A közbenjáró imák és a tanúságtételek hiányáról

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2012. március 20. kedd

Talán azt hisszük, hogy az ima és a tanúságtétel Isten szeretetéről magától értetődő Isten gyermekei között, pedig sajnos, ennek pont az ellenkezője az igaz! Nincs annál hervasztóbb, mint amikor kérünk embereket, hogy imádkozzanak egymásért - és ezt zavartan elutasítják. Még kínosabb, hogy papjaink jó része is ugyanezt teszi - pedig nekik ez "munkaköri kötelességük" lenne! Zavarba jönnek, ha a liturgikus kereteken kívül, közvetlen módon kell imádkozniuk és valami ürüggyel kibújnak ez alól.

Nyilván számtalan oka van ennek, szorongás, félelem, zavar (miről is van szó, hogyan kellene ezt tenni?), elzárkózás, stb. - most nem akarok belemenni ezek elemzésébe, csak jelzem, hogy ez bizony komoly tünete egyházunk gyengeségének. (A honlapra feltettem egy írást az egyszerű közbenjáró imáról, ezt szívesen ajánlom mindenki figyelmébe: http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/cikkek-irasok/1532-az-egyszer-koezbenjaro-ima-lepesei)

Hasonló a helyzet a tanúságtételekkel. Sokan el se tudják képzelni, hogy nyilvánosan beszéljenek Istennel kapcsolatos élményeikről - már ha vannak ilyenek -, pedig milyen fontos lenne! A jó tanúságtétel hatalmas eszköz, ami megnyitja a szíveket, kíváncsiságot kelt, erőt ad... Ehhez képest még akik tehetnének, azok si elzárkóznak ettől.

Többször megéltem már - főleg olyan helyeken, ahová többször visszajárunk -, hogy emberek odajönnek és elmondják, hogy hálát szeretnének adni Istennek, amiért megoldotta problémájukat, meggyógyultak az előző alkalom alatt, rendeződött az életük, stb. Amikor kérem őket, hogy ezt írják le, hogy közzé tehessük, megígérik - aztán semmi. A múltkor egy három napos lelkigyakorlaton odajött hozzám egy asszony, hogy két évvel ezelőtt az egyik gyógyító összejövetelre eljött a kamasz fiával, aki születési rendellenességell jött a világra. A fiú meggyógyult, azóta is tünetmentes. Kértem, hogy írja le a három nap alatt egy kis papírra történetet és adja ide, én majd begépelem (de elküldheti e-mail-ben is -, meg is ígérte... azóta is várom a tanúságtételét, egyelőre hiába. (Valami babonás félelem lenne az emberekben, hogy ha elmondják, hogy meggyógyultak, akkor újra megbetegszenek? Vagy csak lusták, közönyösek, esetleg zavarba jönnek, mert nem tudják hogyan is kellene beszélni, írni erről?)

Olyan kínos ez nekem. Néha attól félek, hogy olyan látszat keletkezik, mintha magunkat akarnánk fényezni. (Volt egy idő, amikor direkt kihúztam a nevem a tanúságtételekből, hogy ennek még a látszatát is elkerüljem, aztán rájöttem ,hogy ez is butaság.) Eszembe jut Jézus története, amikor a tíz leprás meggyógyult, de csak egy jött vissza hálát adni...

Azt hiszem, a keresztényeknek még újra meg kell érteniük az egymásért való ima és tanúságtétel fontosságát, és annak egyszerű módját. A mi közösségi összejöveteleinken mindig adunk lehetőséget a megszólalásra és csodálatos, ahogy a testvérek egyre jobban belejönnek a tanúságtételek elmondásába - így ők is, mi is egyre jobban ráérzünk Isten gondviselő szeretetére életünkben. Ugyanígy, időnként az összejöveteleinken párokban vagy kis csoportokban imádkozunk egymásért, hogy kicsit mindenki gyakorolhassa a közbenjáró imát is. Eddig még senki sem bánta meg...

Kalandra fel!

(sipos)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés