Korányi Judit: John Henry Newman megtéréséről - 6. rész

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2019. december 01. vasárnap

Az Oxford - mozgalom

A mozgalom definiálásához Fabini Tibor kíváló cikkét vesszük alapul.

”…az anglikán egyházon belül szorosabb értelemben 1833-tól 1841-ig tartó, John Keble, John Henry Newman,  Richard Hurrel Froude, majd Edward Pusey irányításával az anglikán egyház megújítását célzó irányzat, amely az  ősegyház hitéhez és alapelveihez való visszatérésben látta a 19. századi liberalizmus fogságában vergődő anglikán egyház megmentését.

1833 és 1841 között e csoport  kilencven traktátust tett közzé, ebből huszonkilencet a mozgalom kétségtelenül vezető alakja, John Henry Newman írt, tizenhármat John Keble (1792-1866), a többieknél egy évtizeddel idősebb, tisztes tekintéllyel bíró professzor, költő és pap; hetet Edward B.Pusey  (1800-1882), a mozgalom számára később megnyert tekintélyes oxfordi orientalista professzor, a Christ Church katedrális angol kanonokja; négyet R.H. Froude (1803-1836), az időközben fiatalon elhunyt tudós.” 30  Newman személye mindenképpen a legprominensebb – szinte keretbe foglalja az egész mozgalmat. Ő írja ugyanis az első, és az utolsó traktátust.  1833. szeptember 9-én  jelenik meg az első három traktátus, mindegyik Newman tollából, de anonimként.

Az első traktátus az egyház küldetéséről, az apostoli szukcesszióról szól. A megszólítottak az anglikán egyház lelkészei. Newman mindig időszerű, kényes kérdéseket feszeget: mi történik akkor, ha egy kormány, vagy egy ország Isten nélküli életre rendezkedik be, és mellőzi az egyházat? Mi történik akkor, ha megszűnnek a világi előnyök, Krisztus szolgái ilyenkor hogyan lesznek képesek ellátni küldetésüket?  Kolduló barátokként, mint már annyiszor a történelem során? Szánalomra méltó az állam által sem erkölcsileg, sem anyagilag nem támogatott vallások helyzete. Akkor pedig min nyugszik az egyház tekintélye? Newman határozottan rámutat, hogy ennek a tekintélynek az alapja csakis az apostoli folyamatosság lehet. Az egyház ugyanis nem egyszerűen csak hús-vér emberekből áll, hanem ennél sokkal többről van szó. Isten teremtménye, aki Krisztuson keresztül Szentlelkét adta, mely fönntartja és működteti az egyházat. Gyakorlati, látható formájában pedig a papszentelésben a püspökökön keresztül biztosítja a folyamatosságot egészen az apostolokig és Krisztusig. Viszont ha a papszentelés isteni eredetű, akkor sokkal bátrabban kellene használni az ebből adódó lehetőségeket, sőt kötelességeket. Végül Newman – bár anonimitását megtartja – arra buzdítja testvéreit, hogy ne utasítsák el az ajándékot, amelyet a Szentlélektől kaptak.

A második traktátus a „katholikosz”, vagyis az egyetemes egyházról szól. Szintén örökké – vagyis napjainkban is – időszerű és izgalmas kérdéseket feszeget. Milyen az egyház és a politika viszonya, és milyen kellene, hogy legyen? Vállalhatnak - e a papok politikai szerepet? Newman szerint nem helyes, ha a világ dolgai lekötik a papok figyelmét, de az sem jó, ha struccpolitikát folytatván teljesen elkerülik a figyelmüket. Az egyháznak nem kell és nem szabad fegyverhez nyúlnia, de kell figyelmeztetnie, tiltakoznia, fenyítenie, sőt alkalmasint exkommunikálnia. Az államnak pedig nincs joga az egyház spirituális dolgaiba beleavatkoznia. Newman kérdések záporát zúdítja az olvasókra: talán az állam teremtett minket? Joga van eltörölni bennünket? (Did the State make us? Can it unmake us?) Mit szólt volna Pál, ha a római birodalom nevezte volna ki mellé Timóteust? Vitatkozván az evangélikusoknak azzal a definíciójával, hogy az egyház az évszázadok során kialakult hívőkből álló láthatatlan egyház, a Traktáriánusok a következő definiciót adják: „…a földi Egyház, mint létező társaság Apostoli, mivel az apostolok alapították,  Katolikus, mivel mint egy fa, az ágait kiterjeszti mindenüvé, és látható egyház, mivel püspökei, papjai és diakónusai vannak.” 31

Két évvel a mozgalom beindulása után Edward Pusey csatlakozása igazi nyereség volt az ügy számára. Keble, Newman és Pusey szoros szellemi és lelki barátsága vezetői triumvirátust jelentett. A mozgalom három fő alapelve Newman fiatalkora óta vallott alapelveivel egybevág. Az első a dogma elve volt. A másodikat érdemes idézni a pontosság kedvéért: „Meg voltam győződve egy konkrét vallási tanítás igazságáról, amelyet a dogmáról vallott felfogásomra alapoztam: tudniillik, hogy van egy látható egyház, s a láthatatlan kegyelmet ennek szentségei és szertartásai közvetítik.” 32  Ezt a doktrinát három hű és igaz forrásból meríti: a Szentírásból, az anglikán Prayer Bookból és Szent Ignác leveleiből. A harmadik alapelv az apostoli utódlás kérdése, másképpen a püspöki hivatal jogossága.

A mozgalom kezdetén jónéhány anglikán lelkész összefogott az apostoli utódlás doktrinájának és a Prayer Book sérthetetlenségének védelme érdekében. Ez utóbbi imakönyv teljes neve: „Book of Common Prayers”, a XVI.-XVII. század folyamán, I.Erzsébet királynő uralkodása alatt vált általánosan elfogadott szertartás- és imakönyvvé. Amikor Newman a szentségeket és szertartásokat veszi védelmébe, mint a saját és a mozgalom második alapelvét – a Prayer Bookra hivatkozik. Sorra veszi a szentségeket és szertartásokat: a felszentelést, a keresztelést, a Katekizmust, amely szerint a szentáldozásban „tényleg és valóban Krisztus Testét és Vérét vesszük magunkhoz”, majd utal azokra a részekre, amelyek az apostolok ünnepeiről rendelkeznek, és hivatkoznak más szentekre. Kutatásainak végeredménye az, hogy mindezek nagyon hasonlítanak a katolikus vallás liturgiájára.

A harmadik alapelvvel kapcsolatban – a püspöki hivatal jogossága – okfejtését Szent Ignác leveleire alapozza, aki többféle módon is érvelt mellette. Newmanre mindig is jellemző volt a püspökével szembeni engedelmesség, s hogy ez mennyire így volt, arra álljon itt ez a hosszabb idézet: „Az egyházi tekintéllyel szembeni engedetlenségről ezt írja (Szent Ignác): „Nem azt a püspököt tévesztjük meg, akivel éppen szemben állunk, hanem a Láthatatlan Főpapot akarjuk félrevezetni, így hát nem emberrel, hanem a szív titkait ismerő Istennel szállunk szembe.” Ezt az elvet szó szerint igyekeztem betartani, s bizton állíthatom, hogy tudatosan sohasem szegtem meg.  Úgy akartam cselekedni, mintha  püspököm  színe,  vagyis mintha Isten színe előtt cselekednék.” 33

Ezek azok az elvek, amelyekről Newman véleménye alapvetően nem változik meg az idők folyamán – mindvégig szilárdan kitart mellettük. Van viszont egy negyedik elv, amellyel kapcsolatosan teljesen megváltoztatja álláspontját: az antiromanizmus, és a pápa mint Antikrisztus teóriája.

Gyermekkorában, sőt, még a húszas években is úgy vélte, hogy a Krisztus után 600 környékén uralkodó Szent Gergely volt az első Antikrisztus-pápa. Az Apologia írásának idején úgy emlékszik, hogy ez a nézete lassan változott meg, és körülbelül a negyvenes évek elejére tűnt el teljesen. Az Oxford- mozgalom idején úgy gondolta, hogy a romanizmus bűnének lényege a Szűzanya és a szentek tiszteletében gyökerezik. Barátjával, H. Froude-dal folytatott beszélgetések során ezek az előítéletei lassan megszűnnek. Lassan megszelídülnek érzelmei Róma iránt, - időnként elmélyül a szentek és a Boldogasszony iránti áhitatban - de az értelme még mindig ágál a teljes behódolás ellen. Roppant érdekes végigkövetni az ész és az érzelem vitáját, és konfliktusát, melyet részletesen olvashatunk ebben a fejezetben. „Egyszerű lelkiismereti kérdésnek tekintettem tehát, hogy érzelmeim ellenére is köteles vagyok Róma egyháza ellen föllépni.” – írja. 34  Kötelezik erre természetesen saját egyházának élő elvei, amelybe beleszületett. Tovább olvassa és elemzi az atyák munkáit, és úgy gondolja: „Ha bármi ijesztőt is találunk az Atyáknál, az csak átmeneti lehet, amíg meg nem magyarázzuk – de az is lehet, hogy az anglikánizmus hasznára lesz: Rómához nem vezethet el.” 35

A Mozgalom kezdete óta mindenfelől vádak érik a résztvevőket. A felzúdulók egyik fő érve – és nagyon is reális érve - : a Traktátusok és az atyák írásai katolikussá fogják tenni őket, akaratukon kívül is, mielőtt még ennek tudatára ébrednének. Newman esetében valóban ez történt.

1834 elejétől 1836 végéig Newmant egy nagyszabású dolgozat megírása is leköti, melynek címe: „Az Egyház prófétai hivatala, a romanizmussal és a vulgáris protestantizmussal összevetve”. A könyv 1837-ben jelent meg. A szerző a római rendszer elvetése mellett elveti a vulgáris protestantizmus gondolatkörét is, és keresi az arany középutat, a Via Mediat.

A Via Media doktrináját próbálja az anglikán rendszerre alkalmazni, s az anglikán vallásban megtalálni az arany középutat. „A Via Media nem más, mint a szélsőségek elkerülése – ennélfogva  határozott alakot és jelleget kellett neki adni: mielőtt tiszteletünkre számot tarthatna, előbb egységesnek, érthetőnek és konzisztensnek kell mutatkoznia.” 36

Később a szerző azt is kénytelen hozzátenni: és valódinak, létezőnek kellene lennie. Be kell látnia: a protestantizmus és a római egyház valódi vallások, a Via Media azonban csak papíron, illetve csak elméletben létezik. Jószerével Newman fantáziájában, lelkében létezik csak egy ideális keresztény vallás és egy annak megfelelő ideális egyház, a valóságban nincsen ilyen.

Ezen gondolatkörben telnek az évek egészen 1841-ig. Mindennek ellenére Newman életének emberileg legboldogabb időszakának tartja ezeket az éveket. Közben sorban napvilágot látnak a traktátusok, mígnem megjelenik az utolsó is, a Newman által írt 90. számú. Mielőtt ezt részletesebben tárgyalnánk, vessünk egy pillantást az un. Cikkelyekre, hiszen ezek képezik tárgyát a traktátusnak. A Harminckilenc Cikkelyt az egyházszakadás után közvetlenül, a XVI. Században dolgozta ki az angol egyház. Célja az volt, hogy a korabeli vallási viták közepette kialakítsa saját álláspontját. A Cikkelyek doktrinális formulákat tartalmaznak, de kerülik a szoros definíciókat, s fogalmazásmódjuk itt-ott meglehetősen homályos. Keletkezésüktől fogva a XIX. századig a klérusnak kötelező volt a Cikkelyeket aláírásukkal megpecsételve elfogadni, sőt, az oxfordi és cambridge-i egyetem világi tagjaitól is megkövetelték ezt.

Newman már régóta tervbe vette egy kommentár megírását a Cikkelyekről, s most, a Mozgalomban dolgozván, a traktátusok írása közepette ez elkerülhetetlen lett. Amikor a Mozgalom javában terjeszkedett, barátai kérdezgették tőle: „Mit kezdesz a Cikkelyekkel?” 37  Nem értették, hogyan képes aláírni azokat egy olyan valaki, aki sok megnyilvánulásában szimpatizál Rómával. Hiszen – mint mondották – a Cikkelyek közvetlenül Róma ellen irányulnak. Ez az a pont, ahol Newman vitába száll azokkal, akik a Cikkelyeket mereven és szigorúan protestáns beállítottságúnak ítélik meg, -  őszerinte ugyanis ennek csaknem az ellenkezője igaz!

Először is tisztáznia kell, hogy ki mit ért „Rómán” – ezért ő maga a következő megkülönböztetést fejtette ki: „Római doktrinán három dolgot lehet érteni: 1. a korai századok katolikus tanítását, …2. a későbbi zsinatoknak, különösen a tridenti zsinatnak….a formális dogmáit, 3. a Rómával jelenleg közösségben lévő országokban vallott és jóváhagyott népszerű hiedelmeket és gyakorlatokat, amelyek túlmennek a dogmákon, - ezeket neveztem „bevett tévedéseknek.” 38

Megszületik tehát a 90. Traktátus a következő címmel: „Remarks on certain Passages in the Thirty-nine Articles”, vagyis: Megjegyzések a Harminckilenc Cikkely egyes fejezeteivel kapcsolatban. Ennek alaptézise, hogy a Cikkelyek nem mondanak ellent a katolikus tanításnak, a római dogmáknak csak részben, s javarészt Róma  „bevett tévedéseit”  kifogásolják. Newman szándéka a következő volt: „…a lehető legmesszebb akartam elmenni a Cikkelyek értelmezésében Róma felé…” 39 – s tehette ezt azért is, mert a Cikkelyek homályos fogalmazása meglehetősen tág értelmezést tettek lehetővé. Részletekbe menő, pontos kutatásai során levonja a konklúziót: ez a harminckilenc tétel nemcsak a „katolikus tanítást”, hanem sok „római” tant is eltűr. Newman azt is hangsúlyozta, hogy a reformáció idején a „pápizmus” eredeti angol jelentése  nem vallási tanítás, hanem egy politikai elv volt. A pápa fennhatósága, politikai hatalma volt a „pápizmus” lényege, amelyet a tételek megírása idején az angol egyház feje oly élesen elutasított. Az anglikánok tehát csak a pápa, és nem az egyetemes egyház irányítása alól vonták ki magukat.

A 90. Traktátus 1841.február 27-én jelent meg, s Anglia-szerte rendkívül erős negatív visszhangot váltott ki. „Meglehetősen fölkészületlenül ért a reakció, melynek hevessége megriasztott.” – vallja az Apologiában. 40.  Támadások érik mindenfelől, anglikán és katolikus oldalról, klerikusoktól és világiaktól egyaránt. Angliaszerte „…csak az hallatszott, hogy íme az áruló, akit rajtakaptak, amint éppen meggyújtotta a kanócot, hogy a múlt dicső intézményeit fölrobbantsa.” 41

Időrendben a 90.Traktátus nem ehhez, hanem a következő fejezethez tartozna, a szerző mégis okkal sorolta be ide, az 1833-39 időszak bemutatásához. Az Apologiában ugyanis nem annyira az események, és azok kronológiai sorrendje fontos, mint írójuk vallási nézeteinek fejlődése, változása, formálódása. A Newman által megírt utolsó traktátus szervesen összefügg azzal az éveken át tartó kutatómunkával, amelyben a Cikkelyeket tanulmányozta, és ízekre bontotta. Ennek a munkának a szellemi gyümölcse a híres és hírhedté vált utolsó traktátus. Miután Newman megtagadja a traktátus visszavonását, levelet ír Oxford püspökének. A levélben nem ítéli el önmagát – holott elöljárói ezt kérik tőle – sőt, többször is hangsúlyozza: „Semmit sem kell megbánnom.” 42  Ezzel a levéllel, és annak emelkedett hangvételével záródik a fejezet: „Legyen az Isten velem ezután is, ahogy eddig is velem volt! S Ő velem lesz, hacsak be nem szennyezem a kezem, és tisztátalanná nem teszem a szívem. Azt hiszem el tudok viselni minden személyes megaláztatást – legalábbis megpróbálom - , hogy ezáltal megóvhassam a szent érdekek elárulásától, amelyeket minden kegyelem és hatalom Ura rám bízott.” 43

(folytatjuk)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés