Afréka megindító tanúságtétele: Harminc évig nem voltam érett rá, hogy megvalósuljon az álmom

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2020. szeptember 19. szombat

Dr. Fodor Réka, közismert nevén Afréka missziós orvos, aki a járvány idején márciusban Nigériába utazott két hétre, ám végül csak hat hónap után sikerült hazajönnie. Derűs lélekkel, hatalmas energiával vetette bele magát az adományok gyűjtésébe, az éhezők megsegítésébe. Mások mellett szerkesztőségünk is nagy örömmel állt mellé. Álmairól, hivatásáról és az aktuális helyzetről kérdeztük.

– Csodával határos módon jutott el márciusban, a repülőgépjáratok leállítása előtti utolsó pillanatban a nigériai Onitsába, ahol az Afréka Alapítványon keresztül több ezer embert táplált a magyarok adományainak köszönhetően. Hogyan tudta ezt megvalósítani?

– Az Afréka Alapítványon keresztül ebben a hat hónapban 93 millió forintot költöttünk adományokra. Az onitsai érsekségen voltam, amelynek 185 plébániája és 518 papja van. Aki tudott, az bejött az adományért, aki messzebb lakik, annak a plébános elvitte. Nagyon jól meg van szervezve a rászorulók segítése, tudjuk az élelmiszerek és a szállítás pontos árát, és azt is, hogy melyik rendőrt kell lefizetni.

Valerian Okeke érsek nagyon hálás a magyaroknak, hiszen mi adtunk enni az embereknek.

Ráadásul Nigériában sok helyen írtak rólunk, ismernek minket, és sok nigériai is elkezdett adakozni a honfitársainak. Elképesztő károkat okozott, hogy a járványhelyzet miatt bezártak a piacok, és munkahelyek szűntek meg. Nincs táppénz, sem munkanélküli segély, az emberek éheznek. Nyárra elfogyott a rizskészlet, alig vártuk, hogy beérjen a jamgyökér júliusban. C-vitamint osztottunk, mert most nincs természetes vitaminforrás, októberben lesz legközelebb új termés. Már négyszer jártam Nigériában, de ekkora éhezést még sosem láttam, mint most. Normális esetben jó az időjárás, az itt élő emberek, az igbók nagyon szorgalmasak, és ha szegényen élnek is, nem éheznek.

– Hogyan bírta ki fél éven keresztül egyedül, távol az otthonától?

– A hivatásomat éltem, sokkal jobban, mint itthon. Az érsek és az alkancellárja, Bazil atya meg a kórház igazgatója, Izunna atya a második családommá váltak. Amikor elkeseredtem, Izunna atyának panaszkodtam, aki mindig tudta, hogyan vigasztaljon: énekelt, Szent Ágostontól idézett, és grimaszolt, amíg el nem nevettem magam. Tavaly, amikor a Hungary Helps Program támogatása miatt Magyarországra jött, nálunk lakott két hétig, a családom is nagyon megszerette. Amikor pedig már sokadszorra nem sikerült hazautaznom, és hónapok óta távol voltam a családomtól, pedig

a kisebbik lányomnak megígértem, hogy most csak két hétre megyek el, akkor megkérdeztem Istent, miért vagyok még mindig itt…

És pár pillanat múlva jött egy sms: egy idős doktornő tízmillió forint adományt küldött. Elképesztő történetek ezek! Vettünk belőle az egyik kórháznak EKG- és ultrahangkészüléket meg röntgengépet. Az egyházmegyéhez tizenkét kórház tartozik, közülük a Szent Borromeo a legnagyobb és a legjobban felszerelt. Ott minden van, de éppen ezért túl van terhelve. Fontos volt, hogy a kisebb kórházakban is legyenek diagnosztikai eszközök. Onitsa lakossága ugyanis másfél millióról nyolcmillióra nőtt, mert északon egy idő után nem bírják az emberek a rettegést, és ide menekülnek. Korábban a muszlimok és a keresztények között nem voltak gondok, de északon egyre erősebb a Boko Haram radikális terrorszervezet, sokakat megölnek, egész falvakat irtanak ki, gyerekeket rabolnak el.

– Mindig nevet, sugárzik Önből az életöröm. Fantasztikus érzés lehet ennyi embernek segíteni...

– Azt látja, hogy tele vagyok energiával, pörgök mint egy Duracell-nyuszi. Ez igaz is, de amikor éjjel kétségbe esek és zokogok, az is én vagyok. A szívem hasad meg, amikor tele a hullaház, annyi a halott. Az egyik nap harmincegy holttestet hoztak. De a nigériai ember mélyen hiszi, hogy aki meghalt, annak jobb már. Amikor arra gondolok, hogy hatalmas erőfeszítések árán hétezer családnak adok enni, de százötven millióan éheznek ebben az országban, összetörök. Mintha vödörrel akarnám átmerni az óceánt, reménytelen. Pedig ha a világon mindenki odaadná a feleslegét, akkor még ma megszűnne az éhezés.

Izunna atya egyik legnagyobb tanítása az volt, hogy mindig csak a saját feladatommal foglalkozzak, és ha olyat látok, ami nem az én felelősségem, azt azonnal ajánljam fel Istennek. Ha mindenki azzal foglalkozik, ami a dolga, akkor haladunk előre.

Amikor azt látom, hogy mindenki lelkesen tapsolja doktor Rékát, és közben milliók éheznek, az a mélypont.

Látom a szenvedést, hogy nincs áram, nincs víz, bezárnak az iskolák, és a harmadik világban ez tragédiához vezet. Mindenki menjen haza a vírushelyzet miatt… De hova haza? Hiszen nincs áram, nincs víz, nyolc gyerek él egy szobában a nagymamával összezárva, és nincs ablak sem… Sok gyerek lopott, koldult, amikor nem volt iskola. Ezzel nem a vírus elleni védekezés szükségességét tagadom, sőt. Mi maszkot varrtunk, kültéri kézmosót tettünk ki a kórház elé, szappant készítettünk, a személyzetet meg kellett tanítani a higiéniára, ahogyan Semmelweis Ignác tette annak idején. Okeke érsek az szokta ismételgetni, hogy három dolog fontos: a hála, a hála és a hála. Mindenért hálát ad, a legrosszabb helyzetben is talál okot a dicsőítésre.

– Meséljen az Afrika-álmáról! Fiatalon sokan álmodtunk hasonlót, de aztán elfelejtettük.

– Nem hívő családból származom, de az emberségre, a jó cselekedetek fontosságára tanítottak a szüleim. Amíg mások indián regényeket olvastak, nekem a kezembe került Albert Schweitzer könyve. A Jóisten tette elém. Amikor elolvastam, már tudtam, hogy missziós orvos leszek; mélyen beleégett a szívembe, ezért jelentkeztem az orvosira. Aztán elkezdtem az egyetemet. Tizenkilenc évesen volt egy súlyos balesetem koponyaalapi töréssel, csodával határos módon túléltem. A rendszerváltás után elmentem Párizsba, és utcazenélni kezdtem. Nagy kaland volt. Az orvostanhallgató egómmal odaálltam az aluljáróba koldulni. Az akkor szerzett tapasztalataim sokat segítenek a mai missziómban is. Összeismerkedtem a férjemmel, született két gyerekem. Eszembe jutott a misszió, de úgy éreztem, két gyerekkel ez már túl nehéz, és nem volt szervezet, ami mögöttem állt volna. 2015-ben aztán láttam egy felhívást.

Ilyenkor a Jóisten hozza a döntéseket, nem én: jelentkeztem, beválasztottak, és elmentem Ugandába.

Később összebarátkoztam Csókay Andrással, aki áradozott az onitsai érsekről: boldog ember, hatalmas ereje van, okos, mondta róla. Megkértem, kérdezze meg, kell-e nekik belgyógyász. És kellett. Egy misszióban a logisztika megszervezése a legnehezebb, és ez itt adott: van vendégház, az atyák a testőreim, az életük árán is megvédenének, van sofőr, és van, aki főz. Hogyan jutsz el A-ból B-be, hogyan cserélsz kereket, ha lerobban az autód, hogy nem lőnek le útközben… Fontos kérdések ezek egy misszióban, és itt mindenre volt megoldás.

– Mi kellett ahhoz, hogy sok év után, a család támogatásával megvalósulhasson az álma?  

– Azt hiszem, azért valósult meg most, mert harminc évig nem voltam érett rá. Addig még nagy volt az egóm, és az eredményeket személyes sikerként éltem volna meg. Ez a nehéz fél év földi szemmel nézve sikertörténet. De nagy veszélyt jelent, ha a magaménak gondolom, és nem Istent dicsőítem vele.  Amikor először említettem a férjemnek, hogy jelentkezem az ugandai misszióra, azt mondta: téged biztosan beválasztanak, hiszen ez a gyerekkori álmod.  Amikor a lányaimnak beszéltem róla, ők is megértették. Az akkor tizenkét éves Anna maga mondta anyukámnak, hogy hagyjon elmenni, mert ez a gyerekkori álmom. Ebben a fél évben próbáltunk mindennap beszélni, a lányaim mindent tudtak rólam. Érezték a kettősséget, hogy

Nigériában ott van a pokol és a mennyország is, hogy milyen nehéz anyagi helyzetben élnek ott az emberek, és ugyanakkor milyen boldogok tudnak lenni.

– Azt mondta, nem hívő családban nőtt fel. Mi történt azután?

– Amikor tizenkilenc évesen koponyaalapi töréssel a kórházban ápoltak, volt egy testen kívüli élményem, de nem voltam biztos benne, hogy nem álmodtam-e. Keresőben voltam akkoriban. Amikor Sándorral, a férjemmel szerettünk volna összeházasodni, elmentünk a Sziklakápolnába, mert az milyen szép templom, de a barátok hazaküldtek, hogy ez nem így működik, menjünk el a plébániánkra. Alázatra tanítottak. Elmentünk a pünkösdfürdői Boldog Özséb-plébániára, ami egy modern templom. Az első gondolatom az volt, hogy itt aztán biztosan nem lesz esküvőm. Egy idős pap, Erdővégi András atya fogadott bennünket, és azt mondta, egy év kell a felkészülésre. Kizárt, gondoltam. A párom alázatosabb volt, két hét múlva visszament egyedül, és aztán felvetette, hogy adjunk egy esélyt ennek. Elsőáldozók lettünk, bérmálkoztunk, és komolyan vettük a hitünket. Ami aztán igazán Afrikában mélyült el.

Ott láttam először, hogy imádkoznak betegekért, és azok valóban meggyógyulnak. Az Eucharisztiát is ott értettem meg igazán, amikor láttam, hogy hatalmas hittel végzik a szentségimádást.

Krisztus Király ünnepén, novemberben tízezren voltak a szentmisén, táncoltak, ujjongtak. Amikor 518 pap van egy érsekségen, az azt jelenti, hogy rengetegen imádkoznak a hivatásokért. Százötven pap koncelebrált egy asszony temetésén, akinek két fia is pap lett, ennyire megbecsülik az egyházi szolgálatot.

– Magával ragadó az afrikai emberek hite, árad a videókból is, amiket megosztott. Tanúja volt a hit csodáinak?

– Olyan gyönyörű, mély hitben élnek ott az emberek, hogy azt mi el sem tudjuk képzelni. Meg vannak győződve arról, hogy a mennybe mennek, a temetéseken ezért ujjonganak. Hisznek az isteni csodában. Amikor először kint jártam, volt egy veseelégtelenségben szenvedő férfi, a kezelése nagyon sokba került volna, és ez több ezer betegtől elvette volna a gyógyításukra fordítható pénzt. Megtanultam már dönteni, keményen nemet mondtam neki, amikor támogatást kért, de aztán egész éjjel nem aludtam. Írtam a férjemnek és Csókay Andrásnak, hogy ez milyen igazságtalan, hiszen nálunk ingyenes ez a kezelés. Létrehoztak egy Facebook-posztot Tobias művesekezelésére, és még azon a hétvégén kétezer dollárt gyűjtöttek. Ez nyolc heti kezelésre volt elég. Hazajöttem, közben megint gyűjtöttünk. Csókay András kivitte a pénzt, de nem találta Tobiast. Kiderült, hogy meggyógyult. Nem akartam elhinni, ez szinte kizárt volt. Jellemző, hogy Izunna atya nem csodálkozott ezen, a csoda számukra mindennapos. Én azt hittem, lehetetlen, nekik pedig lehetséges volt.

– Az érsekségen nem csak a hit nagy, hanem az intézményrendszer is csodálatra méltó, és ahogyan mondta, nagyon jól szervezett.

– Nigériában minden pénzbe kerül, az állami egészségügyi ellátás is, nincs társadalombiztosítás. Azok az intézmények, amelyeket láttam, kórházak, iskolák, árvaház, mind az érsekséghez tartoznak. Ebben az országrészben az igazán nagy dolgokat az érsekség hozza létre, bár más felekezeteknek is vannak intézményeik. Okeke érsek egy zseni. Ő találta ki például, hogy legyen a kórházban nővérképző is. Hit van az emberekben bőven, rengeteg a pap, a papnövendék, de a szociális háló nem létezik. Az érsek tudja, hogy az oktatás és az egészségügy a két pillér, ami megtartja a társadalmat, ezért fejleszteni kell. Hároméves akkreditált iskolát hozott létre az egyházmegye, mert jobb megtanítani az embereket halászni, mint halat adni nekik. Felépítettek a kórház területén egy száznyolcvan fős bentlakásos nővérképzőt, ahol van áram, víz, tanulhatnak, és nemzetközi szintű tudásra tehetnek szert. Eddig tizenhat nővérképzős támogatottja van az alapítványunknak, az egyikük sorsa a szívügyem. Azokat a legokosabb és legszegényebb diákokat támogatjuk az ösztöndíjjal, akiket az atyák kiválasztanak. Csókay András misszióstársam vállalta az első diák, Trinity támogatását, aztán egyre többen lettek a támogatók. Személyesen egy-egy család szponzorálja ezeket a lányokat, családias a viszony közöttük, megismertetjük őket egymással. Amikor megérkezett Rebecca életrajza, akinek a családját a Boko Haram elüldözte az ország északi részéről – tanult, jómódban élő emberek voltak, akik mindenüket elvesztették –, a története annyira megrendített, hogy az ő támogatását mi vállaltuk a férjemmel. Trinity és Rebecca, akik olyanok, mint a fogadott lányaim, nagy segítséget jelentettek ebben az időszakban.

– Milyen nagy távolságok beleférnek az ember szívébe, mennyi ember került közel Önhöz! Milyen volt ezek után hazajönni?

– Fizikailag fáj, annyira hiányoznak, ugyanúgy, ahogyan ott fizikailag fájt az igazi családom hiánya. Nehéz hazajönni, pedig már öt éve gyakorlom ezt, már sokadszorra jövök. Először 2015-ben voltam misszión Ugandában, és aztán itthon azt láttam, hogy az emberek lehajtott fejjel járnak, panaszkodnak. Akkor a legszívesebben odamentem volna mindenkihez, és jól megráztam volna:

Ember, itt van áram, víz, van minden! Ott semmi nincs, és mégis mindenki mosolyog!

Erre mondja Csókay András, hogy most itthon vagyok misszióban. Közben továbbra is gyűjtjük az adományokat az érsekség számára, és megveszik belőle, amire szükség van.

– Sokakat vonz a missziója. Mit tehet, aki csatlakozni szeretne vagy támogatná az alapítványt?

– Sokan szeretnének kijönni velem, de a járvány idején minden bizonytalan. Ugyanakkor az alapítvány erősebb, mint valaha. Most a humanitárius segítségnyújtás ideje van. Aki missziós orvos akar lenni, jöjjön, de akinek más a hivatása, csinálja azt szívvel-lélekkel. Nem kell mindenkinek kimenni, a szellemiséget mindenki megélheti a saját hivatásában is, és pénzzel, imával támogathatja a missziót.

Ha mindenki jobb ember lesz, kevesebb lesz az éhezés is.

Izunna atya, aki Belgiumban tanult hat évig, írt egy könyvet a világ éhezése és az Eucharisztia kapcsolatáról. Jézus az Eucharisztiában megosztja velünk önmagát, mi pedig a templomból kilépve megosztjuk őt, a kapott jót másokkal. Ha valóban megértjük az Eucharisztiát, akkor kötelességünknek érezzük, hogy társteremtőként részt vállaljunk az üdvtörténetből, és megosszuk másokkal a fölöslegünket. Ha elegendő katolikus megtenné ezt, megszűnne az éhezés a világban.

Afréka elmondta, milyen sokat jelentett Nigériában a Magyar Kurír és az Új Ember olvasóitól érkezett segítség, melyért ezúton mondunk együtt köszönetet. Az alapítvány továbbra is várja az adományokat: Afréka Alapítvány 10101346-27099400-01004002 (IBAN: HU66 SWIFT kód: BUDAHUHB)

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés