Trianon 100 – Jeszenszky Géza: Barátokra van szükségünk…

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2020. június 02. kedd

Jeszenszky Géza történészt, egyetemi tanárt, volt külügyminisztert arra kértük (magyar kurir), segítsen megérteni a múltnak számunkra tragikus szeletét, melyet a trianoni békeszerződés jelent, valamint a jelen feladatait. A történész szerint jogosan nevezhetjük békediktátumnak a versailles-i szerződést.

Száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a trianoni békediktátumot, amely a történelmi Magyarország területét a kétharmadával csökkentette. Mintegy három és fél millió magyar az ország határain kívül rekedt. A sokak számára azóta is elfogadhatatlan döntés előzménye, hogy 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban a fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút.

– Sokan nevezik Trianont békediktátumnak. Ön szerint jogos ez a kifejezés?

– Igen, jogosan nevezhetjük békediktátumnak a versaillles-i békeszerződést, ugyanis 1919-ben nem békekonferenciára került sor Párizsban, hanem előzetes békekonferenciára. Ez is volt a hivatalos elnevezés.

A győztesek összeültek, és megfogalmazták a veszteseknek átadandó békefeltételeket, a részletes határjavaslatokat is beleértve.

Ez ellentétes volt szinte minden ezt megelőző békekonferenciával, ahol a két korábban harcoló fél egyeztetett egymással. Ellentétes volt például a híres 1815-ös bécsi kongresszussal is, amelyből a napóleoni háborúk után váratlanul jól került ki Franciaország, csupán minimális területi veszteségeket elszenvedve.

A kérdésére visszatérve, valódi békekonferenciára tehát nem is került sor, hanem előbb meghívták a németeket, aztán a többi országot, és eléjük tették a békeokmányt, hogy tessék aláírni.

Ellenjavaslatokat ugyan lehetett tenni, tettek is bőven, de ezeket szinte mind lesöpörték az asztalról. Magyarország esetében még a legészszerűbb felvetéseket is elutasították, például azt, hogy azokon a területeken, amelyeket el akartak csatolni, tartsanak népszavazást szigorú ellenőrzés mellett.

A magyar fél az eredményt előre elfogadta volna. Erről azonban hallani sem akartak, hiszen tudták, hogy Magyarország így sokkal kisebb területet veszített volna el. 3,5 millió magyar került az utódállamokhoz. Ők bizonyára másként szavaztak volna, sőt, még a románok és a szlovákok jelentős része is inkább Magyarországon belül maradt volna. A német–lengyel és az osztrák–délszláv határ egyes részein tartottak népszavazást – német és osztrák sikerrel.

– Mit rontott el akkor Magyarország?

– Nagyon sok mindent.

Elrontottuk a kapcsolatunkat a magyarországi kisebbségekkel, amelyek szinte a lakosság felét tették ki.

Már 1849-ben felmerült Teleki László és a később emigrált Kossuth Lajos részéről is, hogy ki kell egyezni a nemzetiségekkel. Többen is kiváló ajánlásokat fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban, például Mocsáry Lajos vagy Jászi Oszkár, aki 1910-ben és 1918-ban méltányos javaslatot tett a széles körű nyelvi jogokra vonatkozóan. Sajnos már a Magyar Országgyűlés által hozott 1868-as nemzetiségi törvényt sem tartottuk be. Nem akarom azt állítani, hogy ha ezeket a hibákat nem követjük el, akkor a mai napig fennmaradt volna a történelmi Magyarország az akkori formájában, azokkal a határokkal. De a szétválás később és sokkal méltányosabb módon történt volna meg, nem egy háborúval és nem a trianoni határokkal. Persze az is igaz, hogy nem kellett volna belemennünk a háborúba. Magyarországon nagyon sok múlott. Tisza István hosszú ideig ellenezte, végül a németek meggyőzték, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még legyőzhető az antant, így végül elküldtünk Szerbiának egy elfogadhatatlan ultimátumot. Ha mindez nem így történik, 1914-ben nincs háború, és szerintem később sem lett volna ilyen jellegű szembenállással világháború.

– Az évforduló kapcsán többen revízióról, a határok felülvizsgálatáról beszélnek. Sokak számára ez alaptalan felvetés. Egyáltalán van értelme erről beszélni?

– A két világháború között megvolt a jogi lehetőség és az etnikai alap a magyar határok revíziójára. Azonban tudomásul kell vennünk, hogy az elcsatolt területeken az etnikai viszonyok száz év alatt, elsősorban 1945 óta radikálisan megváltoztak. Ma már alig több mint kétmillió a határainkon túl élő magyarok száma. Az etnikai arányok megváltoztak az elszakított területeken.

Száz év alatt a városokban – mesterséges módon, betelepítéssel – a magyar többséget román, szlovák, szerb többséggé változtatták.

Azokban városokban, ahol egykor hatalmas magyar többség volt (Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Arad, Rozsnyó) vagy relatív magyar többség (Pozsony, Kassa), ma elenyésző, legfeljebb egyharmad a magyarok aránya. Így ha ma tartanának népszavazást, szemben az 1920-as dátummal, akkor gyakorlatilag nem változna a határ.

– Sokan remélték és remélik ma is, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunk a határon túli magyarok életét is megkönnyíti. Az EU segítheti a száz évvel ezelőtti seb gyógyulását?

– Az uniós tagság az egyetlen megoldás. Bár az Európai Unió nem rendelheti el, hogy ezek az országok tiszteségesebben bánjanak a magyarokkal, de a folyamat mégis efelé halad. Az EU schengeni egyezménye gyakorlatilag eltörölte a határokat. Reményeink szerint Romániát is mielőbb beveszik ebbe az egyezménybe, aztán majd Szerbiát is, ha belép az EU-ba. Akkor az egykori történelmi határokon belül élő magyarok teljesen szabadon mozoghatnak majd a ma még meglévő határokon át oda és vissza. Tehát a határ látványos jelei – az útlevélvizsgálat, korábban a vízumkötelezettség, a vámvizsgálat, a motozás – mind megszűnnek. Ez azt is jelentené, hogy a gazdasági szálak újra megerősödhetnek, hiszen az elszakított nagyvárosok gazdasági zónája általában Magyarországon maradt. Sokszor elszakították a várost a vidéktől. Gondoljunk itt az utakra, a vasútvonalakra, melyeket a trianoni határ vágott ketté, és a II. világháború után, a kommunista korszakban csak még rosszabb lett a helyzet: szinte lehetetlen volt az átkelés a határokon, az élő gazdasági kapcsolatok fenntartása. Visszatérve a kérdés lényegéhez, az EU fizikailag eltörli a határokat. Az Európa Tanács pedig, amely alkotmányos, jogi intézmény, olyan konvenciókat fogadott el, amelyek nagymértékben előmozdítanák a magyar nyelvű kisebbség jogait, ha az aláíró államok, így a szomszédaink, be is tartanák ezeket. Ha barátokat találunk, akik mellénk állnak, eljuthatunk odáig, hogy az EU is jobban odafigyeljen arra, hogy betartják-e ezeket az emberi jogi, kisebbségjogi konvenciókat. Jó volna például, ha ez a pénzügyi támogatások feltétele lenne. Csak ez az esély arra, hogy ez a szörnyű trianoni tragédia, ez a seb gyógyuljon.

A heg ott fog maradni, de a seb begyógyul, ha a határon túlra került magyarok jövőjét garantálják az ottani törvények, ha például használhatják a nemzeti szimbólumokat, a zászlót, a himnuszt, a nyelvüket.

– A Székely Nemzeti Tanács a regionalitás erősítése érdekében aláírásokat gyűjtött egy petícióhoz, amely az Európai Unió szabályai szerint nem lett sikeres, ám a szükséges aláírások Magyarországon például összegyűltek…

– Valóban, nemrég zajlott le a nem teljes eredményt hozó aláírásgyűjtés. A Székely Nemzeti Tanács beadványa azt szerette volna elérni, hogy az EU ne csak az országoknak adjon célzott támogatást, hanem a különböző régióknak is. Jogos az a magyar panasz, hogy a magyarlakta vidékekre nagyon kevés jut az uniós támogatásokból, így az ott élő magyarok joggal érezhetik, hogy diszkrimináció áldozatai. Ezért is volna fontos a regionalizmus erősödése, ami nem csupán a Székelyföldről szól, hanem Európa más régióiról is.

– A petícióhoz több országból, lakosságarányosan lett volna szükség megfelelő mennyiségű aláírásra, ami végül nem jött össze. Ki hibázott?

– Sajnos sokfelé nagyon későn kezdték gyűjteni az aláírásokat. Itt van például a baráti Lengyelország. Litvániában legalább 300 ezer lengyel él. Ausztriában több tízezer a magyar származású, sőt, akár a magyar állampolgárok száma, de ott sem volt kampány az aláírásokért. A magyar diplomácia is többet tehetett volna az ügy érdekében. Nagyon helyes, hogy ápoljuk a kapcsolatokat a határon túli magyarokkal, beleértve a nyugaton élő magyarságot képviselő szervezeteket is. Nekik is megvan a felelősségük az aláírásgyűjtés sikertelenségében. Személyes véleményem, de azt hiszem, sokan osztják, hogy ha rosszban vagyunk Brüsszellel, az Európai Unióval és számos EU-tagállammal – például a skandinávokkal –, akkor nem várhatjuk tőlük, hogy szívvel-lélekkel odaálljanak az egyébként teljesen jogos magyar kisebbségi igények mellé.

Barátokra van szükségünk, amit semmi sem indokol jobban, mint hogy fontos számunkra a határon túl élő magyarok kisebbségi jogainak teljes körű tiszteletben tartása.

Ezt hét szomszéddal szemben egyedül nem tudjuk elérni. Ha viszont mellénk állna a fél világ, akkor igenis elérhető volna.

Fotó: Vörös Szabolcs/Válasz Online

Bókay László/Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés