A béke és imádság szigete – Kármelita nővérek őrzik a csendet Magyarszéken

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2020. október 08. csütörtök

Talán kevesen tudják, hogy a Pécshez közeli kis baranyai település, Magyarszék szomszédságában, festői környezetben található a Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett kolostora.

Amikor felkerestük a közösséget, Beáta nővér, a perjelnő, valamint Ágnes és Sára nővér fogadott bennünket. Megismertettek a rend történetével, magyarországi múltjukkal, a jelenlegi életükkel, és beszéltek a terveikről is.

A Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje egykor Palesztinában, a Kármel hegyén született. A rend tagjai évszázadokon keresztül abban a meggyőződésben éltek, hogy szellemi alapítójuk Illés próféta. A Királyok első könyvének tanúsága szerint Illés korának vallási megosztottságában is bátran hirdette, hogy „él az Úr, akinek a színe előtt állok”.

Illést egyfajta harcos „buzgalom emésztette az Úrért”, ugyanakkor része volt Isten végtelenül szelíd, bensőséges megtapasztalásában is.

A Kármel hegyén folyamatosan éltek olyan remeték, akik az istenkeresésre tették föl az életüket. A régészeti kutatások kiderítették, hogy a kora keresztény időkben a hegyen görög remeték telepedtek meg, és kolostort építettek. Szemlélődő, imádságos életformájukat sokan vonzónak találták a Szentföldre látogató nyugati zarándokok közül, és remeteként ők is a hegyen telepedtek le.

A XIII. század elején arra kérték Szent Albert jeruzsálemi pátriárkát, hogy adjon nekik olyan regulát, melyet a nyugati, latin Egyház is elfogad. Ezt utóbb IV. Ince pápa erősítette meg, ettől fogva tekintik a kármelitákat egy szerzetesrend tagjainak. A Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária testvérei elnevezés először 1227-ben tűnt fel III. Honoriusz pápa egyik bullájában. Így alakult át a keleti és a nyugati kereszténység jellegét is magán viselő szerzetesi közösség hivatalosan elismert renddé. A szaracénok 1291-ben elűzték a Szentföldről a kármelitákat, így Európában telepedtek meg. V. Miklós pápa 1452-ben felhatalmazást adott a női ág, valamint a rendhez kapcsolódó világi hívek, a harmadrend közösségének működésére is.

Amikor arról kérdeztem vendéglátóinkat, hogy miért nevezik őket sarutlan kármelitának, megtudtam, hogy a XVI. században az Egyház részéről igény mutatkozott a szerzetesrendek megújítására. Avilai Szent Teréz, aki már húsz éve élt szerzetesi életet, Krisztus benső ösztönzésére indítást érzett a kármelita életforma megújítására.

A Kármel-hegyi remeték egyszerű, aszketikus életmódját misztikus tapasztalataiban felismert új elemekkel gazdagította.

Ezt a Szent Teréz által megújított közösséget nevezték − a korban elterjedt módon − sarutlannak. A kármeliták reformált ágát ma sarutlan helyett inkább terézi Kármelnek hívják. A női kolostorok egyik jellemzője, hogy kis közösségek alkotják. Szent Teréz annak idején tizenhárom nővérben határozta meg egy közösség létszámát, később ez huszonegyre emelkedett. Úgy vélte, ekkora létszámú közösség még meg tudja őrizni a családias jellegét, és munkájából fenn tudja tartani magát. Ennél többen csak akkor lehetnek, ha alapításra készül a közösség.

Az első magyarországi női kolostort az ausztriai Mayerling kolostora alapította Mária Ignácia nővér kezdeményezésére, 1891. október 3-án, Sopronbánfalván. Ez a közösség alapította meg a szombathelyit 1906. június 10-én, majd a két kolostor együtt alapította a pécsi Kármelt, 1936. május 21-én.

Arra a kérdésemre, hogy miként kerültek a nővérek Pécsről Magyarszékre, a szerzetesrendek 1950-es szétszóratásának felelevenítésével kezdődött a válasz. A nővéreket 1950. június 11-én éjjel egy ponyvás teherautón Tiszaújfalura vitték, a bencés nővérek kolostorába. Novemberben azután le kellett vetniük a habitust, és civil ruhában szélnek eresztették őket. Néhány nővérnek sikerült visszajutnia Pécsre.

A püspökség ostyasütőjében kaptak munkát, így titokban néhányan együtt tudtak élni. Az akkori perjelnő, Erzsébet anya a szétszóratásban élő valamennyi nővérrel ápolta a kapcsolatot, és tartotta bennük a lelket.

A rendszerváltás idején az egykori pécsi kolostor épületében huszonhat család lakott komfort nélküli lakásokban. Az állam 1989 szeptembere és 1993 márciusa között költöztette ki őket a város által nekik felajánlott jobb komfortfokozatú lakásokba, a nővérek pedig visszaköltözhettek a romos, elhanyagolt épületbe. 1991. november 10-én vehették fel ismét a szerzetesi ruhát, és indulhatott újra hivatalosan is a közösségi életük. „Tudjuk, hogy imájuk, áldozatuk benne van mindabban, amit Isten kegyelméből megkaptunk. Igyekszünk úgy élni, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló” – mondta a perjelnő.

Öt nővér lakott együtt a kolostorban, kettő pedig egészségügyi okok miatt a közelben. Az újrainduló közösség első perjelnője Terezita nővér volt, aki emberfeletti erővel próbálta lakhatóvá tenni a lepusztult kolostort. Váratlan halála után Marie-Elisabeth nővér lett az egyre gyarapodó közösség perjelnője. Ő Franciaországból érkezett hazánkba. Hogy miért ilyen messziről? A válasz egyszerű, a történet érdekes: Mirjam nővér 1989-ben lépett be a rendbe, mivel azonban Magyarországon ekkor még nem működhettek hivatalosan a nővérek, Franciaországban, a Metz melletti, plappeville-i kolostorban kezdte meg szerzetesi életét. Itt Marie-Elisabeth nővér volt az újoncmesternője. Tamás atya, az akkori provinciális és a kis pécsi közösség kérésére 1992-ben Marie-Elisabeth nővér, a szintén francia Colette-Marie nővér és Mirjam nővér együtt átjöttek a pécsi Kármelbe, hogy segítsék az újjáéledését. Marie-Elisabeth nővér életéről és tanításairól a Tisztaszívűek című könyvben olvashatunk. Az ő Istentől rendelt feladata volt a közösség belső építése.

Marie-Elisabeth nővér fájdalmasan korai halála után, 1999-ben Mirjam nővér vette át a perjelnői szolgálatot. A régi kolostorépületet a negyven év alatt körbeépítették, a kolostor területét pedig megnyirbálták, így az már alkalmatlanná vált az imádságos, elcsendesedő, rejtőzködő életre.

Minthogy egyre több fiatal jelentkezett rendbe, mind szűkösebb lett az épület és a mellette lévő terület. Hosszas keresgélés után a Pécstől tizennégy kilométerre fekvő Magyarszék mellett találtak egy megfelelő épületegyüttest,

melyet az egykori ingatlanokért kapott kárpótlásból és a francia föderáció nagylelkű adományaiból 2002-ben sikerült megvásárolniuk. Mint a fecskék a fészküket, apránként, hosszú évek alatt építették fel életük terét: a kolostort és környékét. Sok-sok éven át tartó átalakítás, bővítés után végre 2019-ben elkészült a kolostor és a két vendégház.

A kármeliták karizmája az imádság, az imádkozó jelenlét az Egyházban és a világban. Hiszik, hogy szolgálatuk mintegy rést nyit az égen, és mindenkire lehívja Isten kegyelmét, áldását. „Ha egy lélek engedte – írja Lisieux-i Szent Terézaz Önéletrajzában −, hogy rabul ejtse a te keneteid mámorító illata, nem futhat egyedül, magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret. Ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik, ez az ő feléd vonzódásának természetes következménye.” Sokatmondó jelenet a Kivonulás könyvében Mózesnek a harcoló népért mondott imája. Amíg Mózes imára tudta terjeszteni a karját, addig győzedelmeskedtek az ellenség fölött (vö. Kiv 17, 10–12). A kármeliták életének alapja az Istennel való folyamatos együttlét, minden egyéb eköré rendeződik.

Mint minden monasztikus gyökerű rendnek, a Kármelnek is az imádság és a munka harmóniája adja a ritmusát. A teljes énekelt zsolozsma mellett napjában kétszer egy órás csendes belső imát is végeznek, ami a terézi Kármel egyik legfontosabb jellegzetessége. Avilai Szent Teréz úgy fogalmaz: a belső ima barátság az Úrral, akivel gyakran vagyunk négyszemközt, és akiről tudjuk, hogy szeret minket.

Az imádság mellett a nővérek kétkezi munkát is végeznek, hiszen – mint mondták – a komolyan végzett imádság kimerítő szellemi tevékenység. A fizikai munka nem csak a kenyérkereset miatt fontos, jót tesz a pszichés egyensúlynak is. Szigorú a napirendjük, a négyhetes beosztás alapján mindenki tudja a szolgálatát. Hetirendjük szerint a péntek délutánt mindig közös kerti munkával töltik. Összegyűjtik a lehullott faleveleket, gyomlálnak, fát hordanak vagy havat lapátolnak. Egyébként

mindenkinek megvan a saját munkaterülete az ebédlőben, a konyhában, a vendégek fogadására szolgáló élületrészben, a csokoládékészítő műhelyben, a mosókonyhában vagy éppen a gazdasági irodában.

Amikor arról faggattam a nővéreket, hogy vajon ki segít nekik, mosolyogva mondták, hogy a közelmúltban félállásba felvettek egy takarítónőt, és néhány éve két gondnokuk is van, akikre számíthatnak a nehezebb munkákban. De például a faelgázosító kazánok fűtését a nővérek végzik. Sára nővér nevetve mesélte, hogy kedvenc foglalatossága a fűnyírás traktoron ülve.  Állatokat is tartanak, van hatvan ridegtartású rackajuhuk. Ugyancsak vidáman jegyezték meg, hogy a juhok jó szolgálatot tesznek a terület rendben tartásában is, hiszen biofűnyíróként működnek. Télen a nővérek által lekaszált és bebálázott füvet eszik. Évente egyszer nyírják őket. A gyapjukból fonal készül, amit a kolostori boltban lehet megvásárolni. A nővérek maguk sütik a kenyeret, a járvány előtti időkig a magyarszéki tehenészetből hozták a tejet, és sajtot, joghurtot készítettek belőle. Ötven tyúk biztosítja számukra a tojást.

Munka közben a nővérek őrzik a csendet, de Szent Teréz bölcs előírása szerint napjában kétszer rekreációt tartanak. Délben mosogatás közben, este pedig a közösségi teremben összegyűlve beszélgetnek. Ezek igazi közösségépítő, testvéri együttlétek.

Az életük áldott monotóniáját − ahogyan ők fogalmaznak – megtöri az úgynevezett sivatagi nap. Ez havonta egyszer mindenki számára lehetőséget ad a ritmusváltásra, a szoros napirend felfüggesztésére, a szabadabb időbeosztásra. Ezenkívül

minden nővér évente két hetet teljes magányban, remeteségben tölt, egyedül az Egyetlennel. Ekkor csak a szentmisén találkoznak a közösséggel.

Sok-sok imádság és fizikai munka tölti ki a nővérek óráit, napjait, heteit. Arról is érdeklődtem, miből tudják fenntartani magukat, hiszen nem úgy élnek, mint a tanítórendek, ahol a szerzetesek fizetést kapnak a munkájukért, és az állam fenntartási költségeket fizet, támogatást ad a gyerekek után. A nővérek ismét mosolyogva feleltek a kérdésemre: „Nem könnyű mindent előteremteni, amire szükség van, de ha hűségesen éljük a hivatásunkat, a gondviselés mindig segít.” Olyan műhelyeket kell kialakítaniuk, amelyek összeegyeztethetők a hivatásukkal, ugyanakkor a megélhetésüket is biztosítják. Állami, illetve egyházi fizetés híján ezeknek a létesítményeknek a bevételéből kell eltartaniuk magukat. A kormány segítségével 18 év után végre sikerült befejezniük a félbemaradt kolostorépületüket. Időnként a vendégektől is kapnak egy-egy rekesz gyümölcsöt, zöldséget, egy karton cukrot. Rokonaik is gyakran teli kosárral érkeznek látogatóba. Az egyik nővér családja például állatokat tart, ők mindig meglepik a közösséget néhány pulykával.

A kolostor lakói hálásak az adományokért, de elsősorban a saját munkájukból szeretnék fenntartani magukat.

Az egykori tanya meglévő épületeiből Emmausz és Hóreb néven vendégházakat is kialakítottak, ahová szeretettel várják az elcsendesedésre, feltöltődésre vágyókat. Az ostyasütés kényszerű megszüntetése után két francia kolostor tanácsára és segítségével kézműves csokoládét kezdtek készíteni. Ennek fortélyait három nővér a nagytarcsai Csokoládéakadémia kurzusain tanulta ki. Azóta gyártják a rendkívül finom csokoládét, amelyet saját kiadású könyveikkel, CD-ikkel, díszített gyertyáikkal, kézműves termékeikkel – köztük a rackajuhok subáival és a fonallal − együtt a kolostor boltjában, illetve online értékesítenek.

A kolostortól húszpercnyi sétával lehet eljutni a Marana Tha-házba, amelyet tavaly kaptak meg lelkigyakorlatos központ kialakítására. Ide várják a pihenni vágyó családokat, plébániai közösségeket, a lelkiségi mozgalmak tagjait és a szerzetesközösségeket.

A természet szépsége, az erdő közelsége és csend, béke fogadja az ide érkezőket.

Tizennyolc nővér alkotja a közösséget: tizennégy örökfogadalmas és négy novícia. Az átlagéletkoruk 40–50 év között van. Amikor csodálkozásomnak adtam hangot, hogy ilyen sokan vannak, és javarészt fiatalok, megint csak mosolyogva válaszolta Beáta nővér: „Voltunk többen is. 2006-ban erdélyi alapításunkba, Marosszentgyörgyre küldtünk nyolc nővért.

Tavalyelőtt hunyt el a szétszóratást is megélt Lúcia nővér. Negyven éven át őrizte a bőröndjében az egykori kolostorból kimenekített tárgyait és a habitusát. Mindvégig reménykedett abban, hogy egyszer majd ismét kolostorban élhet. Negyven éven át mindennap imádkozott új hivatásokért, hiszen a szétszóratás előtt ő volt az utolsó novícia. Most is szokás nálunk, hogy a legfiatalabb novícia naponta imádkozik a következő hivatásért.”

Amikor a rend iránt érdeklődőkről kérdeztem Beáta nővért, elmondta, miként lesz valaki örökfogadalmas szerzetes. Ha valaki hívást érez a Kármelbe, többször is eljöhet a vendégrészbe egy-egy ismerkedő beszélgetésre. Ezek a találkozások lehetőséget adnak arra, hogy a nővérek megismerjék az érdeklődő motivációinak hitelességét, ő pedig életszerűbb képet kapjon a Kármelről. Ha úgy tűnik, hogy valóban Istent keresi, és megvan benne az elszántság, akkor eltölthet egy bizonyos időt a klauzúrában. Így reálisabb ismereteket szerezhet erről az életformáról, és fölmérheti pszichés és fizikai alkalmasságát. Ha a nővérek is úgy látják, hogy Isten hívja erre az életre, akkor megkezdheti jelöltidejét, amely egy-másfél évig tart. Ezt a szakaszt követi a beöltözés. Ekkor kapja meg a kármelita habitust a fehér fátyollal és a rendi nevét, majd megkezdődik a két éven át tartó noviciátusi idő, ami után öt évre szóló ideiglenes fogadalmat tehet a fiatal. Összesen kilenc éve van tehát arra, hogy megismerje ezt az életformát, és a maga részéről szabad és tudatos döntést hozzon a jövőjéről. Beáta nővér hangsúlyozta: nagyon hamar kiderül, ha valaki nem bírja a klauzúrát, a csöndet, a zárt közösségi életet.

„Ez a ház egy mennyország, ha lehet ilyen ezen a földön, annak, aki beéri csupán Isten szemlélésével, és nem törődik a maga jólétével, s az ilyen nagyon jól él itt.” (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja)

Aki többet szeretne megtudni a magyarszéki kármelita nővérekről, vagy szívesen eltöltene náluk pár napot, az keresse fel a kármelita nővérek honlapját.

Fotó: Lambert Attila

Bókay László/Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés