuk az sem, hogy egybefüggő hitrendszert alkossanak. (A liberális kereszténységről szóló Wikipédia-szócikk közéjük sorolja katolikus részről a nagy jezsuita teológust, Pierre Teilhard de Chardint, a dominikánus Yves Congart, Edward Schillebeeckx belga dominikánust, Hans Küngöt és a felszabadítási teológia atyját, Leonardo Boffot is.) Az Egyesült Államokban ugyanakkor a liberális keresztény felekezetek 1930 és 2000 közt 70 százalékos csökkenést szenvedtek el – azaz az ország teljes népességének 40 százalékáról 12 százalékára esett híveik aránya. 

A progresszív kereszténység az előzőtől nem független, ám különböző kortárs jelenség, amely úgyszintén hajlamos megkérdőjelezni a hagyományt, nagy hangsúlyt fektet a liberális értelemben vett elfogadásra és toleranciára, valamint a „sokszínűségre” és a „társadalmi igazságosságra”, valamint az egyenlőségre, ennek következtében általában baloldali ihletettségű társadalom- és gazdaságpolitikát támogatnak a hívei (mindezen fogalmakat persze többféleképpen is lehet érteni). A progresszív keresztények általában hangsúlyozzák, hogy a keresztény vallás csak egy módja a sok közül Isten keresésének. 

Douthat a New York Times-ban rámutat: miközben az amerikai episzkopális püspökök épp azon tanácskoznak, hogy miként is nézzen ki a homoszexuális párok megáldásának rítusa, a előző tíz évben 23 százalékkal esett a vasárnap rendszerint templomba járók száma a felekezetben, és egyetlen egy episzkopális egyházmegye sem mutat növekedést e téren. Hozzáteszi: a legtöbb felekezet – legyen az lutheránus, metodista, presbiteriánus – amelyik megpróbálta magáévá tenni a korszellem liberális dogmáit, és „felzárkózni”, „nyitni”, ugyanarra a sorsra jutott, mint az anglikán. Akik az Egyesült Államokban tartják magukat, azok a déli baptisták, a nyugat-virginiai metodisták és a katolikus egyház. Az egykor szinte nemzeti egyházként kezelt episzkopálisok mára Stanley szerint „egy hippi szektára” hasonlítanak, míg a legközelebb ahhoz, hogy nemzeti egyházzá váljon, a papi hivatások számának és a katolikus dél-amerikaiak bevándorlásának is köszönhetően a katolikus áll. Douthat meg is jegyzi: ha XVI. Benedek pápa hallgatna a nyitást és a katolikus tanítás felülvizsgálását követelőkre, akkor a katolikusok valószínűleg úgy járnának, ahogy az amerikai anglikánok jártak. (Nem hiába kérte számos tradicionalista anglikán csoport a kilencvenes évek elejétől a katolikus egyházba való csoportos felvételét, aminek a pápa az előző években eleget is tett azzal, hogy a hagyományok megtartását lehetővé tevő, csoportos áttérést biztosító anglikán személyi ordinariátusokat hozott létre számos angolszász országban.)

Az amerikai Charles Coulombe, a Kuríron már blogja kapcsán bemutatott monarchista, katolikus történész szokásos konfrontatív stílusában arról elmélkedik egy cikkében, hogy az anglikánok azt csinálják, amit mindig is csináltak: alkalmazkodtak az establishmenthez, és az ő értékeiket közvetítették. Csakhogy az establishment ma már nem tudja úgy befolyásolni a közvéleményt, mint régen. Diana Buttler Bass viszont teljesen más választ ad a baloldali Huffington Postban: szerinte nem csak a liberális, hanem az egész kereszténység hanyatlóban van. A probléma ezzel az, hogy számos „konzervatív” felekezet egyáltalán nem hanyatlik: ahová például az „ultraortodox” pünkösdisták beteszik a lábukat, ott virágozni kezd a kereszténység, de ugyancsak terjed az evangelikál irányzat is. Emellett elmondható, hogy az amerikaiak többségének Istenbe vetett hite megmaradt, sokuk vallja a jól ismert „Isten igen, egyház nem” elvét. 

Tim Stanley szerint az emberek többsége számára nem vonzó, hogy egy hideg templomban énekeljen vasárnap reggel. Ahhoz, hogy becsalogassák őket a templomba, nem elég annyit mondani: gyertek nyugodtan, „kitettük a bigottokat”, hanem rá kell mutatni, hogy személyes érdekük fűződik a templomba járáshoz. Ezt pedig a konzervatívabb felekezetek jobban csinálják. A progresszív felekezetek nem elég magabiztosak, rengeteg kételyt vonultatnak fel tanításukban, és gyakran még a saját létük miatt is bocsánatot kérnek. Liturgiájuk pedig a stílusok és hitelemek zavaróan színes elegyét vonultatják fel – a szerző itt elsősorban az anglikán püspökszentelésekre céloz. 

Ezzel szemben – mondja a Telegraph újságírója – a konzervatív felekezetek úgy kattognak, mint egy Singer varrógép: hangosan hirdetik, hogy ők az egyetlen mennybe vezető út. Teológiájuk egyértelmű, kompromisszummentes, liturgiájuk „jól csomagolt” és karizmatikus. Az evangelikál mozgalom például egyértelműen életmódnak hirdeti magát, és egész ipar épült ki köré: a könyvkiadáson, filmgyártáson át a neveléstől a drogrehabilitációig mindennel foglalkoznak. 

Douthat arra is rámutat: mindez igaz a katolikus egyházra is, ami az Egyesült Államokban markánsan két irányzatra bomlik, egy konzervatívra és egy progresszívre. (Nagy port kavart például, amikor a Szentszék elrendelte az amerikai női szerzetesrendek apostoli vizitációját doktrinális és életmódbeli problémák miatt.) Az amerikai katolikus sajtó többször cikkezett már arról, hogy a „liberálisabb” életmódot folytató szerzetesrendeknek alig van utánpótlása, ezzel szemben a szigorúbb, keményebb, „konzervatívabb” rendek egyre több új hivatást tudnak felmutatni, egyre népszerűbbek. (Minderre Európában is van példa: a magát a haladó eszmék szolgálatával megmenteni hivatott holland egyház ennek köszönhetően majdnem összeomlott, ellenben a pápa által kinevezett konzervatív püspökök (például André Joseph-Leonard belga prímás korábbi, még prímássá való kinevezése előtt püspökként irányított) egyházmegyéiben meglepő módon virágzik a hitélet. 

Érdekes az is, hogy Kanadában a nem túl egyházbarát The Globe and Mail egy két évvel ezelőtti felmérése szerint minden felekezet gyors csökkenést mutat, egyet kivéve: a még apró növekedést is felmutatni képes katolikust. Ez pedig nem az elenyésző bevándorlás miatt van így, hanem amiatt, hogy a katolikus egyház hajthatatlan, és nem enged a progresszív nyomásnak. Ez a kompromisszummentes kiállás pedig imponáló. A katolikusok emellett bevállalják a családalapítást és a több gyereket. 

Mi lehet a magyarázat arra, hogy a hívek megtartása és megnyerése érdekében a korszellemhez „felzárkózó” felekezetek veszítenek népszerűségükből, míg a hajthatatlan konzervatívok jobban tartják magukat, sőt néha növekedést is képesek felmutatni? „Amire a posztmodern ember vágyik, azok a tiszta, kielégítő válaszok a kérdéseire a zavarodottság és kétségbeesés beteg világában” – mondja Tim Stanley. Azaz nem kérdőjelekre, hanem felkiáltójelekre van szükség. Ironikus módon a progresszív kereszténység, miközben arra törekszik, hogy megtartsa a kereszténység társadalmi befolyását, azt kockáztatja, hogy teljesen irreleváns lesz az emberek életében.  

Magyar Kurír

(szg)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés