Néhány szó a cigány-integrációról

Kategória: Cigánymisszió Megjelent: 2015. szeptember 08. kedd

Mondhatjuk, hogy ötszáz éve együtt élünk mi, magyarok és romák, magyar cigányok és cigány magyarok, romungrók, beások, oláh-cigányok… Sohasem volt ez problémáktól mentes, de hosszú ideig volt ennek valami rendje. (Nem jó rendje, nem igazságos rendje és ma számunkra elfogadhatatlan rendje, de akkor ez volt...) Ebben a társadalmi berendezkedésben a cigányoknak is megvoltak a hagyományos szakmáik (nemzetiségtől is függően): teknővájó, lókereskedő, stb. És megvolt a helyük is: legalul.

A vándorúton vagy a falu szélén. Ha a két világháború közötti regényeket és szociográfiát olvassuk, akkor gyorsan feltűnik, hogy volt két csoport, akiknél a legutolsó, földnélküli zsellér is különbnek tudta magát: „a zsidó” és „a cigány”. Ez az „rend” sokáig fennmaradt, különösen a hagyományosabb életet élő terüle-teken és felbomlásuk komoly feszültségekkel járt. Egy erdélyi szociográfiában olvastam, az ottani cigányház-égetésekről, már a rendszer-váltás utáni időkből. Ott egészen addig békében éltek egymással a közös kommunista elnyomás alatt a cigányok és magyarok: cigányok a falu szélén, „a helyükön”, ahonnan feljártak segíteni napszámba a magyar gazdáknak. A rendszerváltás után azonban szabad lett a világ, és a kereskedő roma családok hamarosan nagyobb vagyont gyűjtöttek, szebb házakat építettek, mint addigi magyar „uraiké”. Mikor aztán már a magyarok szerint „nagyon fenn hordták az orrukat”, rájuk zúdultak és felégették az új házaikat. Nagy gonoszság volt ez, s milyen jellemző, hogy több helyen a bűnösöket azóta se sikerült kézre keríteni…
Hazánkban kissé másképp játszódtak le az események A II. Világháború után a még vándorló roma csoportokat letelepedésre kényszerítették. Kényszer-integrációjukat segítette, hogy a dinamikusan fejlődő ipar és a nagyüzemi mezőgazdaság gyorsan felszívta a képzetlen munkaerőt is, így a romák is könnyen munkát találtak és félig-meddig sikeresen beilleszkedtek a társadalomba.
Visszaemlékezve gyermekkoromra, nálunk – részben mert tabutéma is volt -, se zsidó-, se cigánykérdés nem volt soha. Természetesen tudtam, hogy az osztálytársaim közül ki cigány, de ennek nem volt semmi jelentősége. (Azt pedig, hogy egyikük zsidó származású, csak onnan tudtam meg, hogy felső tagozatos korunkban egyik gyerek titokban a fülembe súgta, én meg nem is értettem, ezzel most mit kellene kezdenem…)
Még a ’80-as években, főiskolásként is egy cigány-családnál laktam albérletben és cigány-gyerekeket korrepetáltam. Ezek a családok büszkék voltak arra, hogy van rendes munkájuk, házat építettek és tisztességes életet élnek. Később aztán jött a gazdasági válság, a nehézipar részleges összeomlása, majd a rendszerváltás és a privatizáció, amikor százezrek kerültek utcára, köztük a félig-meddig integrálódott romák tömegei. A lecsúszást és szétesést azóta se tudta egyik kormány se megállítani. Nem mintha nem lett volna szándék, pénz és politikai akarat a cigányság életének javítására! Azonban mindez kevésnek bizonyult néhány komoly ok miatt.
Ezek közül az első, hogy sokszor nem értjük egymást és elbeszélünk egymás mellett. Egyszerű példákat hozok:
Ha egy cigány közösség együtt van, akkor hangosak, harsányak, érzelmeiket erőteljesen kifejezik – ez a magyarok számára sokszor riasztó, félelmet keltő. Egyik a másikat hibáztatja, miért olyan hangos a másik és aztán mi ezzel a baj?
Más habitus, más értékrend: egyszer elvittünk cigány családokat a strandra, sokuknak ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyen voltak. A nagyobb lányok és asszonyok a fürdőruha felé még egy hosszú pólót is felvettek és csak így voltak hajlandók a vízbe is bemenni, mert ők aztán nem mutogatják magukat senkinek! Hangosak, nagyszájúak, de közben szemérmesebbek, mint mi, akik számára természetes az ilyen fokú meztelenség.
Az egyik cigány családban a 16 éves lánynak udvarlója lett, egy vele egykorú fiú. A család azt mondta, hogy akkor meg kell házasodniuk, nehogy baj történjen és a lány még a lakodalom előtt elveszítse a tisztaságát (szüzességét). Ez nagyon tiszteletre méltó álláspont – sajnos a fiúról ránézésre látszott, hogy éretlen még egy ilyen kapcsolatra, de mindez nem számított, a becsület minden, megtörtént az esküvő, majd hamarosan jött a baba is. Egy évre rá a fiatalasszony a kisbabával újra a szüleivel élt, mert a házasság – ahogy az előre látható volt -, nem sikerült.
A cigány kisebbségi önkormányzatok – ismerjük be -, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az is mély sebeket okozott, hogy sok, magát magyarnak tudó embernek azzal kellett szembesülnie, hogy „vissza-cigányosítják”, megkérdőjelezve identitását.
A hazánkban ismeretlen vajda-rendszerrel való próbálkozás is teljes félreértése volt a helyzetnek (illetve a körülményeket nem ismerő emberek megvezetése néhány roma „vezető” által).
Sajnos azt sem ismertük fel, hogy a hagyományos cigány szakmákat hogyan konvertálhatnánk, hasznosíthatnánk mai módon. Az élelmes kereskedő-cigányokat nem tudtuk a kereskedelembe integrálni, a kézműves szakmák képviselőt sem a ma is keresett igényes szakmákba. A szakiskolába vagy más középfokú intézménybe járó roma diák az életbe kilépve hamar szembesült a cigányokkal szembeni előítéletekkel: sokszor elhelyezkedni akkor sem tudott, ha senki más nem jelentkezett az üres helyre!
Egész cigány-csoportok élnek úgy, hogy életlehetőségeik teljesen beszűkültek, és csak a bűn világában találhatják meg a helyüket – ahol aztán némelyek szép „karriert” is befutnak, példaképként (!) szolgálva másoknak.
Szomorú dolog mindez, főleg ha végig gondoljuk, hogy hazánkban az utolsó számottevő „humánerőforrást” a cigányok (és keresztények) jelentik. Itt születnek még kellő számban gyerekeink és hazánknak élet-fontosságú lenne, hogy ezt az utolsó nagy csoportot – amelyikkel közös a nyelvünk, múltunk, kultúránk, akikkel egy tananyagot tanulunk és közös térben élünk nemzedékek óta – valahogy integráljuk. Minden más megoldás csak rosszabb lehet ennél!

Részlet Sípos (S) Gyula: 21. század - Isten évszázada - Magyarország átvilágítása című könyvéből

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés