Ők akarták megbuktatni Ferenc pápát

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2020. szeptember 13. vasárnap

Vasárnap kezdődött volna Budapesten a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelyre Erdő Péter bíboros Ferenc pápát is meghívta. A koronavírus elmosta a nagyszabású rendezvényt, „kárpótlásként” azonban megérkezett egy, a katolikus egyházfőről szóló kötet magyar fordítása: az Új Ember-kiadványok sorozatában Nicolas Senèze, a La Croix (A kereszt) című francia katolikus napilap – vatikáni tudósítói posztjáról nyáron távozott – újságírójának Hogyan akarta Amerika megbuktatni a pápát? című oknyomozó könyve. A szerző a magyar sajtóban először a Válasz Online-nak mondja el azt a sokáig a kulisszák mögött zajló küzdelmet, amelynek egy pontján a vatikáni folyosókon reális forgatókönyvként vetődött fel az amerikai katolikus egyház elszakadása Rómától:

2018. augusztus 26., kora reggel: a dublini The Alex Hotel felbolydult méhkasra emlékeztetett. A Ferenc pápát írországi látogatásra elkísérő vatikáni tudósítók ekkor tudták meg, hogy Carlo Maria Viganò, a Szentszék Egyesült Államokba akkreditált korábbi nunciusa egy tizenegy oldalas nyilvános levélben bírálja a katolikus egyház legfelső vezetését, amiért 2000 óta nem tettek semmit a kiskorúak elleni szexuális zaklatásokkal vádolt Theodore McCarrick korábbi washingtoni érsek ellen. Noha Ferenc nyomására az év júliusában a korábbi főpap lemondott bíborosi rangjáról és az egyházfő felfüggesztette a nyilvános papi szolgálat végzése alól, a Viganò-levél egyik fő célpontja a pápa, akit az érsek addig példátlan módon lemondásra szólított fel. Ebben a levélben csúcsosodott ki az a konfliktus, ami a kulisszák mögött már évek óta egyre hevesebben dúlt egyes amerikai egyháziak, az ottani katolicizmusban befolyásos világi adományozók és Ferenc pápa között. Nicolas Senèze – aki ott volt Dublinban és az elmúlt években még számos más utazásra is elkísérte a katolikus egyház fejét – tanúja volt ennek a küzdelemnek.

×××

Tudjuk, hogy a Vatikán nemcsak lelki, hanem politikai központ is, könyvét olvasva mégis meglepődünk, milyen küzdelem zajlik ott a hatalomért és a befolyásért.

– Így van, de a mai Vatikán megértéséhez kulcsfontosságú Ferenc pápa személyiségének és hátterének ismerete is. Ő igazi jezsuita, márpedig a jezsuita lelkületben mindig együtt él a spirituális és a politikai dimenzió. Ha csak lelki szempontból vizsgáljuk a pápa személyiségét, nem értjük meg társadalmi kérdésekben kifejtett álláspontját, és ez fordítva is igaz.

Ez még nem olyan nagy újdonság, a pápa mindig is egyszerre volt a Vatikán államfője és a világ katolikusainak „lelki atyja”.

– Kétségtelenül így van, csakhogy a mai katolikus egyház egyik legfontosabb, ám a kívülállók számára talán nem mindig érzékelt törésvonala az egyházzal kapcsolatos felfogásról szól. Sokan szeretnének olyan katolicizmust, amely csak a spirituális kérdésekkel foglalkozik és távol tartja magát a társadalmi kérdésektől. Ezt Ferenc pápa határozottan ellenzi. A könyvemben sokat szereplő tehetős amerikai katolikusok számára például vallásuk társadalmi tanítása kimerül a gazdasági liberalizmusban. Sokat hivatkoznak II. János Pálra, pedig ezt a szemléletet ő is elutasította, hiába próbálták marxizmus-kritikájából levezetni a piac mindenhatóságának katolikus támogatását. A gazdag amerikai üzletemberek úgy gondolják, az egyháznak rendszerszinten nincs dolga a szegényekkel, az elesettekkel, rajtuk a jótékonykodás segít – a globális gazdasági rendszer meg úgy jó, ahogy van. Amikor XVI. Benedek, majd Ferenc pápa a piaci liberalizmust kritizálja, az nagyon zavarja ezeket a tehetős amerikai katolikusokat.

Könyvében sokat emlegeti a szállodaiparban és pénzügyi szolgáltatásokban érdekelt Timothy Buscht, a Domino’s pizzahálózatból milliárdossá lett Tom Monaghant vagy a befektetési alapokat kezelő Frank Hannát. Miért lettek ők ennyire befolyásosak az amerikai katolikus egyházban?

– Ennek egyfelől történelmi oka van. Az Egyesült Államok arculatát az alapításától meghatározta a protestantizmus, ahol a világiak hagyományosan fontos szerepet játszanak az egyházakban, s ez hatott az ottani katolicizmusra is. Ráadásul, a hetvenes-nyolcvanas évektől a hagyományos liberális protestantizmus hanyatlott, megerősödtek az evangéliumi protestánsok, ők II. János Pál idején társadalmi és politikai kérdésekben szövetséget kötöttek az addig idegenkedve kezelt katolikusokkal – ez is növelte a világiak súlyát. A másik ok, amiért nőtt a gazdag adományozók súlya, a pénzügyekkel áll összefüggésben.

Az amerikai katolikus egyház rogyadozik a szexuális zaklatási perekben megítélt kártérítések súlya alatt. Képtelenek lennének a dollármilliókat kifizetni a katolikus üzletemberek adományai nélkül. Utóbbiak ezért egyre befolyásosabbak, mert az amerikai egyházra is igaz, hogy aki fizet, az rendelheti a zenét.

Igen ám, de amikor például pénzügyi válságba került a katolikus egyház által fenntartott neves római bőrgyógyászati klinika, a Vatikán mégis az amerikai üzletemberekhez fordult. Ferenc pápa szerint „Ez a gazdaság öl”. Bírálja a pénz túlhatalmát. Bajban azért mégis jó, hogy kéznél vannak ezek a csúnya bizniszmenek?

– Valóban, hosszú időn keresztül a tehetős amerikaiak a Vatikánt is támogatták és ezzel bizonyos befolyást szereztek. Például XVI. Benedek pápasága idején. Az amerikai katolikus egyház felsővezetését és a katolikus üzletembereket tömörítő pápai alapítvány (Papal Foundation) rengeteg projektet finanszírozott világszerte a pápa nevében, anélkül, hogy a mindenkori egyházfőnek valódi befolyása lett volna a programokra. Az adományozók kiválasztották a számukra kedves kezdeményezéseket és ezeket jóváhagyásra az egyházfő elé terjesztették. Még Ferenc pápaságának első idején is jól működött a rendszer, aztán úgy látta, hogy a pápaságról alkotott víziójával ellentétes projekteket terjesztenek elé, rácsapott az asztalra és azt mondta: mivel azt mondjátok, ez az én pénzem, akkor nem arra fog menni, amire ti akarjátok, hanem olyasmire, amit én akarok.

Ez volt a gazdag amerikaiakkal bekövetkezett szakítás oka.

Könyvemben igyekszem bemutatni, hogy már pápasága kezdetétől gyanakvással tekintettek Ferencre, de igazán akkor haragudtak meg rá, amikor elvette a pénzüket. Üzletemberekről beszélünk, akik menedzseri szemmel néznek a világra: magukat az Egyház felügyelőbizottságának tekintik, s ha nem találják megfelelőnek a vezérigazgatót, megpróbálják eltávolítani. Erről szólt a Viganò-levél és az azt kísérő szervezkedés.

Könyvében azt írja, az amerikai pápai alapítvány túl keveset fordított szociális meg oktatási célokra és túl sokat a keresztény média, illetve abortuszellenes csoportok támogatására. Már ez is baj?

– Ferenc pápa azt rója fel ezeknek a csoportoknak, hogy nagyon korlátozottan tekintenek az emberi méltóságra: védeni akarják a fogantatás után és közvetlenül a halál előtt (az eutanázia kapcsán), de a kettő közötti idővel nem nagyon törődnek. Természetesen a pápa is életpárti, de ő az emberi életet a maga teljességében akarja védeni a fogantatástól a halálig. Számára például a migráció életkérdés is, hiszen sokan fulladnak bele a Földközi-tengerbe. Ferenc úgy véli, az emberi élet méltóságát a gazdasági kizsákmányolás éppúgy veszélyezteti, mint az ökológiai katasztrófa. 

Nem igazságtalan a pápa a gazdasági rendszerrel? Az elmúlt évtizedekben a kapitalizmusnak és a globalizált világkereskedelemnek köszönhetően világszerte százmilliók emelkedtek ki a szegénységből.

– Valóban, ezzel szoktak érvelni a leszivárgás-elmélet hívei. Szerintük, ha tehetőseknek jól megy, az idővel leszivárog a szegényebbekhez is. Kétségtelen, hogy ma a Föld lakosságához mérten a korábbi időszakokkal összevetve arányaiban kevesebb a szegény. Abszolút számban viszont növekszik a nincstelenek száma, ráadásul még a fejlett országokban is nyílik az olló a gazdagok és a társadalom többi része között. Képzeljünk el egy poharakból álló gúlát, melynek tetejére elkezdik önteni a pezsgőt: Ferenc pápa azt mondja, nem elég, hogy egyre kevésbé szivárog le az ital a gúla aljára, még a fent lévő poharak is egyre nagyobbak. 

Önt olvasva nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy Ferenc pápában minden oldal csalódott. A tradicionalistáknak túl nyitott, a konzervatívoknak túl liberális, a piacpártiaknak túl korlátozó. De a progresszívek sem örülhetnek, hiszen az abortusz, az azonos neműek házassága és számos egyéb kérdésben Ferenc egy jottányit sem mozdult el az egyház társadalmi tanításától.

– Ma világszerte nehéz centristának lenni, mert az ember két oldalról kapja a támadásokat. A pápa viszont úgy gondolja, e viharok azt jelzik, jó irányba tart. Az egyik legkomolyabb élettapasztalata, hogy milyen veszélyes a hit ideológiává válása.

Látta például, amikor Dél-Amerikában egyes jezsuiták elmentek, hogy részt vegyenek szélsőbaloldali-marxista felszabadítási mozgalmakban.

De Argentínában tapasztalta meg azt is, amikor egy jobboldali katonai diktatúra próbálta saját céljaira felhasználni a kereszténységet. Mielőtt nyáron elhagytam Rómát, találkozhattam vele egy privát audiencián. Az a benyomásom alakult ki: minden egyházi erőfeszítésével azon dolgozik, hogy a hitet megtisztítsa a különféle az ideológiáktól és az Egyház visszatérjen az evangéliumhoz.

Mennyire frusztrálják Ferenc pápát a világegyházon belüli ideológiai, hatalmi és személyi harcok?

– Nem hiszem, hogy fél a konfliktusoktól és nem is éreztem azt, hogy személyesen megérintik a küzdelmek. Ragaszkodik a spiritualitás és a politika már említett jezsuita egyensúlyához és ennek köszönhetően képes azonosítani, kikkel tud párbeszédet kezdeményezni és hogyan lehet feloldani bizonyos helyzeteket. Így tudta kezelni a Viganò-levéllel kicsúcsosodott amerikai konfliktust is, pedig egy időben olyan éles volt a helyzet, hogy a vatikáni folyosókon nyíltan beszéltek az amerikai katolikus egyház Rómától való elszakadásáról. Ezt a veszélyt úgy tudta semlegesíteni, hogy az amerikai püspököket figyelmeztette a kötelességükre és a keresztény hit ideologizálásának veszélyeire.

Ebben a kérdésben támogatja őt a saját „hátországa”? Könyve alapján erősen kételkedünk ebben.

– A pápa sokkal jobban tart az ideológiától, mint a dialógustól: a másik meghallgatásával óhatatlanul lazulnak a megmerevedett nézetek. A vatikáni ideológusok éppen ezt hányják szemére. Úgy vélik, hogy a másként gondolkodóval való párbeszéd az Igazság feladását jelenti. Általában ugyanezek az emberek ellenzik, hogy nagyobb szerepet kapjanak a nemzeti püspökkari konferenciák, mert azzal járna, hogy a Vatikánban csökkenne az ő befolyásuk és hatalmuk.  Napirenden van a Kúria, a Vatikán hivatali apparátusának reformja. Módom volt belenézni az egyik tervezetbe és abban hangsúlyos a nemzeti püspökkari konferenciákkal való együttműködés, a világiak növekvő szerepvállalása az egyházban, beleértve a Vatikánt is. Tudni kell, hogy II. János Pál és XVI. Benedek alatt nagy hatalma volt az adminisztrációnak, mivel pontifikátusa végén a lengyel pápa betegsége miatt nehezen tudta kézben tartani az ügyeket, XVI. Benedeket pedig nem érdekelték ezek a kérdések.

Így aztán átvették a hatalmat a vatikáni apparatcsikok,

ők döntöttek az egész katolikus egyházat érintő kérdésekben és most fenyegetve érzik a pozíciójukat. Hallani sem akarnak arról, hogy mondjuk öt év után fel kell majd adniuk adott esetben igen befolyásos tisztségüket a vatikáni adminisztrációban és vissza kell menniük az egyházközségükbe misézni meg gyóntatni.

Árulja el: találkozásaikon a pápa optimista volt az egyház jövőjével kapcsolatban?

– Igen, határozottan. Persze tesz is az ügyért, például a vatikáni reformmal, azonban tudja, hogy a változások végét ő biztosan nem éri meg. Ugyanakkor biztosítani szeretné, hogy ne lehessen visszafordítani ezt a folyamatot. Az említett amerikai katolikusok letettek arról, hogy leváltsák a pápát. Egyetlen lehetőségük céljaik elérésére, ha sikerül megakadályozni a Ferenc örökségét továbbvivő pápa megválasztását.

A pápaság nem olyan, mint egy inga? Egyszer kileng „progresszív” irányba, utána logikusan jön a „konzervatív” – így garantálva az egyensúlyt, s azt, hogy az egyház soha nem változik meg alapjaiban. Azaz a következő pápa törvényszerűen mást képvisel majd, mint Ferenc.

– A konzervatív–progresszív ellentét nem írja le az egyházon belüli törésvonalakat. Hogy mást ne mondjak, bizonyos kérdésekben maga Ferenc pápa is kifejezetten konzervatív. Az igazi választóvonal szerintem a rigorista, azaz bezárkózó, a hitet a világtól féltő és a nyitott katolikusok között van – utóbbiakon a második vatikáni zsinat szellemében gondolkodókat értem. Ma nem látom, hogy a rigoristák sikerre tudnák juttatni jelöltjüket egy pápaválasztó konklávén. Ferenc a már nem Európa központú katolikus egyház vezetője; az általa kinevezett bíborosok is jelzik az egyház többpólusú valóságát.

Csakhogy ma már a „rigoristák” sem feltétlenül európaiak: a vatikáni Istentiszteleti és Szentségi Kongregációt vezető guineai bíboros, Robert Sarah például nemcsak a konzervatív nézeteket, de az egyre nagyobb lélekszámú afrikai katolicizmust is képviseli.

– A rigoristák legnagyobb problémája, hogy a pápa elleni szervezkedésükkel elveszítették a hitelességüket. Egy konklávén mégiscsak a bíborosok kétharmadának szavazatára van szükség, amit nehezen szerez meg valaki, aki az előző vezető ellen szervezkedett vagy megpróbálta kijátszani egymás ellen az előző és a mostani pápát. Sarah bíborosnak sokan nem felejtették el, hogy XVI. Benedeket utóbbi engedélye nélkül társszerzőként tüntette fel a papi cölibátusról szóló könyvén, miközben a szövegben Ferenc pápa elleni bírálatok is szerepelnek.

Ferenc pápa követi majd XVI. Benedek példáját és lemond?

– Igen, ez lehetséges. XVI. Benedek lépése tartósan megváltoztatta a pápaságot. Ismerve Ferenc pápát, azt gondolom, hogy aznap, amikor már nem érez elég erőt tisztsége betöltéséhez, ugyanígy fog dönteni. Július elején találkoztam vele, jó kondícióban van, szeretnék majd 83 évesen én is ilyen állapotban lenni. De úgy gondolom, hogy a pápasága végén járunk, ő is készül a kilépésre. Ferencnek ma két célja van: szeretné, hogy utódja folytathassa a reformokat, ugyanakkor nem akarja őt zavarni. Mindenképpen el akarja kerülni azt a helyzetet, ami XVI. Benedekkel alkalmanként előfordult – amikor is az emeritus pápát felhasználva akarták az újat zavarba hozni.

A Netflix által készített A két pápa mennyire adja vissza hűségesen a volt és a jelenlegi egyházfő közötti viszonyt?

– Csodálatos a két színész, Anthony Hopkins és Jonathan Pryce játéka, néha az archív felvételek miatt az a benyomásunk, hogy dokumentumfilmet nézünk. Ez azért probléma, mert a történet teljesen kitalált. A két ember kétségtelenül jó viszonyt ápol egymással, de egyáltalán nem fedi a valóságot, hogy XVI. Benedek Ferencet szánta volna utódjának – ő ugyanúgy meglepődött a szavazáson, mint mindenki más. Nem igaz az a két bűn sem, amivel magukat vádolják. Ferenc pápa az argentin junta idején semmilyen elítélendőt nem cselekedett, amiképpen Benedek sem fedezett egy pedofil papot.

Van olyan személyiség, akit Ferenc pápa szívesen látna utódjaként?

– Szerintem nincs kijelölt örökös, több embert figyel, akiknek megválasztása esetén nem lenne boldogtalan. Az egyik Luis Antonio Tagle, a Fülöp-szigeteki Manila volt érseke, akit ő hívott Rómába a népek evangelizálásáért felelős befolyásos kongregáció élére. Szegénységről vallott felfogása közel áll Ferencéhez, kínai származása is jelzi az egyház többközpontúságát. Érdemes még figyelni Pietro Parolinra is: államtitkárként Ferenc pápa egyik legközelebbi munkatársa. Talán kevésbé színes egyéniség, mint Tagle, diplomata múltja miatt centristább is, éppen ezért megnyugtatóbb választás lehet sok bíborosnak. Más kombinációk is léteznek persze, de az szinte biztos, hogy a következő pápa az Amerikai Egyesült Államokon kívülről érkezik majd: a szuperhatalom állampolgárára a bíborosok többsége nem szívesen szavaz.

(Ablonczy Bálint, valaszonline.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés