A megbocsátás az egyetlen gyógyír

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2020. október 17. szombat

„Mi mindnyájan, akik Oroszországban nőttünk fel, áldozatok és a hóhérok unokái vagyunk. Az önök családjában nem volt áldozat? Akkor voltak hóhérok. Nem voltak hóhérok? Akkor voltak áldozatok. Nem voltak sem hóhérok, sem áldozatok? Akkor vannak titkok. Biztosak lehetnek benne!” - Ezt a szöveget Vlagyimir Jakovlev írta, első főszerkesztője a „Kommerszant” lapnak és alapítója kiadóvállalatának, fia az ismert szovjet újságírónak, Jegor Jakovlevnek.

„Nagyapám emlékére kaptam a nevemet. Ő -Vlagyimir Jakovlev - gyilkos volt, véreskezű hóhér, csekista. Nagyszámú áldozata között voltak a tulajdon szülei is. Apját nagyapám spekuláció miatt lőtte agyon. Anyja - az én dédnagyanyám - tudomást szerezve erről, felakasztotta magát.
Legboldogabb gyermekkori élményeim a Novokuznyeckaja utcai régi tágas lakásunkhoz fűződnek, melyre az én családom nagyon büszke volt. Ezt a lakást – mint később megtudtam -, nem megvásároltuk, nem építtettük, hanem rekviráltuk, vagyis erőszakkal elvettük egy gazdag, Moszkva-folyón túli kereskedő családtól. Emlékszem az öreg faragott tálalószekrényre, ahová be szoktam mászni lekvárért. Meg a hatalmas kényelmes díványra, amelyen mi a nagypapával esténként pléddel beburkolódzva mesét olvastunk. És még két jókora bőrfotelra, amelyeket családi hagyományként csak a legfontosabb beszélgetésekre használtunk.
Amint később megtudtam, nagymamám, akit nagyon szerettem, élete nagy részében sikeres hivatásos provokátorként dolgozott. Nemesi származását kihasználva kapcsolatokat épített ki, provokálta ismerőseit, hogy nyíltan beszéljenek neki. A beszélgetésekről jelentéseket írt. A díványt, amin mesét hallgattam, a fotelokat, a tálalót és az összes többi bútort a lakásban a nagypapa és nagymama nem vásárolták. Egyszerűen kiválasztották őket egy speciális raktárból, ahová agyonlőtt moszkvaiak ingóságait hordták össze lakásaikból. Ebből a raktárból a csekisták ingyen berendezhették otthonaikat.
A tudatlanság vékony hártyája alatt az én boldog gyermekkori emlékeim át vannak itatva rablások, gyilkosságok, erőszak és árulások illatával. Át vannak itatva vérrel.
Talán én lennék az egyetlen ilyen?
Mi mindnyájan, akik Oroszországban nőttünk fel, áldozatok és hóhérok unokái vagyunk. Mindnyájan, kivétel nélkül. Az önök családjában nem volt áldozat? Akkor voltak hóhérok. Nem voltak hóhérok? Akkor voltak áldozatok. Nem voltak sem hóhérok, sem áldozatok? Akkor vannak titkok. Biztosak lehetnek benne!
Értékelve az orosz múlt tragédiáinak mértékét, általában a halottak számára figyelünk. De ahhoz, hogy értékelhessük e tragédiák befolyásának mértékét az eljövendő nemzedékek pszichéjére, nem a halottakat kell számba venni, hanem a túlélőket. A halottak meghaltak. A túlélők a szüleinkké és szüleink szüleivé váltak. A túlélők, a megözvegyültek, az elárvultak, a kedveseiket elveszítők, a deportáltak, a kuláktalanítottak, az országból elüldözöttek, a saját megmenekülésük érdekében vagy eszmékért és a győzelemért gyilkossá váltak, az elárultak és az árulók, a tönkrementek, a lelküket eladók, a hóhérrá váltak, a megkínzottak és a kínzók, a megerőszakoltak, a nyomorékká vertek, a kiraboltak, a besúgásra kényszerítettek, a kilátástalan bánat - a bűntudat-, az elvesztett hit elől alkoholizmusba menekültek, a megalázottak, a halálos éhezést-, a fogságot-, a megszállást-, a munkatábort túléltek.
Halottak - néhány tízmillió. Túlélők – százmilliók. Százmilliónyi olyan, aki átadta külvilágból eredő rettegését, fájdalmát, folytonos fenyegetettség érzését gyermekeinek, akik - kiegészítve saját szenvedéseikkel – továbbadták a félelmet nekünk.
Pusztán statisztikailag ma Oroszországban nincs egyetlen család sem, amely így vagy úgy ne hordozná magában az országban egy évszázadon át folytatódó, mértékét tekintve példátlan gonoszság nehéz örökségét. Elgondolkodtak önök valaha is azon, hogy az önök KÖZVETLEN felmenői három egymást követő nemzedékének ezen élettapasztalata milyen mértékben hatott az önök személyes mai világlátására? Vagy feleségükére? Gerekeikére? Ha nem, akkor gondolkodjanak el.
Nekem évek kellettek ahhoz, hogy megértsem a családom történetét. De most már legalább jobban tudom, honnan eredt az én örökös megmagyarázhatatlan félelmem. Vagy túlzott zárkózottságom. Vagy teljes képtelenségem a bizalomra és bensőséges kapcsolatok kialakítására. Vagy itt van az állandó bűntudat, amely végigkövetett engem gyermekkorom óta, amennyire magamra emlékszem. Az iskolában beszéltek nekünk a német fasiszták vadállati kegyetlenségéről. Az egyetemen a kínai vörösgárdisták meg a kambodzsai vörös khmerek rémtetteiről. Csak arról elfelejtettek szólni nekünk, hogy ahol az emberiség történetének legszörnyűbb, példátlan mértékű és időtartamú ember irtása folyt, az nem Németország, nem Kína, nem Kambodzsa, hanem a mi, saját országunk. És akik átélték ezt a szörnyűséget, azok nem távoli kínaiak vagy koreaiak, hanem SZEMÉLYESEN AZ ÖNÖK CSALÁDJA három egymást követő nemzedéke.
Gyakran tűnik úgy nekünk, hogy a múlttal szembeni védekezés legjobb módszere, ha nem piszkáljuk, nem ássuk bele magunkat a családunk történetébe, nem ásunk le a szörnyűségekig, amelyek a felmenőinkkel történtek. Úgy gondolhatjuk, jobb nem tudni. Valójában rosszabb. Sokkal rosszabb. Az, amit nem tudunk, továbbra is hatással van ránk, a gyermekkori emlékeken, a szüleinkkel való kapcsolatainkon keresztül. Nem tudván róla, ezt a befolyást nem ismerjük fel, és ezért nincs erőnk ellenállni neki. Az örökölt traumák legszörnyűbb következménye, hogy nem vagyunk képesek felismerni őket. A következmény: nem vagyunk képesek felfogni, milyen mértékben torzítja a trauma a mai valóság-felfogásunkat.
Nincs jelentősége, hogy kinél hogyan jelenik meg ma ez a félelem, kit mit tart ma fenyegetésnek, Amerikát, a Kremlt, Ukrajnát, a homoszexuálisokat vagy a törököket, a „züllött” Európát, az ötödik hadoszlopot vagy egyszerűen csak a munkahelyi főnököt, esetleg a rendőrt a metró bejáratánál.
A lényeg, felismerjük-e, hogy a mi mai személyes félelmeink, a külső fenyegetések személyes érzékelése valójában csupán a múlt kísértetének tekinthető, amelynek létezését olyannyira félünk bevallani?
Ui.: ’19-ben az összeomlás és éhezés idején az én gyilkos nagyapám tüdő tuberkulózisban haldoklott. A haláltól Féliksz Edmundovics Dzerzsinszkij mentette meg, aki valahonnan – valószínűleg az egyik „speciális” raktárból - előcibált egy láda francia olajos szardíniát. Nagyapa ezt ette egy hónapig, s csak ennek köszönhető, hogy életben maradt. Azt jelentené ez, hogy az életemért hálával tartozom Dzerzsinszkijnek?  És ha igen, hogyan éljek ezzel?”
Forrás: Maria Snegovaya | CEPA - Center for European Policy Analysis

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés