És mi zöldek hova álljunk? - Lányi András elgondolkodtató írása

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2019. szeptember 08. vasárnap

Ezt is megértük. Az életünket fenyegető veszedelem vezető hír lett a médiában. A lángoló esőerdők füstje, a műanyag-diétára fogott tengeri emlősök kínhalála, a tömeges méhpusztulás, a kánikula az északi sarkvidéken elérte a civilizált emberiség ingerküszöbét: valami baj lehet.

Erre a felismerésre a hazai sajtó is naprakészen reagál - az elektronikus és nyomtatott felületeken hirtelen elszaporodtak a zöldeket gyalázó írások. Nincs ebben semmi meglepő, kolerajárvány idején is először az orvost verte agyon a nép, azután a zsidókra gyújtotta rá a házat.
A bajkeverő zöldek elleni ingerültség pártsemleges, osztozik benne a rendszernek az a része is, amit ellenzéknek szokás nevezni: ugyanúgy lekommunistázzák őket az úgynevezett baloldalon, mint a kormánypárti orgánumokban. Kellett nekik klímaváltozást csinálni! Az állatvédőkről újabban megtudhattuk, hogy valójában embergyűlölők. A klímakatasztrófa vallásos hiedelem, a szavazatokra ácsingózó zöldkommunisták által terjesztett babona. A jövőjükért aggódó diákok tüntetése (a Pesti Srácok megmondóembere szerint) politikai pedofília. A bolygó túlnépesedéséről beszélni esztelen zöld gondolat. Aki a környezetrombolás társadalmi-gazdasági összefüggéseit firtatja, antikapitalista maszlaggal eteti a népet. Pedig a megoldás (a hvg.hu megmondóembere szerint) pofonegyszerű: ha elromlott a klíma, nosza, javítsuk meg, a mindent elsöprő technikai haladás útjában ez a kis malőr nem lehet akadály.
Unalmas kommunikációelméleti fejtegetés következik. A tömegmédia a nyilvános párbeszéd ellentéte: a szereplők egymás mellé beszélnek, tehát bárki bármit állíthat a megszégyenülés veszélye nélkül. A cáfolatot meg se kell hallani, mert igazság nem létezik, minden kijelentés annyit ér, amekkora médiafelületet elfoglal. Tudományos nézetek, sajnos, addig és csakis addig voltak képesek befolyásolni a közgondolkodást, ameddig működött a szellemi élet hagyományos szűrő-berendezése: a tudós-közösség által elfogadott véleményt egy művelt és (legalább hiúságból) megfontoltan nyilatkozó olvasóközönség tette a magáévá vagy utasította el; az ő nézeteiket visszhangozta a mértékadó sajtó, és ez utóbbi formálta a közvéleményt, amihez a politikusok előbb-utóbb kénytelenek voltak igazodni. (Ezt egykor demokratikus nyilvánosságnak nevezték, ma konzervatív nosztalgiázás, ám legyen.)
Essünk túl ezen is: nyájas olvasó, tudom, hogy a közeli katasztrófával riogató híreknél csak egyvalamit gyűlölsz jobban, ha azzal nyaggatnak, hogy az elhárítása érdekében te is tehetnél valamit. Ha pedig arról győzködnek, hogy az a valami a kisebb és nagyobb közösségek elhatározásán múlik, azaz politikai kérdés, ráadásul olyan, hogy nem lehet elintézni a bal- vagy jobboldalon szajkózott mantrákkal és jelszavakkal, akkor jobb lesz, ugye, ha ki se nyitom a számat.
De már nyitva van. Az álmélkodástól. Hogy tényleg akadnak, akik ingyen elhiszik, hogy a talajpusztulást, fajkihalást, sivatagosodást, vízszennyezést, hőgutát okozó globális folyamatok néhány leleményes új találmány segítségével megjavíthatók, mint egy elromlott vekkeróra. Hogy mindez puszta technikai kérdés, nem pedig egyenes következménye a másfélszáz éve dübörgő tudományos-technikai forradalomnak. Hogy létezhet olyan cseles technológia, ami pótolni tudja kimerülő létforrásainkat, biztosítva ez által az esztelen pazarlás és a nyakló nélküli szaporodás lehetőségét a végtelenségig, egyetlen faj számára, amely az összes többit kiszorította már élőhelyéről. Ha ez ilyen egyszerű volna, vajon miért nem erre használták s használják még ma sem az innovációra fordított mérhetetlen agykapacitást és pénztömeget? Miért a nyersanyag- és energia-forrásokért versenyeznek, miért felhasználásuk növelése, elhasználásuk felpörgetése az üzleti siker mutatója? Aki őszintén hisz abban, hogy a technológiai haladás mindent megold – tehát az áldásaival eddig rosszul éltünk? - nehezen kerülheti el, hogy antikapitalista következtetésekre jusson, amit mi mindenképpen szeretnénk elkerülni.
Nem lesz nehéz. A poszt- és neomarxista zöldek, valamint a szélső-jobboldali zöld fundamentalisták minden híresztelése dacára, az ökológia politikai filozófiája nem a nyereségelvű piaci versenygazdaságban látja az ökocídium végső okát. Éppen a zöldek azok, akik elutasítják a történelmi materialista előítéletektől mélyen áthatott közfelfogást: ők nem a gazdasági viszonyokban keresik a végső magyarázatot egy társadalmi rendszer működésére.  Azokkal tartanak, akik szerint még maga a kizsákmányolás sem gazdasági kérdés, hanem hatalmi kérdés és nem utolsó sorban kulturális kérdés. Felismerik, hogy az ökológiai válság nem kezelhető a társadalmi igazságosság ilyen vagy olyan receptje szerint, ugyanis alapvetően nem a javak elosztásán múlik; éppen ezért tanácstalanok vele szemben politikai intézményeink és pártjaink. Mert a termelés fokozása, a megtermelt javak egyenlő vagy egyenlőtlen elosztása többé nem válasz az élet minőségének drasztikus romlására, az értelmes munka, a szociális biztonság, az ép és egészséges környezet eltűnésére.
Ezért a zöldek a politika értelmének helyreállítását követelik. A modern ipari civilizáció ugyanis nem eszközeinek elégtelensége, de céljainak célszerűtlensége miatt került végső veszélybe, tehát a célokról nyitnának ismét vitát. Az ökológiai szükséghelyzetre ugyanúgy nem kínálnak választ az ökohatékony gazdálkodásról és műszaki újdonságokról halandzsázó neokon technokraták, mint ökoszocialista ellenfeleik, akik, ha jól értem őket, azt szeretnék, hogy az emberiség jelenleg többé-kevésbé nélkülöző 80%-a ugyanolyan szabadon elégíthesse ki „szükségleteit”, mint az a 20% , amely ma a bolygó erőforrásainak  80%-án élősködik. Hogy ehhez honnan vesznek másik bolygót, és hány másik bolygó készleteire lenne szükségük, erre a kínos kérdésre válaszért nekik is a legvadabb science fiction-ok szerzőihez kell fordulniuk. Ha pedig a szűkös javak elosztására neadj’isten maguk a globális igazságosság bajnokai vállalkoznának, abból, ha ez sikerülne nekik, valami véres nemzetekfeletti diktatúra kerekedne, de szerencsére nem sikerülhet. Ezért a dolog a szokásos módon ér véget: pusztító háboruk törnek ki a maradék erőforrásokért.
Az itt előadott nézetek bizonyára heves ellenkezést váltanak majd ki antizöld és álzöld, jobb- és baloldali vitapartnereimből. Örömmel fogok okulni érveikből, s ha tudok, válaszolok is rájuk egy más alkalommal, ez a vita azonban csak igen kevéssé fogja érinteni mondanivalóm további részét. Szerintem ugyanis a zöldeknek – szóval azoknak, akiket a felismert életveszély már rákényszerített politikai nézeteik felülvizsgálatára – nem a hagyományos bal- és jobboldal vitájában kell állást foglalniuk. Időközben ugyanis a vita eredeti tárgya a felismerhetetlenségig átalakult. Ezt a helyzetet nevezzük globalizációnak.
Felvonultathatjuk szakállas érveinket a piaci szabad verseny ellen és mellett, csakhogy a magánvállalkozások versenye többé annyira sem szabad, mint volt az újkor hajnalán. Legyél őstermelő, iparos, feltaláló, művész vagy politikus, kezdeményezésed el sem jut a „piacra”, ha csak nem egy óriáscég, pártapparátus vagy pénzügyi befektető szolgálatában, akinek olyan egyenlőtlen és aszimmetrikus kapcsolatban adod el magad, ami köszönőviszonyban sincs a klasszikus piaci viszonyokkal. A világ valamennyi piacát ugyanaz a párszáz óriáscég uralja, ezek viszont nem versenyeznek. Inkább háborúznak, zsarolnak, alkudoznak; költségeik csökkentését (áthárítását) és hasznuk növelését nem a spontán piaci folyamatokra bízzák – ezt már rég nem engedhetik meg maguknak -, azaz nem piaci árusok módjára viselkednek (hiszen nem is azok), hanem mint nagyhatalmak (hiszen azok). Ez magyarázza a világgazdaság tökéletes érzéketlenségét az ökocidiummal szemben: nem gonosz kapitalistákra, hanem személytelen közvetítő mechanizmusokra bíztuk az emberiség sorsát. Nincs többé, aki másképp dönthetne, függvények és algoritmusok döntenek.
Elvitatkozgathatunk azon is, hogy a magántulajdon vajon szentség vagy lopás, ha egyszer a magántulajdon mint olyan elenyészett. Mert a globalizáció azt jelenti, hogy a tulajdon és a vele járó felelősség feloldódik a pénzügyi hálózatok szövevényében, ahol oknyomozó újságíró legyen a talpán, aki egy-egy cégről meg tudja mondani, hogy kié. (Bibó István: magántulajdon = önrendelkezés = szabadság. Óriástulajdon = másokkal rendelkezés = elnyomás.) Márpedig a felelős gazdálkodást, az erőforrások kíméletes használatát csak attól várhatjuk el, aki tudja, hogy mije van, és azzal szabadon, belátása szerint rendelkezik. Ezért az ökopolitikának a magántulajdon helyreállítását és a helyi piacok – a méltányos versenyfeltételek - védelmét kell javasolnia. Testvéreim, erre varrjatok gombot, jobb- vagy baloldalit! (Felőlem sújtás is lehet.)
Mint jeleztem, mindez nem gazdasági, hanem politikai kérdés. Globális szinten nincs esélye a környezeti katasztrófa elhárításának: a jelenlegi viszonyok fenntartásában a nemzetközi színtér szereplői a leginkább érdekeltek, és őket érinti a legkevésbé létforrásaink pusztulása. A környezet épségének és gazdag változatosságának megőrzése mindig csak annak a közösségnek létérdeke, amelyik benne és belőle él. Azért nem helyi emberekről beszélek, mert ha a közösség szétesik, bizonytalanná és esetlegessé válik a kapcsolat az egyén és a hely (a település, a haza, a táj) között. Ami a globalizációnak, persze, szükségszerű szociális és kulturális velejárója. Ezért az ökológiai politika közösségelvű és  lokalista: a helyi közösségek önrendelkezését erősítené mindenféle központosító törekvés ellenében.
Mert a grafikonok és százalékok, sajnos, senkit sem győznek meg semmiről. Egyedül az számít, amit magunk tapasztalunk. Ha Balavány György szeme elől nem rejtenék el gondos kezek azt a tömérdek szenvedést, amit az olcsó (és rosszminőségű) hús előállítása kedvéért haszonállatainknak egész életükben okozunk, valószínűleg felcsapna állatvédőnek maga is. Vagy embergyűlölőnek. Ha Orbán Viktor egy évet Kairó, Mumbai vagy Djakarta szegénynegyedeiben töltene, többé nem hinné, hogy a Föld elvisel a hátán ennyi embert. Ha a tíz- vagy százezer holdak új gazdája birtoka közelében élne, és az ő háza előtt hullanának halomra az énekesmadarak, talán nem idegmérgekkel permeteztetné földjeit. És Nényei tanár úr sem a klímakatasztrófával riogató zöldeken gúnyolódna blogjában, ha tudná, hogy a Zrinyi, Balassi, Berzsenyi és Radnóti költészetétől elválaszthatatlan pannon ökoszisztémában mi gyönyörködünk utoljára, mert a helyét jóval szikárabb és szegényesebb, balkáni jellegű növénytársulások foglalják el – s előbb, miként e század végső pontjára hág.  Talán az olyan gyászos elméken gúnyolódna inkább, akik gyávák vagy lusták ahhoz, hogy az igazsággal szembenézzenek.
Tehát: vissza a tapasztalathoz! A felelős gazdálkodásnak, a felelős részvételnek a politikai döntéshozatalban legelső feltétele a dolgok emberi léptékének helyreállítása. S hogy a felelős részvétel miért olyan fontos a zöld demokratáknak? Nos, azért, mert az emberek feje felett, akaratuk ellenére a legjobb szándék – kormány, találmány stb - se tudná megmenteni a Földet. Az emberek pedig nem hoznak áldozatot a Föld megmentéséért. Legfeljebb a földjüket akarják majd megmenteni, a magukét. Az nem áldozat, az jog. S ha többé nincs hozzá joguk, kiharcolják maguknak. Már csak az önbizalom hiányzik hozzá. És a képzelőerő, hogy elhiggyék: élhetnének másképpen is, szebb és jobb életet.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés