Érdi cigánymisszió - beszélgetés Tarnóczi Máriával

Kategória: Cigánymisszió Megjelent: 2020. december 04. péntek

 Hetente kétszer a parkvárosi közösségi házban ismét iskolapadba ülnek olyan 16 év feletti fiatalok, akik az alatt a 10 év alatt, ami erre adatott, nem végezték el a 8 osztályt. Marika néni szárnyai alatt még egyszer nekiveselkednek, hátha sikerül utolérni a rohanó időt. Tarnóczi Máriával, a Családsegítő Szolgálat egykori vezetőjével volt időnk beszélgetni (Érdi újság), mivel három pártfogoltja ezúttal nem jött el. Úgyhogy körüljárhattuk a kérdést, hogy miért is pottyannak ki az oktatásból a cigány gyerekek.

 Milyen keretek közt foglalkozik ezekkel a gyerekekkel?

Ez itt a 12 osztályos Kalyi Jag roma nemzetiségi iskola érdi kihelyezett osztálya. Vannak Érden más iskolák is, amelyek ezt a feladatot felvállalják, de oda ezek a gyerekek nem mennek, mert ott „magyarok” vannak.

Mert a roma gyerekek félnek, hogy úgyis lemaradnának? Vagy kiközösítik őket? Egyáltalán, miért nem tudják  befejezni az általánost? Rosszabb képességűek, vagy inkább a teljesítményük gyenge?

Nem ilyen egyszerű. Olyan háttérből jönnek, hogy nem tudnak beilleszkedni egy egészen más közegbe. Egy idő után nem mennek be az órákra, igazolatlan hiányzásokat gyűjtenek, csavarognak. Aztán már a sok lógás miatt állandóan konfliktusok vannak az iskolában is, meg otthon is, és könnyen levonják a tanulságot: „ha velem mindenkinek baja van, akkor jobb, ha inkább az utcán vagyok”.

Maguk a családok általában szorgalmazzák, hogy a gyerekek tanuljanak?

Nem kapnak családi pótlékot, ha gyerek nem megy iskolába. Ennyi. Volt egy olyan családom, ahol tíz gyerek volt, és ötödik után annyi hiányzást szedtek össze, hogy végül nem kapott támogatást a család. Kétségbeesetten mondta nekem az anyjuk, hogy hát mit tegyen, ha egyszer nem akarnak menni. Miközben otthon semmilyen feltétel nem volt biztosítva a tanulásukhoz. Eljártak a tanodába, ott megtanulták a leckét, de iskolába továbbra sem akartak menni. Mert ott már nagyon érződik a különbség a nagyjából rendezett, és a szegény családok gyermekei között. Kis szigeteket alkotnak az iskolákban, nem vegyülnek el, tornaórán nem akarnak levetkőzni. Egyre inkább előjönnek azok a hátrányok, amelyeket a családból cipelnek magukkal.

Hogyan lehetne a szétnyíló ollót megállítani?

Az óvoda kötelezővé tevése jó intézkedés volt. Az iskolában szoros kontaktusban  kellene lennie a szülőnek a tanárokkal. A szülő azonban a hátrányos helyzetű családokban nem úgy működik, mint ott, ahol anya vagy apa végigkíséri a gyerek tanulmányait, eljár szülői értekezletre, tudja, hogy mi történik az iskolában. Amikor még a tanodában dolgoztam, igyekeztem közvetíteni a család és az iskola között. Megkérdeztem a tanártól, mit gondol, mi van a gyerekkel, nem tanul vagy alacsony képességű? A tanár pedig sokszor azt mondta, hogy a gyerek fáradtan jön iskolába, egyébként nem rossz fejű, de itt és itt vannak hiányai. Sajnos nagyon kevés cigány családban van olyan szülő, aki kipréseli a gyerekből, hogy tanuljon.

Segítene, ha volnának pedagógiai asszisztensek, akik foglalkoznának a leszakadó gyerekekkel?

Ilyesmire már nem futja az iskolarendszer erejéből. Vannak felzárkóztató órák, elvben a tanár el is küldi oda a gyereket, mégsem működik jól. Többnyire el sem megy a gyerek, mert neki nem fontos. A tanárnak fontos, aki látja, hol a hiány.

Talán ennek az is oka, hogy az iskola követelményrendszerében a tananyag ledarálása a számonkérős pedagógiai módszerekkel a legegyszerűbb. Ez pedig a hátrányos helyzetű gyerekeket eleve megtizedeli?

Az iskolarendszernek elég a baja, én nem akarom se bírálni, sem megítélni. Az biztos, hogy a személyes kontaktus nagyon fontos. Az, hogy „engem ért a tanár”. Hogy megvan az az elfogadó közeg, amelyben teljesíthet akár rosszul is, és megdicsérik, ha jó valamiben. A cigány embereknek különösen nagy a szeretetigényük. Velük nem lehet poroszos módszerrel haladni. Joci, akit most annyira vártam ide órára, de nem tudott jönni, mindig azt mondta nekem: „Csak egy kicsit szerettek volna!” Nagyapja, apja meghalt, anyja elment, a nagyanyja nevelte. Ide mindig mosolyogva jön be, iskolába viszont utált járni. Múltkor azt mondta nekem: „Marika néni, rájöttem, hogy a szeretetnek van egyedül értelme.” Egy tizenhét éves fiú ilyet mondott!”

Mit gondol, a tanárok többsége előítéletes?

Nem hiszem. Aki óráról órára 30 gyerekkel van összezárva, közben megpróbál megfelelni az oktatásügyben megkövetelt adminisztratív elvárásoknak, és még az óráira is felkészül, az rendkívüli módon megedződik és elfárad. Sok egyéb gond van. A szülők este járnak haza, a család megfeszül, hogy túléljen, a gyerek nem érzi, hogy biztonságban van, és talán a közösségbe való beilleszkedéssel is problémái vannak. Az iskolában a cigány gyerekeknek nincs igazán jó helyük. Egyszer megpróbálkoztam Ófaluban gyerekközösségeket szervezni a II. Lajos általános iskolában, ahol kis létszámú cigány osztályok voltak akkoriban már, de az igazgatónő nem egyezett bele. Aztán feloszlatták az iskolát és szétszórták a gyerekeket három iskolába. Nem hiszem, hogy jó ötlet volt elvinni őket a saját területükről egy olyan iskolába, ahol ezer gyerek közül kilógott az a néhány ófalusi cigány gyerek.

Mintha azt mondaná, hogy jobb a szegregáció az integrációnál?

Azt mondom – és a szakma nem ért egyet velem -, hogy az integráció csak egy idő után működik. Alsó tagozaton talán jobb a saját közösségében nevelni, és aztán lassanként  beleereszteni az integrációba. A Kalyi Jag iskolában csak cigány gyerekek vannak, és annyira családias a légkör! „Hát megjöttél, édes gyerekem? Hol voltál idáig? Esett az eső?” – így fogadta minap az igazgatóhelyettes a megkerült „fekete bárányt”. – „Ne hülyéskedj, azért nem jöttél iskolába, mert esett az eső?! Ilyen aztán ne legyen többet!” Neki mernek olyat mondani a gyerekek, hogy „Márta néni, ezt a ruhát azért nem kellett volna fölvenni!” És akkor megvitatják közösen, hogy milyen ruha áll jól a Márta néninek, majd megy tovább a történelemóra.

Hát igen, de azért mégsem volna jó, ha a cigány gyerekek mind cigány iskolákba járnának. Abból, hogy most itt vagyunk, arra következtetek, hogy mégis csak az oktatásban látja a kivezető utat…

Igen. Ma már takarítani se tud elhelyezkedni, akinek nincs meg a nyolc általánosa, és nem kap jogosítványt sem. Ahhoz pedig, hogy valaki szakmát tanuljon, be kell menni a magyar iskolába, a magyar gyerekek közé. A cigány családoknak nem könnyű, ők a hagyományos családmodellben gondolkodnak: a nő maradjon otthon a gyerekekkel. Amikor ugyanis elmegy dolgozni, a gyerekek tényleg szanaszéjjel vannak. A férfiak általában szezonális kétkezi munkát végeznek, vállalkozó mellett, amikor éppen van munka. Volt, mikor egy Kerülő utcai asszonyt sikerült konyhára elhelyezni, és boldogan újságolta, hogy képzeljem el, minden hónapban van fizetés. Sajnos a bankok sokszor hiteleznek nekik, ezért nincsenek rákényszerítve a férfiak, hogy elmenjenek dolgozni. Aztán amikor már nem futja a törlesztésre, akkor meg azért nem keresnek munkát, hogy ne vonják le a fizetésükből a tartozást. Ördögi kör.

Hogyan lehetne jól segíteni?

Sem egy civil szervezet, sem az egyház, sem az önkormányzat, sem az iskola, sem a rendőrség, sem a munkaügyi hivatal külön-külön nem megy semmire. Ha összefognának, ha volna társadalmi akarat, akkor volnának lehetőségek. Az „átkosban” muszáj volt dolgozni, így a férfiak reggel fölkeltek, bementek dolgozni, és hónap elején megjött a fizetés. 1990 után a ránk tört szabadság legnagyobb vesztesei a cigányok voltak, megszűntek a munkahelyeik. A paternalista hatalmi viszony az ő ízlésük szerint való. Igényük van a főnökre, akinek elmondhatják a bajukat, és segít, akinek árnyékában biztonságot éreznek. Nem sikerült fölvenniük a tempót, ez a pörgés nem az ő világuk. Minden pártnak jól jöttek a cigányok. Őket rá lehetett venni, hogy arra szavazzanak, aki győzni akart. De egy rezsimnek sem állt érdekében, hogy az életkörülményeiken javítson. Hol kaphat ma egy cigány lakástámogatást? Hol van olyan iskolarendszer, amely valóban képes szakmához juttatni őket? Sokkal több költséggel olyan pedagógusokat kellene alkalmazni, akik ezeket a gyerekeket másfajta módszerekkel tanítják. Föl kellene lépni a drogkereskedők és a bűnözők ellen is, akik tönkreteszik a fiatalokat. De erre sincs akarat. Tovább rontja a cigányok helyzetét, hogy a másság ma eleve ellenség. Még a katolikus egyház berkeiben is távolságtartással kezelik őket. Járok templomba, de én ott nem találkozom cigány emberekkel.

Pedig nagyon is fogékonyak a vallásosságra. A Hit Gyülekezetéhez nagy számban csatlakoztak.

Persze, a spiritualizmus iránt erős a vágy bennük, nekem is szokták mesélni, hogy a beteg családtagjaikért hogyan imádkoztak együtt. Ha az egyházközségekben a családok felvállalnák egy-egy cigány család patronálását, máris előbbre lennénk. Nem az a segítség, ha adunk nekik valamit, ami nekünk nem kell, hanem tudni kell a mindennapos gondjainkról, és abban segíteni őket.

Hogyan alakult ki, hogy alig vannak cigány hívek a templomokban?

Amikor még jártam olyan helyekre, ahol az egyházi vezetők felvállalták, hogy foglalkoznak velük, előfordult, hogy ki-be járkáltak a templomból, és megrovón néztek rájuk a hívek. De hát Afrikában táncolnak a keresztények a templomokban! Mi azt gondoljuk, hogy csak szabályok és korlátok között lehet élni és hívőnek lenni. Csakhogy a szeretetnek nincsenek korlátai. Szeretni embertársainkat – ez a legnagyobb kaland. Ez a hozzáállás azonban ma hiányzik. Azt gondolják, mindenki bűnöző, akinek barna a bőre. A Bem téri templomban nyitva az ajtó, és bejön időnként egy cigány fiú, akin látszik, hogy gyenge az elmeállapota. „Jöttem misét tartani.” – mondta a múltkor. „Nagyszerű, később gyere vissza, majd amikor többen lesznek!” – feleltem neki. A fogyatékos ember is a szeretet nyelvét érti. Ez a nagy bajom ezzel a világgal: a gyűlölködés. Mások kivetése, megvetése. Én 30 éve foglalkozom „cigánymisszóval”. Most úgy érzem, eszköztelen lettem és megöregedtem.

Mit jelent a „cigánymisszó”?

Ez alatt nagyon komplex szociális és lelki munkát értek. Régen közösséget építettünk, összejártak a családok is egymással, munkahelyet kerestünk nekik a kollégáimmal, iskolába vittük a gyerekeket.

Tehát ez valami vallásos töltetű szociális munka?

A kettőt nehéz szétválasztani. Bár a katolikus egyház konzervatív része ezt ma másképpen gondolja. Ha csak megetetjük a szegény embereket, azzal még nem fogjuk őket rávezetni egy magasabb szintű, igényesebb élet útjára. A szociális munka nem merülhet ki az ételosztásban.

Ha nem a katolikus egyház, akkor milyen szervezet áll Ön mögött?

Én beleszülettem a vallásosságba, a szüleim mélyen hívő keresztények voltak, de nem éltem meg örömöt az egyházban. A karizmatikus megújulási mozgalom híve lettem 1990-ben. A karizmatikus „Szentlelkes” csoportok kimentek a templomokból a pályaudvarokra, az utcákra, a szegények, a kitaszítottak, a bűnösök közé, akik nem találkoztak még Jézus Krisztussal. Azt tették, ami az egyháznak feladata: missziót teljesítettek. Az intézményesült egyházban van templomunk, van papunk, van hivatali idő, amikor jöhet a hívő, azon kívül nem jöhet. Van püspökünk, aki megmondja, mit lehet és mit nem lehet, és vannak hívek, akik nem bírják elviselni, ha valaki büdös, koszos, és másképp viselkedik, mint mi. A középrétegnek ez biztos jó, csak hát egy csomó ember kívül reked.

Amit az iskolarendszerből kiesett cigány fiatalokért tesz, azt végső soron a karizmatikus mozgalom misszionáriusaként végzi, vagy a Kalyi Jag iskola önkénteseként?

A Kalyi Jag lehetőség számomra. Miután én egy missziós lelkületű ember vagyok, nem tudok másképp működni. De nem kezdek el agitálni senkit. Az én evangelizálásom annyi, hogy odafordulok hozzá, bizalmat ébresztek magam iránt, és biztosítom arról, hogy értem őt. Ha utána azt látom, hogy nem tudja megfogalmazni, hogy mi a szeretet, akkor lehet egyet tovább lépni. De azt kivárom, hogy ő erre a szeretetre éhes legyen. Nekem az a fontos, hogy megtapasztalja, hogy bízhat bennem, hogy lerakhatja a terhet nálam, és ha segítségre van szüksége, próbálok tenni érte. De elsősorban azt érezze, hogy van rá minőségi időm. Ha nem is tudok az életében lényeges változásokat elérni, arról tudom biztosítani, hogy abban a pillanatban, amikor együtt vagyunk, ő a fontos nekem, senki más.

Akkor miért csak hárman vannak ezek a gyerekek, és most miért nincsenek itt?

Mert megtehetik azt is, hogy ma nem jöttek el. Nem fogom nekik azt mondani, hogy kedveseim, holnaptól befejeztük az iskolát. Hanem föl fogom őket hívni, és megkérdezem, hogy mi történt. Az egyiküket nem engedte el a főnöke a munkából, azt tudom. Megmondom nekik azt is, hogy jöjjenek el a következő anyagért is, csinálják meg otthon, és hozzák legközelebb. Nekem is fontos, hogy meglegyen a nyolc általánosuk. Lehet, hogy fontosabb, mint most nekik.

Mi motiválja őket?

A jogosítvány, semmi más. Vivi mondjuk szeret is tanulni. Van egy kis testvére, akit neki kell az óvodából elhozni, anyukája itt dolgozik a Sparban, ő is innen viszi a tanulnivalót. Az anyukának is hiányzik a nyolc osztálya, protekcióval vették fel takarítani. De erre ugye nem lehet építeni. A roma kisebbségi önkormányzat vezetője, Balogh Csaba, jó barátom, sokakat ő terel ide. Voltak, akik megkérdezték, mennyit kapnak, ha jönnek tanulni. Mondtam nekik, hogy itt nincs pénz, itt csak munka van - tanulni kell.

Mihalicz Csilla

(Érdi újság, erd.hu)

 

 

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés