A látó története

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók Megjelent: 2010. július 21. szerda

“Törekedjetek a szeretetre,
de igyekezzetek a lelki adományokat is elnyerni,
különösen azt, hogy prófétálhassatok.
Aki ugyanis az elragadtatás nyelvén szól, nem emberekhez beszél, hanem az Istenhez. Senki sem érti, hiszen a Lélektől indíttatva titokzatos dolgokat mond.
Aki viszont prófétál, az emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszél.
Aki az elragadtatás nyelvén szól,
csak a maga lelki épülését szolgálja,
aki azonban prófétál, az Egyházat építi vele. Szeretném, ha mindnyájan szólnátok az elragadtatás nyelvén, de még inkább azt, hogy prófétáljatok,
hiszen aki prófétál, az nagyobb annál,
mint aki az elragadtatás nyelvén szól,
hacsak szavait meg nem magyarázza,
hogy az Egyház is épüljön rajta.”
(1Kor 14, 1-5)

“Mindezek után kiárasztom Lelkemet
minden testre.
Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak,
ifjaitok meg látomásokat látnak.”
(Joel 3, 1)

“Ne oltsátok ki a Lelket,
s a prófétai beszédet ne vessétek meg.
Vizsgáljatok felül mindent,
a jót tartsátok meg.”
(1Tessz 5, 19-21)


“A Lélek és a menyasszony mondják:
“Jöjj el!”
Aki hallja, mondja: “Jöjj el!”
Aki szomjazik, jöjjön.
Aki kívánja az élet vizét, ingyen vegye.”
(Jel 22, 17)


Bevezető

A XX. század sok nyomorúságot hozott a világnak, de sok jó dolgot is. Nem csak a tudományok és művészetek kiteljesedését, nagy járványok és népbetegségek legyőzését, de lelki megújulást is. A Szentlélek hatalmas módon kiáradt a világban és megújította a keresztények életét. Ennek világos bizonyítéka a II. Vatikáni Zsinat éppúgy, mint a lelki ajándékok és karizmák tömeges megjelenése az Egyházban. Kicsit visszatértünk az első keresztények korába, megélhettük, hogy Isten és ember valóban egy asztalhoz ül. Megsaporodtak a magánkinyilatkoztatások és élővé váltak a karizmatikus ajándékok: a nyelveken szólás, a prófétai szó és társaik. Tömegek élték meg és élik meg most is Isten személyes jelenlétét, szerető figyelmét és pásztorló kezét életükben. A pusztai vándorlás hosszú évtizedei után újra rácsodálkozhatunk az Élet gazdagságára és erejére. Visszatekintve elmondhatjuk: valóban, már közeledünk a "normális keresztény élethez", a szentségi élet megújulásához. És az Egyház által őrzött kincsek valóban előkerülnek a titkos kamrákból, Isten dicsőségére és az emberek javára…
Az alábbiakban bemutatott férfi - a látó -, korunk gyermeke. Nem jobb és nem rosszabb. Ugyanolyan emberi hibákkal küszködik mint mi és ugyanazokon a nehézségeken ment keresztül. Isten ngyenes ajándéka tette őt “látóvá”, de tudom, hogy tetteivel is igyekszik a krisztusi úton haladni előre. Bár zárkózott ember - valamennyire mégis megismerhettem belső vívódásait és küzdelmeit. Az itt leírt történet, a látomások és próféciák csak kis részét teszik ki életének. De nem is életrajzot akartam írni, hanem csupán bemutatni egy embert - név nélkül, ahogy kérte -, tanulságul mindannyiunk számára. Hogy értsük: Isten közöttünk él és párbeszédet akar folytatni velünk. Nem nélkülünk, hanem velünk együtt akarja építeni Országát, a Szeretet földjét. És csak rajtunk áll, hogy milyen mértékig részesedünk benne…
Végül: én neveztem el őt “látónak”, utalásként az ó- és újszövetségi prófétákra, az egészen a népi vallásosságig húzódó  prófétai hagyományra és a még korunkban is fellelhető “látó emberekre”. Ő soha nem nevezi így magát, és nem is szerette, hogy én így nevezem őt ebben az írásban. De mivel a nevét nem engedte közölni, az álnév meg félreérthető lett volna - hát valahogy mégiscsak utalnom kell rá! Így lett a neve “látó” ebben az írásban, amelyért a teljes felelősség engem terhel...

I. A látó története

Van nekem egy jó ismerősöm, amolyan “látó ember”. Hol eltűnik, hol megjelenik az életünkben. Megszerettük őt és bizonyos dolgokban hallgatunk is rá - mert megtapasztaltuk, hogy az amit mondott, az beteljesült.
Egy példa: Egyszer nálunk járt a látó, és nálunk is aludt. Másnap reggel azt mondta, hogy kapott egy álmot Istentől, amit el is mesélt nekünk.
Közbevetőleg: Mindannyian álmodunk, minden éjjel. Ezek egy részére talán vissza is emlékszünk, legtöbbjére azonban nem. Ezek az ember belső működésének részei, nem Istentől jövő kijelentések. De lehetséges, hogy Isten szól hozzánk egy álmon keresztül, ahogy azt látjuk az Ószövetség történeteiben, s amit Isten Joel prófétán keresztül megígért az Új Szövetség idejére. Ezt az álmot meg kell tanulnunk megkülönböztetni a pszichikai valónkból származó természetes álmoktól. Mindkettő bennünk jelenik meg, mindkettő az elménkben lévő emlékeket, képeket használja esetleg, mindkettőben “mi” vagyunk a “nyersanyag” - mégis egészen különböző az eredmény!
Akkor a látó ezt látta (lejegyeztem): “egy úton sétáltunk felfelé mindannyian, az egész családdal. Mintha itt lett volna, ebben a faluban, az út egy emelkedő szakaszán. Egyszercsak láttuk, hogy két nagy madár közeledik felénk, majd leszállt egy előttünk álló fa csupasz ágaira. Úgy néztek ki, mint két repülő dínó-madár, amilyeneket mostanában látni a rajzokon. Közelebb mentünk, hogy jobban megnézzük őket. Akkor az egyik felemelte az ökölbe szorított kezét - nagy, izmos emberi karja volt -, és rettenetes hangon átkozódni kezdett. Mi nagyon megrémültünk és ellenkező irányba futni kezdtünk, azok meg üldözni kezdtek bennünket. Akkor valahogy ott termett egy liftajtó, abba gyorsan betuszkoltuk a gyerekeket is, bezártuk az ajtót, a lift pedig elindult felfelé, a magasba. Úgy éreztem, talán megmenekültünk - erre ébredtem fel.”
Meg volt győződve arról, hogy ez Istentől jövő álom volt. Később bebizonyosodott igaza. Egy nagyon viszálykodó időszak kezdődött az egész falu életében, megbomlott egy addig meglévő harmónia - végül nekem is távozom kellett a munkahelyemről. Talán, ha akkor mélyebben megértjük ennek az álomnak a jelentését és jelentőségét - azt a gonosz szellemi támadást, ami az egész falu ellen irányult - nem így történnek a dolgok...
Eltartott egy darabig, amíg rá tudtam venni, hogy beszéljen kicsit magáról, meg azokról a dolgokról, amiket Istentől kap. Mindezt azért kértem tőle, mert úgy éreztem, hogy amiket átélt, megkapott, azok nem csak neki szóló személyes üzenetek, élmények, hanem mindannyiunk hasznára vannak.
Ő azt mondta, hogy nem könnyű ezt az életet élni - de hát mindig az szenved többet, aki jobban szeret. Jézus szenvedett a legtöbbet, mert ő mindig nyitva tartotta a szívét mindenki előtt - míg mi elzárkózunk és védekezünk, falakat építünk magunkban és körülöttünk - ezért az emberek minden baja és szenvedése, megítélése és kielégítetlen vágya átjárta az Ő szívét. Önmagában küzdött értük, ott győzött először és ezt a győzelmet adta - ajándékozta - nekik. Ha mi is így teszünk, akkor nagyok leszünk Isten előtt akkor is, ha senki sem ismer minket.

Azt hiszem, hogy a látó valóban igyekszik Istennel egyesült életet élni. Ahogy Pál apostol írja: “Élek én, de már nem én, hanem a Krisztus él bennem.”. Jézusról pedig azt tartjuk, hogy egyszerre volt tökéletesen Isten és tökéletesen ember, a két természet - az isteni és emberi - szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül van meg benne. Sem nem két külön személyiség, akik egymással beszélgetnek az egy testben - ez ugyanis inkább skizofrénia, de legalábbis meg nem fegyelmezett fantázia, belső párbeszéd önmagunkkal, vagy éppen démonikus hatás -, sem nem valami zagyva egyveleg. Jézusról pedig azt írja a Szentírás, hogy “a Lélek arra indította, hogy gyógyítson”, vagy éppen “a Szentlélek kiragadta Őt a pusztába”. Másrészt viszont Jézus “jól tudta, hogy mi lakik az emberben”, vagy éppen “mindenkit meggyógyított, aki hozzá jött.”. Az isteni és emberi természet eggyéforrva munkálkodik. Ezért szeretem nagyon Erzsébet asszony imáját, amely a Szeretetláng Lelkinaplóban olvasható, s amelyet Jézus adott neki:
Add, hogy lábunk együtt járjon,
kezünk együtt gyűjtsön,
szívünk együtt dobbanjon,
bensőnk együtt érezzen,
elménk gondolata egy legyen,
fülünk együtt figyeljen a csöndességre,
szemünk egymásba nézzen és összeforrjon,
ajkunk együtt könyörögjön
az örök Atyához irgalomért! Ámen.
Ez az Istennel való egyesülés imája, ami a keresztények egyik nagy célja. A misztikusok beszélnek szívcseréről, megragadott-ságról, és még sokmindenről, de ezek lényege közös: Isten egyesül a lélekkel, és ez a lelki egyesülés jelenik meg a testben is, azaz az érzékekben, érzelmekben, vágyakban, akaratban, a képességekben és lelki tehetségekben. (A természetfeletti a természetesre épül, amit könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy természetes adottságaink is ugyanannak az Istennek az ingyenes ajándékai, aki a természetfeletti kegyelmekben részesít minket.) Úgy érzem, hogy a látó valóban ezen az úton, az egyesülés útján jár.
Azért ideírom Keresztes Szent János intelmét: “Csodálatosak a mai emberek! Mihelyt valami belső szózatot hallanak egy rövidke kis elmélkedés után, amelyet némi összeszedettséggel végeztek, azonnal Istentől eredőnek tartják azt és így kiáltanak fel: Az Isten mondotta nekem!, Az Isten felelte nekem! Valójában azonban mindezt saját maguk mondják és felelik maguknak akaratuknak megfelelő módon.”

A megkülönböztetés megtanulása a látónál együtt haladt az észlelés, érzékelés újratanulásával. Kicsit ahhoz hasonlította, mint amikor egy kómából feléledő betegnek újra kell tanulnia érzékei használatát. Ez nagyon nehéz, ugyanakkor csak így lehet stabil, krisztusi  alapokra szert tenni. Példázat-szerűen: A színes foltokból lassan kibontakozik egy beszélő arc, a hangokból az értelmes beszéd. A színeknek nevei lesznek, a nyelv egy határozott pillanatában már képes “megnevezni” - mint az első ember a Paradicsomban -, és ezzel a saját életében elhelyezni a dolgokat. Hasonlóképpen új fényben tűnnek fel az eddig ismert arcok, történetek, élmények. Megváltozik a múltunkhoz való viszonyunk is, mert rácsodálkozunk Isten kegyelmére, és megértjük, mi miért történt épp úgy az életünkben. Sőt, azt is látjuk, hogy Isten a lehető legjobbat hozta ki az adott helyzetből, ami csak - makacsságunk és bűneink miatt - lehetséges volt.

De hogyan nevezzük meg azt, amit látunk, pedig nincs is ott, vagy legalábbis a többiek nem látják, mert belső kép, vagy épp látomás? Mit gondoljunk azokról az érzelmeinkről, amelyek mások szeme elől elrejtett dolgokra vonatkoznak? És mit gondoljunk arról a belső tudásról, amikor olyanokat értünk meg egyik pillanatról a másikra egy másik emberről, amit egyébként nem tudhatnánk, mert soha senki sem mondta el nekünk?
Nem könnyű problémák ezek, amelyekkel meg kellett bírkóznia a látónak. Egyáltalán: valóságos élmények ezek - még ha a természetfölötti világhoz kapcsolódnak is -, vagy csak érzékcsalódások?

Egy kicsit erről is szól a látó története. Ilyenkor nagyon fontos a megkülönböztetés, illetve, hogy tisztában legyünk egy ilyen életmód lelki és testi, életmódbeli alapjaival. Nem kell túl bonyolult dolgokra gondolnunk. Az őskeresztények például így különböztették meg a hamis prófétát az igaztól: Ha a vándorpróféta egy nap után tovább megy, igaz próféta. Ha egy nap után nálad akar maradni, akkor hamis, mert csak élősködni akar.

Az egyház úgy tanítja, hogy a természetfeletti ajándékok a természetesre épülnek. (Hiszen amit mi természetesnek mondunk, az is Isten ajándéka, az életünkkel együtt.) Tehát valószínű, hogy a “léleklátás” nem független a lelki érzékenységtől. De hogy ezt vizsgálták-e már? Azt nem tudom. Mindenesetre Ádám és Éva még “együtt sétált” az Úrral az Édenben, s a Biblia világosan utal arra, hogy a bűnbeesés után más lett az érzékelésmódjuk a világról, mint előtte.

A szentek életének eseményei azt bizonyítják, hogy Istennek ezek az ajándékai ma is léteznek, és működnek, bár a tudatlanságunk és bűneink miatt sokszor csak “rejtetten” vannak jelen az életünkben.
Ennél a magyar férfinál - a látónál - a lényeg az, hogy Istenben újra “felépült” és Istent keresve szolgálni kezdett. Ha elutasította volna Isten meghívását, most bizonyára egészen más életet élne. Isten ugyanis nem zaklat minket még az ajándékaival sem - bár van rábeszé-lőképessége! -, szemben a gonosszal, akitől kitelik minden különös, izgató akció, ami-vel csak felhívhatja magára a figyelmet, hogy aztán ölhessen és pusztíthasson.

Azt is fontosnak tartom nyomatékosítani, hogy a természetes képességek nem fejlődhetnek természetfelettivé, a látásból nem lesz szuperlátás, a hallásból szuperhallás, vagy a lelki érzékenységből valamiféle természetfölötti antenna! Tehát az ember nem fejlődhet Istenné, ez keleti, és gnosztikus elképzelés, illetve az ember örök vágyát az istenülésre meglovagolva, a new age kínál ehhez kurzusokat. Valójában Isten lép be szuverén módon az ember életébe, és jelenti ki önmagát, az Ő tetszése szerint.

A legrosszabb dolog, ami csak történhet, amikor az ember kezd kísérletezgetni, erőltet természetfeletti dolgokat! Hamarosan becsapja magát a saját rosszra hajló természetének fantáziái által, és ehhez az ördög is megad minden segítséget...

A mi számunkra adott az Istennel való egyesülés útja, amelyben Isten mindig Isten marad, mi pedig mindig emberek. De a “párbeszéd” során (ima, aszkézis, szeretet-cselekedetek, elmélkedés) egyre szorosabb együttműködés alakulhat ki a két valóságos személy - Isten és ember - között. Ahogy a Szentlélek áthatja az emberi személyt, úgy kap megvilágosításokat, inspirációt - amelyek megjelennek a természetes képességekben -, esetleg álmot, látomást.

A természetfeletti megnyilvánulások lehetséges, de nem szükségszerű részei az Istennel egyesült életnek! Következnek a kap-csolatból, de nem kiprovokálhatók és nem számonkérhetők. Hozzátenném még azt is, hogy míg a hamis próféták általában roppant magabiztosak és mindent jobban tudnak, addig Isten emberei sokat küzdenek kételyekkel, kutatják az ő akaratát, és általában nem értenek mindenhez, mint az álpróféták.
Én mindig kissé gyanakodva figyelem az olyan látnokokat, prófétákat, akik mindenhez értenek, akiknek egész “mennyei udvartartásuk van”, mindenféle angyalok és szentek, akikhez kérdéssel lehet fordulni, aztán másnapra hozzák is az égi választ… Ők azok, akik politikától kezdve az egyházig mindenhez megfellebbezhetetlenül hozzászólnak - na persze nem ők, hanem “az égiek”, csak hát ők, “méltatlan szolgák” közvetítik ezt felénk, olykor sokezer oldalon keresztül... Hozzájuk képest az Egyház által elfogadott magánkinyilatkoztatások szinte érthetetlen módon szűkszavúak, szinte unalmasak. Csak ennyi: imádkozzatok, tartsatok bűnbánatot, keressétek a békét... sehol egy csillogó titok, egy kis beavatottság... Mivel azonban - ahogy a Szent-írás is mondja - az emberek szeretik, ha a “fülüket csiklandozzák”, hát szívesen hallgatják az érdekes és titokzatos meséket...

Az ember képes arra, hogy az isteni ajándékokat, adományokat, karizmákat elássa, eltékozolja vagy éppen megsokszorozza. Ahogy Pál apostol írja: a prófétaság lelke alá van vetve a prófétának. Azaz lehet (el)hallgatni is, meg össze-vissza fe-csegni is... Nagy a mi felelősségünk, hogy komolyan vegyük az Istentől jövő indításokat, és ezeken keresztül belenőjünk egy Általa kínált életbe és szolgálatba. Ezt az utat járta végig a látó is...

A látó rejtőzködő életének egyik oka épp az, hogy az Istentől jövő gondolatok ne fulladjanak bele az emberi fecsegésbe. De ettől még van véleménye a körülötte lévő dol-gokról, amelyek éppen a krisztusi látásmódból fakadnak. Nem feltétlenül látomás vagy prófécia, lehet, hogy csak megalapozott keresztény vélemény. Nem is “hirdeti” őket, bár szerintem érdemes ezeket is végiggondolni…
Például azt mondta a '90-es évek végén, hogy nagyon nagy baj, hogy sem az egyház, sem az emberek nem veszik komolyan a szőkefalvi üzeneteket. Szerinte nagy vihar készülődik a Kárpát-medencében - nem véletlen, hogy a Szűzanya a kiengesztelődésre és megbékélésre hív minket. (Azóta megtapasztalhattuk, hogyan nő a feszültség, izzik a harag, a nő a vádolás...) A világ csak hamis békét tud nyújtani, ami törvényszerűen vezet az összeomláshoz. A valódi béke a szívekben játszódik le, amikor kiengesztelődnek egymással az emberek, megbocsátanak és nem vádolják többé egymást. “A veszni hagyott igények hamarabb beteljesülnek, mint a kicsikart ígéretek.”
Azt is mondta, hogy addig jó az egyháznak - Magyarországon -, amíg a két nagy politikai erő, egymásnak feszül. Olyan ez, mint két hatalmas kőtömb, amelyek egymásnak dőlve nyomják, szorítják a másikat, így kialakítva egyfajta egyensúlyi állapotot. Alul, a két kőtömb “sátra” alatt, ott parázslik az egyház tüze, viszonylagos békét és szabadságot élvezve. De ha bármelyik “kőtömb” döntő fölényre tesz szert - azaz összedől a sátor -, az egyházra és a keresztényekre nagy súly fog nehezedni, ha lehet, elfojtva még a parazsat is. Boldogok azok, akik ekkor megmaradnak Isten hűségében és szeretetében! (Én úgy látom, hogy mindkét nagy politikai tömb egyet akar - hatalmat. Ugyanúgy, ahogy a sátán akar minden hatalmat, mert nincs neki semmije itt a földön, csak az embereken keresztül. Isten meg nem akar hatalmat - mert Övé minden hatalom. De ezzel nem azt mondom, hogy a politika valami sátáni dolog! Sőt, ha Isten kegyelme végre átjárhatná a politika világát, az nagy hasznára lenne minden embernek…)

A mi dolgunk az, hogy teljes szívvel szolgáljuk Isten ügyét itt. Én azt gondolom, hogy az Ő terve az, hogy a Kárpát-medencét, mint egy kelyhet, megtöltse kegyelmeivel. Így az a Szeretet földjévé válik, s messzi földről is ide járnak majd, hogy a szeretet és béke útját megtanulhassák a nemzetek. (Én hiszek ebben, erről szól a Nemzeti Imanap éppúgy, mint a könyveink, előadásaink, a missziós utak vagy épp a zarandok.hu honlap. Ez ugyanis közös munka...)
De nincsenek illúzióim. Ha az emberek megtérnek, csak a szívük törik meg, és abból új élet fakad. De ha a szívük nem törik, akkor törik az ország, törik az egész Kárpát-medence. Bárcsak megértenék az emberek: Isten nem “perlekedik” a növényekkel, állatokkal vagy épp az éghaj lattal. Nincs problémája a házakkal, vagy a civilizáció bizonyos eszközeivel sem. Ezek éppúgy használhatnak jó, mint rossz célt. Isten a bűneinkkel “perlekedik”. Ha meg nem térünk, Isten megengedi, hogy bűneink következményeivel szembesüljünk. Akkor pedig “megrendül a föld”, és “gonosz tetteink visszahullnak ránk”.

A látó egy faluban él, ami azonban viszonylag könnyen elérhető, de ott se sokan tudnak róla (így meg főleg nem, hogy “látó”). Azt mondja, Isten őt egyszerű életre hívta el. Rendszeresen böjtöl - de nem csinál “életmód-kultuszt” Egyszer Budapesten találkoztunk, és meghívtam ebédelni. Azt ette, amit én - megkérdeztem, hogy nem gond-e ez neki, mire azt felelte: ha a gyomromnak nem, nekem biztosan nem!
(Ahogy Jézus mondja: egyétek azt, amit elétek tesznek, minden kérdezősködés nélkül...) Tehát a saját életmódját nem értékeli fel, nem fontoskodik róla, nem tartja követendő példának. Azt mondja, őt az emberek érdeklik, nem az “étkezési kultúrájuk”. Eközben pedig az ő fegyelmezett életmódja válik ragadóssá (követendővé) azok számára, akik ismerik őt.
Fegyelmezett életet él, egyszerű, de tiszta ruhákban jár, soha nem éreztem rajta mosdatlanságot, vagy “hajléktalan-szagot”, pedig nem egy kádban pancsolós, tisztaság-mániás ember. A szobáját és környezetét is mindig rendben és tisztán tartja (én is bőven tanulhatnék tőle).

Egyszer megkérdeztem, hogyan tudja beosztani a napját. Azt mondta, korán kel és későn fekszik, hogy tudjon imádkozni. Ha valaki jön hozzá, akkor mindent abbahagy, és megteszi, amit kérnek tőle. Ha az illető máskor is akar jönni, akkor időpontot egyeztet vele - hogy ne az imaidejébe jöjjön. Tulajdonképpen nem “sokat imádkozik”, hanem “mindig imádkozik”. De ezt nem úgy értem, hogy a “munka is imádság”, meg egyéb lózungok, hanem - ahogy megfigyeltem -, hogy bármit tesz, a szívét valahogy Istenben tartja. Ilyen szempontból nagyon összeszedett.

Állatot nem tart, mert időnként el kell utaznia otthonról - olykor több napot is távol tölt. Valahogy úgy használja őt Isten, mint egy “bárhol bevethető harci eszközt”. Amikor megérti, hogy hova kell mennie, vagy mit kell tennie, elindul - számunkra időnként teljesen felelőtlen módon kiszolgáltatva magát a körülményeknek, de utólag még mindig kiderült, hogy neki (illetve a Gondviselőnek) volt igaza.

A legfontosabb a szeretet - Szeretet, mert ez nem Isten tulajdonsága (attribútuma), hanem Isten maga, az Ő lényege. Ez a szeretet azonban - mint erre a látó többször felhívta a figyelmemet - nem egészen azonos az emberek által elgondolt szeretettel. Az ugyanis megterhelt önszeretettel, rossz kompromisszumokkal. Valakiről tudjuk, hogy rosszat tesz, vagy helytelenül gondolkodik, de nem szólunk neki, azért, mert attól félünk, hogy megromlik a kettőnk kapcsolata. A Szeretet azonban nem félti önmagát, akkor is a másik érdekében cselekszik, ha ennek önmaga kárát vallja. Jézus életében számtalan példát találunk erre. Például szombaton is gyógyított, hogy rányissa a zsinagógában ülők szemét a szeretet elsőbbségére a törvényekkel szemben. Gyűlölték is érte. Gyógyított volna pénteken vagy kedden - sztár lehetett volna. Kerülte volna a bűnösöket és vámszedőket, és lehetett volna megbecsült tanító, aki “tisztán él”, nem pedig “falánk és borissza ember, bűnösök barátja”. Jézus azonban nem volt “okos politikus” - Ő Isten Fia volt, és minket is arra hív, hogy Isten gyermekei legyünk.
A szeretet-himnuszban Pál apostol Jézus személyiség-rajzát állítja elénk. A szeretet türelmes, jóságos, nem keresi a maga hasznát... Bárcsak ez a személyiség rajzolódna ki rajtunk is! Akkor valóban bővölködnénk a Szentlélek gyümölcseiben: szeretet, öröm, türelem, békesség, kedvesség, jóság, tisztaság, fegyelmezettség...

Nincs könnyű élete. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint a szentek életét (persze nem megelőlegezve neki a “szentté avatást”). A maguk korában a szentek is sok embert zavartak. Sokan nem szerették őket. Érthető - ők bizonyos értelemben “mániákusak”, voltak. Amit felismertek mint igazságot, azt mindig követték, olykor emberileg érthetetlen módon.

A látó például igyekszik minden koldusnak pénzt adni - olyankor is, amikor nyilvánvaló, hogy átverik. De “Jézus azt mondta: aki kér, annak adj” - ezért ad. Mondanám, hogy néha kissé fafejű. Átlátja ő pontosan a dolgokat, tudja azt is, hogy átverik - és mégis. Máskor meg olyan finom megkülönböztetéseket tesz - szinte látja az emberek valódi személyiségét a sok réteg álca és szerep alatt, amik csak később igazolódnak vissza.

Időnként látja a gonosz lelkeket. A démonokkal kapcsolatban elmondhatom, hogy én is láttam már azt, amikor valaki hirtelen megszabadult egy gonosz lélek befolyásától - de nem volt megszállott -, és azt is tudom, hogy sokszor milyen hosszú út vezet a szabaduláshoz és a személy gyógyulásához, “újrastrukturálódásához”. A látó azt mondta, két nagy hibát követünk el a démonokkal kapcsolatban. Az egyik az, amikor nem hisszük, hogy léteznek. Ezt kedveli a legjobban a sátán. Az ő célja ugyanis az, hogy az egész emberiséget rá-vegye arra, hogy Istent vádolja életmódjával és tetteivel. (Azaz bebizonyítsa, hogy neki volt igaza, és az emberek az általa kínált életformát akarják követni...) Ezt leginkább rejtőzködve érheti el, mert így tudja a legnagyobb befolyást kifejteni az emberekre, illetve az emberek által alkotott eszközökön keresztül.
A másik hiba, hogy - ha már tisztában vagyunk a sátán létével -, túlértékeljük hatalmát, és minden mögött őt gyanítjuk. Tegyük fel, hogy van egy ember, aki “evési problémákkal küzd”, magyarán falánk, ami a hét főbűn egyike. E mögött valóban ott lehet a falánkság szelleme, amely a bűnös késztetéshez kapcsolódik. De a bűnös szokás kialakulását és megrögződését kiváltó ok éppúgy lehet pszichikai - például a szorongás feloldása evéssel -, vagy érzéki - az evés mérték nélküli élvezete. Ahogy a gyomorfekélyt is kiválthatja testi ok - túlzott savtermelés, de e mögött lehet lelki ok - szorongás, idegeskedés -, és persze rátelepedhet egy gyötrő szellem is. Ha valaki kellő megkülönböztetés nélkül kezd imádkozni - például démonokat űz ott, ahol pszichikai okok állnak fenn -, az sokszor több bajt kever, mint amennyi hasznot hajt.
A látó - mert persze engem is érdekeltek a démonok, mondott is néhány történetet -, arra hívta fel a figyelmet: nekünk elsősorban a bűnök ellen kell harcolnunk, amelyek a testünkben is jelentkeznek. A “szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége” tusakodik bennünk Isten szentségében. Ha e harcban megállunk Isten erejében, az esetleg mögötte lévő démoni hatalom is kudarcra van ítélve...

Isten az Édenben gondolta el az életünket - és erről az eredeti tervéről nem mondott le a bűn miatt sem. Amikor az Ő Lelke van bennünk, akkor képesek vagyunk Isten országában élni - bár küzdelmek között -, és ezt mutatják a Szentlélek gyümölcsei: szeretet, békesség, türelem, jóság, kedvesség, öröm, tisztaság, fegyelmezettség. Ez az Istennel kiengesztelődött - és áldás alatt lévő - élet. De létezik egy másik fajta élet is - mint tapasztaljuk. Ilyenkor a vádoló (sátán) lelkülete határoz meg minket, a lázadásé, az önzésé és a szeretetlenségé. Így egész életformánk lázad, miként Lucifer is, aki “jobban tudta” már kezdetben is, hogy mi kell az embernek, mint az Atya.
Amikor az a gonosz lelkek kínálatát választjuk, talán anélkül, hogy tudatosodna bennünk, de egy Isten ellen lázadó, őt vádoló életforma részesévé lettünk. (Ilyenkor aztán minden rossz oka Isten lesz...) Ez az átok alatt lévő életforma az, ami ma is erőteljesen meghatározza evilág életét. Mi azonban az Atya vígasza vagyunk, a Fiú örököstársai, képe és hasonlatossága, és a Szentlélek, a Szeretet Lelke templomai. Hát nem csodálatos ez!

János apostol azt írja, hogy a egész világ a gonosz lélek hatalma alatt van. Akit pedig a gonosz lélek inspirál, az mindent és mindenkit a maga hasznára akar fordítani, használ és kihasznál egyszerre. Ő élni próbál, miközben másokat “elkoptat”. Aki pedig Isten Lelke alatt él, az a másiknak akar használni, és magát koptatja. S ha el is “kopik” végül, előbukkan alóla Jézus Krisztus, aki ott él elrejtőzve benne. Míg a gonosz végül az egész világot megnyeri, de saját lelkének örök kárát vallja.

Ezért hiábavaló pénzben, hatalomban vagy törvényben bízni. Hiába jó a törvény betűje, a hatalmas és erős a maga javára ferdíti. Nem véletlenül rója meg Pál apostol a híveket, amiért világi bíróság előtt pereskednek egymással. “Inkább viseljétek el egymást szeretetben!”
Hát igen, időnként erő kell ehhez is, a másik ember “elviseléséhez”. De ez az erő már a Szentlélek ereje, Aki bennem is szolgál, a másik felé.
Én azt hiszem, a látó azért képes türelmes lenni, mert megértette és elsajátította ezt. (Kis Szent Teréz naplójából - amit csak a halála után olvashattak el a többiek -, kiderült, hogy volt egy nővér, akit különösen nehezen viselt el, és sokat szenvedett miatta. Ez csak azért érdekes, mert életében azt gondolták, hogy azt a nővért talán jobban szereti, mint a többieket, mert sokkal figyelmesebb volt vele és kedvezett neki. Így van ez...)
Velem is türelmes volt. Ezért írhattam le azt a néhány történetet, mondást tőle és róla, amit most közreadunk ebben a kis füzetben....

(Részlet a Látó című füzetből.)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés