Mintha valahol elveszítettük volna a keresztény élet radikalitását – Jean Vanier-re emlékezünk

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2019. május 09. csütörtök

A Bárka és a Hit és Fény közösségek alapítójára, a május 7-én elhunyt Jean Vanier-re Horánszky Anna interjújával emlékezünk, mely 2008 januárjában jelent meg portálunkon.

2008. január 18. és 20. között került sor az I. Magyarországi Katimavikra, vagyis a Jean Vanier által elindított Bárka és Hit és Fény közösségek magyarországi találkozójára Piliscsabán. A Katimavikon jelen volt Jean Vanier is, vele beszélgetettünk.

– Ön egészen különleges közösséget alapított, amikor a fogyatékosokkal való együttélést választotta. Ez lényeges, de igen sajátos aspektusa a keresztény életnek. A közösség című könyvében mégis igen egyetemes következtetéseket von le ebből a speciális tapasztalatból. A közösségről vallott nézetei alapján mit gondol, mit kellene ma az Egyháznak tennie a kommunióért?

– Azt hiszem, ez nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy elvezessem az embereket a felismerésre: mindannyian csak egy közösség tagjaiként növekedhetünk Krisztus szeretetében. Nem olyan közösségre van szükségünk, amelyik azt gondolja magáról, hogy „mi vagyunk a legjobbak”, hanem egy mások felé állandóan nyitott közösségre, amely különösen a szegények, a gyengék, a sebezhető emberek iránt nyitott. Nem jó, ha az Egyház túlságosan arra törekszik, hogy a hitet megtartsa az emberekben. Az Egyháznak nem kell aggódnia a hit megmentéséért. Ez a Szentlélek feladata. Az Egyház számára a legfontosabb, hogy ne a szegényekért és a sérült emberekért alapítson közösségeket, hanem velük együtt. Jézus küldetésének az volt a lényege, hogy a szegényeknek hirdette a Jó Hírt. Ez nem csupán szép szavakat, hanem együttlétet jelent. Az evangélium hirdetésének lényege a jelenlét és az elköteleződés. Mintha valahol elveszítettük volna a keresztény élet radikalitását. Ez nehéznek tűnhet, de kimondhatatlan örömöt kaphatunk általa. Ha valaki radikális volt, hát Szent Ferenc az volt! Mégis a legvidámabb emberek közé tartozott. Szerette az életet, maga volt az öröm. A radikalitás a kétértelműséggel való szakítást is jelenti. Az egyik nehézség, amivel az Egyháznak a kezdetektől fogva szembe kellett néznie, az az adott kultúra és a nyolc boldogság kultúrája közötti különbség. Rá kell jönnünk, hogyan élhetünk harmonikusan az evangélium radikalitásában anélkül, hogy saját kultúránk irányítana bennünket. A kommunizmus után óriási szabadságvágy tört fel az emberekből, akik azelőtt még beszélni is alig mertek. Ám ezt a szabadságot mindenki a saját önmegvalósítására fordította, így az Egyház sem tudta azt igazán a közösség építésére használni. Pedig a szabadság arra való, hogy segítsünk a szegényeknek felemelkedni. A szabadság arra való, hogy növekedjünk a szeretetben, és egyre nyitottabbak legyünk.

– Amikor két értelmi sérült embert fogadott be, biztosan nem gondolta, hogy ezzel gyakorlatilag egy mozgalmat indít el. Mit jelentett az Ön számára lépésről lépésre követni a Szentlélek vezetését, napról napra késznek lenni egészen nagy fordulatokra is, felismerni a jeleket? Hogyan lehet ezt a tapasztalatot beépíteni a hétköznapi keresztény életbe?

– Sohasem tartottam magam alapítónak. Egyszerűen csak elhatároztam, hogy két sérült embernek szentelem az életem, és majd kiderül, merre visz ez az út. Valahol minden család ilyen: nagy szeretetben indulnak, aztán ahogy bővül a család, a kapcsolatok átszövik az életünket. Egy állandóan mozgó világban élünk – élet és halál világa. Betegségek, balesetek történnek velünk, gazdaságunk virágzik és hanyatlik. Azt hiszem, mindannyiunkban van egy vágy, hogy megállítsuk az időt, és biztonságot találjunk. De közben elfelejtjük, hogy folyamatosan változó és fejlődő világban élünk. Kisbabaként jövünk a világra, és kisbabaként halunk meg. Ez a mi valóságunk. Az Egyház is hihetetlen mozgásban és változásban él, és ahogy XXIII. János pápa is kifejezte, mindig új nyelvet akar találni, hogy megmutassa a világnak, hogy jelen vagyunk. Meg kell tanulnunk a valóságban élni, és felfedezni, hogy Isten a valóságban rejtőzik, nem pedig egy ideológiában.

– Franciaországban feltűnően sok lelkiségi mozgalom jött létre a XX. században: a Bárkán és a Hit és Fényen kívül említhetnénk a Taizéi Közösséget vagy a Chemin Neuföt. Miben kereshető ennek az oka?

– Nem biztos, hogy meg tudom válaszolni ezt a kérdést. Talán ebben az országban volt egyfajta szabadságérzet, ami máshol nem. De egyáltalán nem szeretném azt állítani, hogy Franciaországban jobb volt, mint másutt. Talán a francia temperamentumban nagyobb a vágy a szabadságra, mint az engedelmességre. Vannak olyan kultúrák, amelyek az engedelmességre épülnek, a kommunizmus ezért tanította az embereknek azt, hogy ne higgyenek magukban. Franciaország sok szentet adott a világnak, Bernadettől Terézig. Emellett jelen volt a szabadság és a kreativitás kultúrája, történelme, de megint hangsúlyozom, hogy nem feltétlenül nagyobb mértékben, mint máshol. Azt hiszem, minden helynek a saját dinamizmusát, a saját kultúráját kell követnie.

– Ön szerint milyen lelkiállapotban van az európai kereszténység?

– Európára az a veszély leselkedik, hogy bezárkózik, és elfelejti: Kína hatalmas tempóban fejlődik, ugyanígy India is. Ki kell törnünk ebből az állapotból. Hajlamosak vagyunk bezárkózni az európai gazdaság adta biztonságba, becsukni az ajtót a menekültek előtt, és nem törődni Afrikával. A hidegháború alatt sok minden történt Afrikában, hiszen jelen volt ott Oroszország, Kína és Amerika is, ezért sokkal inkább a figyelem középpontjában állt. Most, a jólétben pedig az emberek elfelejtkeztek Afrikáról. Nem feltétlenül tettekre gondolok, hanem a jelenlétre, hiszen Afrikának is van mit adnia Európa számára, és Európa is sokat adhat Afrikának. Földrészünk keresztényei segíthetnek felismerni: nem zárkózhatunk álomvilágba, hanem rá kell ébrednünk az együttműködés fontosságára.

Fotó: Merényi Zita (2017-ben Taizében készült kép)

Horánszky Anna/Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés