Ujjong minden sejtem – Greguss Sándor, Afréka férje a betegségről és csodás gyógyulásáról

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. február 12. péntek

Greguss Sándor filmrendezőnél négy éve csontvelőrákot diagnosztizáltak, amiből csodás módon meggyógyult. Ma betegeket és haldoklókat erősít meg saját útjukon...

– Négy évvel ezelőtt csontvelőrákot diagnosztizáltak Önnél éppen a születésnapján, februárban. Hogyan nézett szembe a betegséggel?

– Nagyon lefogytam akkor télen hirtelen, a fizikai állapotom leromlott, ezért fordultam orvoshoz, aki megállapította a diagnózist, és azt mondta, ha nem teszünk semmit, két-három hetem lehet hátra. Akkor voltam 63 éves. Egy napig iszonyatosan éreztem magam, másnap halálfélelemmel ébredtem. Perlekedtem Istennel, hogy nekem még van vagy húszévnyi tervem az életemre. Aztán valahogy észrevettem, hogy ez a húszéves terv már negyven éve is megvolt; lehet, hogy el kell számolnom vele? Azt mondtam Rékának, akármi lesz, csináljuk mosolyogva! Éreztem, hogy a terv még nem ért véget, és a betegséggel, mely a döbbenet erejével ütött meg, valami olyasmit üzen Isten: „Mit kellene még tennem, hogy rám nézz?” Beterveztem azt az életemet, ami a megjósolt két-három héten túl van: vettünk autót, lecseréltem a ruhatáram, és szállást foglaltunk nyárra egy olaszországi körutazásra. A kemoterápia elkezdődött, és az ígért két-három hetet folyamatosan toltam magam előtt egész tavasszal.

Akkor nem is gyógyultam meg, csak nyáron; nem a helyzet megoldására mondtam igent, hanem az elfogadására.

– Ezek azért nem a szokásos reakciók, az életösztön megnyilvánulásai inkább. Ön szerint mik a gyógyulás feltételei?

– Az orvosom mondta, hogy azokkal a betegekkel, akik az ő kezébe teszik le az életüket, átengedik a sorsuk irányítását, nagyon nehéz gyógyulást elérni, mert kiszolgáltatják magukat a betegségnek. A hozzátartozók is sokszor lemondanak a betegről, és ezt öntudatlanul is sugallják neki. Amikor vért kaptam, volt a kórházban mellettem egy huszonéves fiú, nagyon jó gyógyulási eséllyel. A családja mégis már szinte temette. Ő is úgy kezdte minden mondatát: „Az a baj…” Pedig nem baj van, hanem probléma, amit meg kell oldani. Bizony, úgy tűnik, a „renitens” betegeknek nagyobb az esélyük a gyógyulásra.

– Miben és hogyan tud segíteni a hozzátartozó?

– Hinni kell a betegben. Akkor is, ha gyenge lelkileg. El kell fogadni őt, nem szabad bántani azzal, hogy valamit rosszul csinál vagy gondol, hiszen ebben a helyzetben nincs rossz és jó.

De az elfogadás nem elég, támogatni kell őt, ki kell fejezni a szeretetet, mosolyogni rá, megfogni a kezét, megbocsátani mindent, hálásnak lenni érte, az életéért, azért, amit ő számunkra jelent.

A családban történik a legtöbb szeretetlenség és a legnagyobb bűntettek. Ha megtörténik a megbocsátás, a beteg is sokkal jobban lesz, a süppedt állapotából láthatóan is megváltozik: ha addig csak feküdni tudott, lehet, hogy már fel is ül. Nekem is meg kellett bocsátanom a szüleimnek.

– Miért?

– Féléves voltam, amikor elváltak. Én 1954 februárjában születtem. Anyu belekeveredett valamilyen „államellenes szervezkedésbe”, ezért börtönbe került. Apu pedig évtizedekig csak fizikai munkát végezhetett. Egyikőjük sem találta sokáig a helyét az életben, elváltak, majd mindketten többször házasodtak, és mire megállapodtak végre, abba a helyzetbe én már nem fértem bele. Apu már idős volt, amikor sok év után egyszer meglátogattam. Akkor beszélt nekem először Istenről úgy, mint megtért ember. Engem az apai nagyszüleim neveltek. Anyám sem volt jelen az életemben. Többször fel kellett kutatnom. Be kellett látnom, hogy nekem van őrá szükségem, és nem neki rám.

Az önfeladásban erőre tesz szert az ember, képesek vagyunk megbocsátani, és el tudjuk fogadni a bocsánatot.

Meg kell bocsátanunk önmagunknak is, a gyerekeinknek, a szüleinknek, a házastársunknak és még az Úristennek is. Az életünk során elképesztő terheket raktunk rájuk, ami miatt bűntudatunk lett, mégis őket hibáztatjuk. Ismerjük ezt a mártírállapotot: „Feláldoztam érted az életem!”

– Hogyan ment tovább a gyógyulás útján?

– Felkerestük a papunkat itt, Fóton négy éve, tavasszal, ami az első jó döntésem volt a történetemben. Adott egy telefonszámot, mert tudta, hogy vannak olyan karizmatikusok, akik imádkoznak betegekért, és hallott gyógyulásokról. Akit felhívtam, azt ajánlotta, hogy menjek el vele Füzérradványba egy ötnapos lelkigyakorlatra, amit egy Németországban élő, indiai származású nővér tart, Margaritha Valappila. Milyen érdekes az ember, a körülményekre kezdtem hivatkozni, hogy nekem nincs erre ilyen hamar öt napom, de rám szólt, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy az idővel játszadozzak. Hivatkoztam arra is, hogy nem tudok végigülni egy háromnegyed órás előadást. Meg hogy vinnem kell a gyümölcsprésemet, a biozöldségeimet, a saját evőeszközeimet. Mondta, hogy semmi baj, majd ezeket mind viszi ő helyettem. Nem fogadott el semmilyen kifogást. Mennem kellett. És akkor nem gyógyultam meg.

– Hogyan gyógyult meg?

– Nyáron a nővér Zentán tartott lelkigyakorlatot, oda már a feleségemmel együtt mentünk. Az aktuális kemoterápiás kezelésem után autóba ültünk, és levezettem Zentára. Akkor már biztos voltam benne, hogy meggyógyulok. Mások is ezt mondták Rékának: „Most figyelj, mert ilyet még nem láttál, Sándor meg fog gyógyulni!” Mintha a Szentlélek elhíresztelte volna.

Hogyan jutottam idáig? Miért hittem ennyire? Átéltem még tavasszal a füzérradványi lelkigyakorlaton, hogy a mellettem ülő, kilencedik kemoterápiáján túl lévő 40 kilós tanárnő meggyógyult. Láttam gyógyulni nem hívő férfit is. Bármire hajlandó voltam, hogy ez velem is bekövetkezzen, ha kell, forrást üssek a sziklába vagy kiskanállal elhordjak egy hegyet, csak rózsafüzért nem akartam mondani.

Izgatott az a különleges élethelyzet, amelyben én, egy egyszerű ember egyre több terhet letéve haladok az élet vagy a halál felé. A betegség folyamatának minden pillanatára kíváncsi voltam, hiszen ezt most élem át, ilyen még nem volt az életemben.

Úgy éreztem magam, hogy a súlyos betegség olyan, mintha beírattak volna egy iskolába, ahová én nem akartam menni magamtól. Eldöntöttem, hogy megkeresem, mit kapok a betegségtől, és mit tudok továbbadni a tapasztalataimból. Nem a kétségbeesésről, amit teljesen megértek, a fájdalomról és a kemoterápia okozta monotonitásról akartam beszélni az embereknek. Tudtam, hogy amit megtanulok, azzal dolgom van még.

Zentán térdre estem Jézus előtt, és azt mondtam: „Uram, itt vagyok, mondd meg, hogy mit tegyek!” A gyógyulásom két percig tartott, de nem bántam volna, ha soha nem ér véget. Imádkoztak értem, és közben olyasmit éltem át, mintha felrobbanna a szívem, mintha tűzfolyam szaladna szét az ereimben. Szinte láttam magam belülről. A forróság, a tűz szétárad, közben egy dicsőítő zenekar énekelt egyre hangosabban. Mintha egy nagy harc történne, és én vagyok a harctér. Margaritha nővér és Huber atya németül imádkoztak felettem, amit a tolmács fordított. Egyszerre láttam a bennem történő eseményeket, de azokat is, amelyek körülöttem zajlanak. Amikor felálltam, a velem szemben levő 170 ember tudta, hogy meggyógyultam.

A nővér megkérdezte, hogy hívnak, meg hogy el tudom-e mondani, mi történt velem, de nem tudtam megszólalni. Nem voltak szavaim hozzá. Most már vannak. Aztán valahogy kinyögtem: „Ujjong minden sejtem.” Valóban ezt éreztem.

Margaritha nővér megkérdezte: „Most már hajlandó leszel a feleségeddel rózsafüzért imádkozni?” Pedig nem tudhatta, hogy mit gondoltam róla. Visszamentem hátra, a székemhez, de nem tudtam leülni. Olyan volt, mintha lebegnék. Azóta mindennap rózsafüzért imádkozom.

– Most is sok beteg felkeresi a gyógyulása miatt, mert valamit erősen képviselni tud a betegség vagy akár a haldoklás helyzeteiben.

– Reggel nyolctól este tízig hívhatnak a betegek. Sokszor sajnos csak a haldoklókhoz érkezem, ilyenkor már más a feladatom. Addig például nem jövök el tőle, amíg nem tudunk nevetni. Ott vannak a családtagok. Tisztázzuk, hogy én nem gyógyítok, nem is az a feladatom, de Jézus segítségével elviszem őket a megnyugvásig. Sokszor többgenerációs sérülések vannak jelen egy családban, abból a helyzetből kell eljutnunk odáig, hogy békében haljon meg a beteg. Bocsásson meg mindenki mindenkinek, és higgye el, hogy megbocsátottak neki. Ennek nincsenek módszerei, technikái. Valahogy mindig kiderül, hol van az a sérülés, amit kezelni kell. Ebben az állapotban már nem köntörfalaznak az emberek. Nem engedem én sem, hogy ítélkezzenek mások vagy önmaguk felett, mert nekünk a tényekből kell építkeznünk.

A megbocsátás megöli a félelmeket. Különben szeretetlenül, félve, rettegve halnak meg az emberek.

– Milyennek látja a halált?

– Mindenki hazafelé megy. Ami a halál előtt történik, az kegyelmi állapot, akár békés, akár nem. A nagyapám elaludt 94 évesen, és nem ébredt fel többé. Nem szoktak a súlyos betegek jajveszékelve meghalni.

Azt a gyönyörű időszakot, amit mi halálnak nevezünk, simogató kézzel érinti az Úr, ott béke van.

Volt egy hölgy, kérdezte, kaphat-e kávét. Kimentem elkészíteni. Utánam szólt: „Sándor, köszönöm, de úgy gondolom, hogy ez most egy nagyon hosszú kávé lesz.” Mire visszajöttem, meghalt. Az Égi Kávéházban már várta az asztala.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés