Cantalamessa atya Krisztus üdvözítő istenségéről

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. március 16. kedd

Raniero Cantalmessa kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka március 12-én délelőtt a vatikáni VI. Pál aulában megtartotta a Római Kúria tagjai számára harmadik prédikációját Ti mit mondotok, ki vagyok én? Jézus Krisztus valóságos Isten címmel.

A második beszédben Krisztus bűntelen és valóságos emberségéről szólt, most pedig Krisztus valóságos és teljes istenségét elemezte a szónok, megállapítva, hogy ennek maradéktalan megvallása a keleti és nyugati egyház közös, máig kötelező öröksége.

Korunk nagy kísértése arra csábít, hogy „éljünk úgy, mintha Krisztus nem lenne”. Cantalamessa atya válasza erre nem a cáfolat, hanem a Krisztusba vetett hit erősítése és elmélyítése, tehát spirituális jellegű, és nem hitvédelmi. A Krisztusról szóló beszéd legbiztosabb útja a dogma: Krisztus valóságos ember, Krisztus valóságos Isten, Krisztus egyetlen személy. A dogma egy út, mely Kierkegaard szavával élve, „olyan, mint egy alvó óriás, bármikor felébreszthető”. A Pápai Ház szónoka ebbe a Krisztus istenségéről szóló dogmába akart életet lehelni.

Kr. u. 111–112-ben, alig tíz-húsz évvel János, az utolsó apostol halála után, az ifjú Plinius, Bitinia és Pontus kormányzója levelet írt Traianus császárnak, útmutatást kérve tőle, miként járjon el keresztények peres ügyeiben. Információi szerint „a keresztények vétke abban áll, hogy meghatározott napokon hajnalban, szokás szerint összegyűlnek és váltakozó kórusban Krisztusnak, mint Istennek, himnuszt énekelnek: Carmen Christo quasi Deo dicere”. Nem sokkal az apostoli kor után a keresztények a liturgiájukban Krisztus istenségét hirdetik tehát. A Krisztus istenségében való hit az egyház születésével születik. Ma is azt valljuk, amit 325-ben a niceai hitvallás kihirdetett: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban…, aki valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett.” A zsinat résztvevője és leghitelesebb képviselője, Szent Atanáz tanítja: „minden korban, minden nyelven és minden kultúrában Krisztus istenségét meg kell vallani a legerősebb hangon, maradéktalanul, teljes formában”. A gót, vizigót és longobárd germán törzsek ariánus hite után Krisztus istenségének a dogmája az egész, tehát keleti és nyugati kereszténység közös békés öröksége lett.

A szónok elmondta, hogy a reformáció érintetlenül meghagyta ezt, sőt csak erősítette központi jellegét. A teológiai spekulációkkal szemben a Krisztus-ismeret jótéteményeit keresték, a „Ki nekem Krisztus?”, és nem annyira a „Krisztus önmagában” kérdésre válaszoltak, bár éppen ettől a személyes, egyéni megközelítéstől lett törékeny a Krisztus istenségébe vetett hit. A felvilágosodás és a racionalizmus azonban lebontotta a dogmát, és Kanttal együtt a figyelmet a morális eszmékre helyezte. A 19. századi liberális teológiát Cantalamessa atya szerint már csak a kereszténység etikai dimenziója érdekelte, a kinyilatkoztatás természetfölötti jellegét, Jézus csodáit és magát a feltámadást is elhanyagolták.

Bultmann-nal a protestáns teológia a Krisztus Isten mítosztalanításához vezetett: „Krisztus immár nem Isten, hanem benne az Isten működik.” Valójában ezek a modernkori Krisztus-értelemzések. Az egyház története során már rendre felbukkantak, ám az egyház hite elvetette, illetve kijavította ezeket.

Nagyböjti elmélkedésének központi témájaként a szónok Krisztus igazi istenségére mutatott rá az evangéliumokban. Most sem az a fontos, mondta, amit a világ gondol Jézusról, hanem amit a tanítványai róla tartanak, egykor, régen és most is, ahogy Jézus örökké kérdezi: „Hát ti kinek tartotok engem?”. A szinoptikus evangéliumokban Krisztus istenségét nem nyíltan, közvetlenül, hanem áttételesen, beleértve vallják meg az apostolok és a hívek, főként Jézus szavai nyomán: „Az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” (Mt 9,6); „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú” (Mt 11,27).

Ahogy egy hajszál, vagy egy csepp nyál révén az egész emberi DNS láncot rekonstruálni lehet, éppúgy az evangélium egy-egy sora vagy Jézus egy-egy szava elég ahhoz, hogy felismerjük Krisztus isteni transzcendenciáját. Ám főként János evangéliuma utal Jézus istenségére elsődleges célként, ahogy a könyv végén maga fogalmazza: „Ezeket a csodákat azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében” (Jn 20,31).

Raniero Cantalmessa egy személyes emléke kapcsán utalt a János-evangélium alapvető sajátosságára. Évekkel ezelőtt éppen egy nagyböjti időszakban tartott lelkigyakorlatot egy klauzúrás kolostorban, amikor szíven ütötte a napi liturgia szava, Jézus ajkáról, aki többször is megismételte a nyolcadik fejezetben: „Azért mondtam nektek, hogy bűnötökben haltok meg, mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben.” „Amikor majd fölmagasztaltatik az Emberfia, megtudjátok, hogy én vagyok, s hogy semmit nem teszek magamtól, hanem azt hirdetem, amire Atyám tanított” (Jn 8,24.28).

Én Vagyok – ezt a két szót a nyelvtani szabály ellenében nagy betővel kell írni, mert Jézus, önmagára vonatkoztatva azt, így fejezi ki, amit Izajás próféta tanít: „Magatok vagytok a tanúim – mondja az Úr, a szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy az emberek megtudják és higgyenek nekem, és megértsék, hogy én vagyok” (Iz 43,10). A szónok úgy emlékszik arra a napra, mint amikor az Úr Szentlelke föltárta neki Jézus isteni nevét, amit János ugyancsak a Lélek erejében teljességre vitt a Jézusról szóló apostoli tanúságtételben: Jézus Krisztus Isten Fia, a világ Üdvözítője. János evangélista, csakis egy kinyilatkoztatott igazság bizonyossága ismeretében, Isten erejével és a Szentlélek tekintélyével tudott eljutni ugyanarra az eredményre, vagyis az Atya és a Fiú közötti természet teljes azonosságára: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Ez az egy, latinul unum, semleges nemű, jól figyeljünk, lényeges, mert nem egy személy ők ketten, hanem egy dolog, egy természet!

A Pápai Ház szónoka, ahogy Jézus valós embersége értelmezése esetében, arra mutatott rá, hogy Jézus istenségének ősi, objektív és ontológiai dogmája képes arra, hogy befogadja a modern szubjektív és funkcionális megközelítést, miközben az ellenkező irányú értelmezés nagyon nehéz. A dialektikus logika vagy-vagy álláspontjával szemben áll a katolikus et-et, vagyis és-és értelmezés. A modern, „alulról kiinduló” krisztológia végül nem tud oda eljutni, hogy átölelje a keresztény hit igazi titkát, és így megőrizze Krisztus teljes istenségét. A sikertelenség okát maga Jézus magyarázza Nikodémusnak: „Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből” (Jn 3,13). Az Istennek lehetséges, hogy ha akar, emberré legyen, de az embernek lehetetlen istenné lennie. Így, ezekből az előfeltételezésekből kiindulva értékelhetjük a dogma szubjektív és perszonalisztikus protestáns értelmezését, mely Krisztust a vele való személyes kapcsolat gyümölcseiből közelíti meg. Ez az ökumenizmus legjobb gyümölcse, a „kiengesztelődött különbségek” eredménye, melyek nem állnak szemben egymással, és nem is a béke kedvéért – „pro bono pacis” – jöhetett létre. Szent Pál ezt így mondja: „A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál.” Szent Ágoston hozzáteszi: „A szív gyökereiből száll fel a hit”.

Jézus maga rendszeresen kérdezi az emberektől a személyes hitüket: Te hiszel-e? A Krisztus istenségében való hit a csúcsa magának a hitnek. Ez mindent kikér: hinni egy Istenben, aki istállóban született és a kereszten halt meg. Megvallani a feltámadását azt is jelenti, hogy hirdetjük ezt az örömhírt a világnak. Az igazi „spirituális ökumenizmus” nemcsak azt jelenti, hogy imádkozunk a keresztények egységéért, hanem azt, hogy megosztjuk egymással a Szentlélekben szerzett tapasztalatainkat – zárta harmadik nagyböjti prédikációját Raniero Cantalmessa kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés