Hatalommal eljövő ország (Mk 9, 1)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Jézus még hozzáfűzte: „Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő országát.” (Mk 9, 1) Ezt a tanítványok örömmel hallották, de teljesen félreértették mesterük szavait.
A zsidó nép evilági erőben és hatalomban eljövő dávidi királyságról álmodozott. Arról a királyságról, ahol ők lehetnek az urak, és a rómaiak a szolgák. Örök emberi álom ez, a bűnbeesés óta minden nép erre vágyik. Ez a vágy még az őskísértésből ered: „olyanok lesztek, mint az istenek” (Ter 3, 5). Ez a vágy a sátán vágyából fakad, aki mindig a tökéletes antikrisztusi birodalom kiépítésén fáradozik, ahol minden hatalom és erő neki van alávetve, és ő ezzel az erővel, erőszakkal uralkodhat mindenki felett.
Jézus Krisztus azonban nem azért jött, hogy ezt a sátáni, ám emberekben (is) munkálkodó vágyat beteljesítse. Sőt, inkább azért jött, hogy a sátán minden munkáját lerontsa, és Isten királyságát állítsa helyre! Ezt mutatta meg nyilvános működésével, amikor minden betegséget gyógyított, minden ördögöt kiűzött és halottat támasztott. Erről tanított – a Szeretet királyságát mutatta meg az embereknek, de azok nem akarták érteni Őt, mert saját vágyaik és elképzeléseik kedvesebbek voltak a saját szemeik előtt, mint Isten akarata.
Jellemző, hogy még a halálból való feltámadása után is, amikor megjelenik a tanítványoknak, ezt a kérdést teszik fel neki: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1, 6) Van, amikor Isten összes csodája sem elég ahhoz, hogy valaki jó belátásra térjen. Ezért ennél több kell! Ez a több pedig a Szentlélek, a harmadik isteni személy jelenléte, ahogy a maga szelíd szeretetével áthatja szívünket. Ezért így válaszol Jézus: „Nem tartozik rátok - felelte -, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1, 7-8)
Így történt, és így történik ez mindmáig. Az Egyházban mindig jelen volt, jelen van és jelen lesz Isten ereje és hatalma. Az Egyház ugyan időről időre ugyanúgy enged a sátáni kísértésnek, mint a zsidó nép, de Isten mindig támaszt prófétákat és apostolokat, férfiakat és asszonyokat, akik életükkel és működésükkel felmutatják a helyes, krisztusi utat.
Volt idő, amikor az Egyház is teljes világi hatalomra tört, a pápa hármas koronát, tiarát viselt a fején a lelki és testi, egyházi és világi hatalom jeleként. Még a német-római császár is bűnbánatot tartva járult elé, amikor kiközösítette a nyájból. (Hogy aztán néhány év múlva menekülnie kelljen ugyanezen császár elől.) Ez a hatalom visszaszorult az Egyházban, s csak hálát adhatunk Istennek ezért. Jézus Krisztus azonban a legnehezebb időkben sem tagadta meg Egyházát. Assisi Szent Ferenc és Klára működése Isten szeretetének és hűségének élő, s a ferences rendben máig továbbélő bizonyítéka. (De sorolhatnám a többi szerzetesrendet, a buzgó papokat és világiakat, a nagyszerű példákat a történelem minden idejéből.)
Isten ereje és hatalma ma is itt van közöttünk a szentségekben. A bűnbánat szentsége (gyónás) valóban felszabadít a bűn és okozója minden hatalma alól. Az Eucharisztiában Isten Fia egészen nekünk adja magát, gyógyító és szabadító ereje csodálatosan munkálkodik a hívőkben (ahogy ezt az évek óta szervezett gyógyító miséken történtek hatásosan bizonyítják.) A betegek kenete valóban Isten erejét közvetíti, és a betegek meggyógyulnak. A keresztségben és bérmálásban valóban egészen Isten gyermekeivé leszünk, a Szentlélek leszáll ránk és magához ölel minket.
Isten ma is jelen van az igehirdetésben. Isten ma is jótáll Jézus Krisztus minden szaváért, mert azok a teljes igazságot közvetítik felénk. És Ő ma is készen áll arra, hogy erejét és hatalmát megmutassa, Isten királyságát felépítse bennünk és közöttünk. Jöjj el Szentlélek! Marana Tha!

Sípos (S) Gyula

Mózes, Illés, Jézus (Mk 9, 2-4)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal.” (Mk 9, 2-4)
Jézus magával viszi azt a három tanítványát, akikkel a legszorosabb kapcsolatot ápolja, és felmegy velük a hegyre – külön oktatni akarja őket. Nem pusztán szavakkal – bár Jézus szavai önmagukban is többek, mint a mi súlytalan fecsegésünk! -, hanem Istenségének kinyilatkoztatásával.
A hegyen pedig kinyilatkoztatja, hogy Őbenne valóban „összeér” az ég és a föld. Ő valóban Isten Fia, aki bármikor képes átlépni a mennyei valóságba. „Átváltozik” előttük, bár ugyanaz marad. Az evangelista nem is tudja másképp érzékeltetni” a változást, mint a ruha „kifehéredésével”. A mennyei tisztaság és szépség átragyog és átjár mindent, még a ruhát is.
Illés és Mózes megjelenése szintén ennek a kettős valóságnak a nyilvánvaló bizonyítéka, hiszen ők ketten azok, akikről tudhatjuk, hogy testben is fent vannak Istennél. Illésről tudjuk, hogy miközben tanítványával, Elizeussal beszélgetett, „egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe.” (2Kir 2, 11) Mózes holttestét sohasem találták meg, hiszen a teste fölött az angyalok viaskodtak az ördögökkel, s végül magukkal ragadták a mennybe. (Lásd. Jud. 1, 9) Ők tehát szintén testben, de már a bűn nélküli, mennyei, átlényegült (vagy lényeg szerinti) testben jelentek meg. (Jöhetett volna még Énok is, de ne legyünk telhetetlenek…)
Talán nem nagy merészség azt sem állítani, hogy Péter, Jakab és János éppoly közeli tanítványává válhatott az Úrnak, mint egykor Mózes és Illés. Itt az ő majdani megdicsőülésük lehetőségét is megmutatta Jézus, mintegy prófétai valóságként.
Említsük meg azt is, hogy a keleti tanok vonzásába került emberek szeretnék Keresztelő Szent Jánost, mint Illés reinkarnációját látni – holott ha valaki, hát épp Illés nem „reinkarnálódhatott” semmiképpen, azaz nem születhetett új testbe, új személyiséggel. Mint látjuk, Illés elragadtatott a mennybe és ott él. Az evangélium ír Keresztelő Jánosról és ír Illésről is, mint két különböző, de egyidőben létező valóságos személyről. (A Biblia szellemiségével egyébként is ellentétes és az izraelita gondolkodásmódtól teljesen idegen a reinkarnáció gondolata.)
Mózes és Illés ott áll Jézus mellett. A történet egyben azt is szemlélteti, hogy a Törvény (Mózes) és a Próféták (Illés) - ez a két legfontosabb hivatkozás - "kiállnak" a Messiás mellett, minden törvény és prófécia beteljesítője mellett.
Illés és Mózes beszélgettek Jézussal. Sokan és sokat gondolkodtak már azon, vajon miről beszélgethettek? Márk azonban nem közli ezt – bár lehet, hogy az első tanítványok még tudtak erről. Talán a Jézusra váró további feladatokról, szenvedéséről beszélgettek, talán másról – számunkra nincs jelentősége. Az evangélium nem az emberi kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, nem kukucskálás a titkos világokba, hanem az isteni igazságok bemutatása.
Jézus „leleplezi” a maga isteni természetét a hozzá legközelebb álló három tanítványának. Ezzel azt is jelzi – és ezt megerősíti az egyháztörténelem és a szentek életrajzai is – hogy Isten  készen áll arra, hogy azoknak, akik vele szoros közelségben szeretnének élni, egyre többet megmutasson valódi természetéből. Lelki életünkben kaphatunk ihletéseket, látásokat és találkozhatunk a mennyek országának lakóival, a szentekkel is. A kérdés csak az, hogy mi készen állunk-e rá, hogy felmenjünk vele a „magas hegyre”, a hétlépcsős hegyre, a belső várkastélyba…
Drága Jézusom! Vigyél fel kérlek arra a hegyre, amelyre magamtól sohasem tudnék feljutni! Ámen.

Sípos (S) Gyula

Kinyilatkoztatás a hegyen (Mk 9, 5-8)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust.” (Mk 9, 5-8)
Jézus felmegy a hegyre tanítványaival, ott „elváltozik előttük”, megmutatja életének isteni valóságát. Szépsége, tisztasága vakítóan ragyog az emberi szemek előtt. Közrefogják a zsidó hit nagyjai, az Istenhez ragadottak: Mózes, mint a törvény megtestesítője, és Illés, a próféták legnagyobbika.
Jézussal ott vannak az által kiválasztottak legjobbjai: Péter, János és Jakab. Ott vannak, elámulva, összezavarodva, megilletődve, megijedve. Péter azért megszólal, mert természetét meg nem tagadhatja. Ilyen hirtelen ember, szokása, hogy előbb beszéljen, mielőtt megfontolhatná, mit is mond. De őszintén beszél, a szívéből. Jézus szereti őt ezért, még akkor is, ha olykor butaságokat mond. Szavai miatt hol felmagasztalja – „te Péter vagy, azaz kőszikla” -, hol megfeddi – „távozz mögém sátán… -, hol egyszerűen csak előre megmondja neki, hogy szavai mögött még nincs valódi erő: „mire a kakas másodszor szól, háromszor tagadsz meg engem…”
Péter annyira mélyen és őszintén, képmutatás nélkül emberi, hogy szavaival és reakcióival szinte az egész  emberi nemet képviseli a hegyen: „Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.”
Igen, sokszor ez az ember reakciója a valódi Isten-élményre. Szembesülve Isten nagyságával, hatalmával a halandó lénye mélyéig megrendül és átérzi semmiségét. „Meg kell halnunk, mert láttuk az Urat!” – így kiált fel Sámson apja, de ezt mondja Gedeon, Izajás és még többen a próféták közül. Ugyanezt a megsemmisítő élményt élték át az Egyház szentjei közül is sokan, a történelem tanúsága szerint.
Isten azonban nem a halál, hanem az élet Istene. Márk immár másodszor írja le Isten, az Atya tanúságtételét a názáreti Jézus Krisztus, az Egyszülött Fiú, a Messiás, a Felkent, a Kezdet és a Vég, az Élet teljessége mellett. Míg azonban a Jordánban való bemerítés, megkeresztelkedés után közvetlenül a Fiúnak szól a szózat az égből - „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Mk 1, 11) – most a Isten tanúságtételének szavai a tanítványoknak, nekünk szól: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”.
Most csak mellékesen jegyzem meg, hogy Isten szavaira a valódi válasz, tanúságtétel majd csak Márk evangéliuma végén hangzik el – nem véletlenül -, a pogány százados szájából, a keresztfa tövében: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” (Mk 15, 39).
Az Atya a Fiúra mutat, mint az üdvösség egyetlen szerzőjére és útjára. Nincs önmegváltás, senki sem tud önerejéből felemelkedni, megistenülni – csak a Fiú, aki a mennyből jött le, Ő tud felemelkedni. És hamis minden áldozat, ami megvásárolni akarja Istent, hamis aki alkudozik, aki szellemeket szólongat. Csak egyetlen igaz áldozat létezik, egyetlen és teljes kiengesztelődés, amit Jézus Krisztus nyújt, mert általa Isten engesztelte ki a világot Önmagával.
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet – mondja Jézus. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14, 6)
Ezt visszhangozza Péter pünkösd után, a Szentlélek erejében: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4, 12)
A hegyen adott kinyilatkoztatás mindmáig hívja az embereket: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Hagyjatok fel az esztelen babonáitokkal, forduljatok el a hamis istenektől, feledjétek a fantáziadús meséket, tagadjátok meg az erőről és hatalomról szőtt álmaitokat és forduljatok a Fiú felé, aki egyedül tehet boldoggá és teljessé benneteket. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)
Felmentünk a hegyre – ha ugyan felmentünk -, és hallottuk az Atya tanúságtételét a Fiú mellett. Van-e erőnk, hitünk és bátorságunk legalább a pogány százados tanúságtételét megvallani, életünk zsinórmértékéül? Igen Uram, Te valóban az Isten Fia vagy és benned van az én reménységem…

Sípos (S) Gyula

Mit jelenthet az, hogy? (Mk 9, 8-10)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyr?l lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit jelenthet: A halálból feltámad.” (Mk 9, 8-10)
A három tanítvány ott áll a csoda kell?s közepében, a Szövetség nagy alakjai veszik körül ?ket, hallják Isten szózatát a mennyb?l – de ajándékul, kinyilatkoztatásul, társul egyedül Jézust kapják. Hozzá kell fordulniuk, t?le kell tanácsot, eligazítást kérniük. ? „az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14, 6), Jézus Krisztusnál van mindenre a válasz – és vajon mit tesznek a hármak? (Mit teszünk mi is oly sokszor?) Mindenkit kérdeznek, csak épp Jézust nem.
Jézus parancsot ad nekik és titoktartásra kötelezi ?ket feltámadásáig. Nem akar reklámhadjáratot a saját személye körül, mert ? az Atyára akarja irányítani a figyelmet és Isten királyságára. Azt is tudja, hogy az emberek szükségszer?en félreértenék megdics?ülését és színeváltozását a hegyen, mert a b?n miatt elhomályosult az értelmük és emlékezetük, valamint akaratuk is rosszra hajló. Hogy milyen helyesen tudja ezt, az abból is nyilvánvaló, hogy még legközelebbi tanítványai sem értik ?t.
Péter, János és Jakab nem értik, mit jelent: „A halálból feltámad.” Ne hibáztassuk ?ket – mi se értettük volna. Hogyan is lehetne elképzelhet?, hogy a Mester, aki nyilvánvalóan bebizonyította, hogy hatalma van a természeti er?k felett – lásd a tenger lecsendesítését -, hatalma van a betegségek és a démonok felett, s?t hatalma van a halál felett is – egyszercsak meghal. Mikor és hogyan? És mi lesz akkor Izraellel? Nyilvánvalóan nem halhat meg – de ki is akarná a halálát? Hiszen mindenkivel jót tett! Elképzelhetetlen, hogy most meghaljon. De akkor mit jelent az, hogy a halálból feltámad?
Ilyen az emberi természet. Képesek vagyunk a legvadabb spekulációkat is elhinni, képesek vagyunk hatalmas filozófiai, teológiai rendszereket alkotni – csak hogy az egyszer? és kézenfekv? igazságot ne kelljen megértenünk, elfogadnunk. Mintha lelki vakfoltunk lenne. Sehogyan se akarjuk meglátni a nyilvánvaló igazságot, amennyiben az ellenkezik a mi elképzelésünkkel, igazságérzetünkkel, akaratunkkal és tapasztalatunkkal. Ha Jézus azt mondja, hogy meghal, az bármit jelenthet, csak azt ne, hogy ? tényleg meghal, – nem, ez lehetetlen, hiszen mi lesz akkor velünk?
Márpedig Isten igazsága, akarata nagyon sokszor ellenkezik a mi kis önigazságunkkal, önakaratunkkal. Isten messze több annál, amit elképzelhetünk, kikutathatunk. Ezért mi történik akkor, amikor ? kinyilatkoztatja magát? Amikor bepillantást enged terveibe, a jöv? történéseibe? Emberi természetünk szerint azonnal elkezdünk tanakodni, spekulálni, míg végül emberi okoskodásunkkal teljesen elfedjük az isteni kinyilatkoztatást. Mit jelent az, hogy…? Biztos azt jelenti, hogy… És csak kés?bb, keserves tapasztalatok után döbbenünk rá, hogy Isten kijelentése valami egészen mást jelentett.
Talán mégis jobb lenne ?t megkérdezni! Talán mégis jobb lett volna, ha a három tanítvány nem egymás közt tanakodik err?l, hanem megkérdezi a legilletékesebbet, Jézust: Mit jelent az, hogy „a halálból feltámad?”
Nos, végül majd megkérdezik, és Jézus „nyíltan beszél” (Jn 16, 29) nekik mindenr?l. Szenvedését háromszor jelenti be – de akkor se értik, mert még nem jött el a Szentlélek, hogy megvilágosítsa ?ket.
Isten segítsége nélkül Isten érthetetlen és kikutathatatlan számunkra. „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2, 10) A Szentlélek által feltárt igazságot az Egyház ?rzi és tanítja. A Szentlélek nélkül a Szentírás minden magyarázata csak medd? szócséplés, faforgács és pipafüst. Isten minden igazsága csak a Szentlélek fényében érthet?, nélküle csak hiábavaló okoskodás ürügye.
A három tanítvány tanakodik, de nem képes eljutni a helyes felismerésre. Ez ma a világ, és „evilág fiainak” helyzete. Nekünk azonban megadatott, hogy Isten kérdezzük és T?le várjuk a választ minden problémánkra – a világ minden problémájára. Mert mi Isten gyermekei vagyunk és Atyánk válaszol, hogy Jézus Krisztusban, a Szentlélek által megértésre és üdvösségre jussunk…

Sípos (S) Gyula

Az emberek kénye-kedve és az Áldozat (Mk 9, 11-13)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Azután megkérdezték t?le: „Miért mondják az írástudók, hogy el?bb el kell jönnie Illésnek?” Ezt válaszolta: „Igen, el?bb eljön Illés, és mindent helyreállít. De az is meg van írva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvetésben lesz része. Azt mondom nektek, hogy Illés már eljött, de kényük-kedvük szerint bántak vele, ahogy el?re megírták róla.” (Mk 9, 11-13)
A tanítványok jogosan kérdeztek rá Illés prófétára. Mindannyian ismerték ugyanis Malakiás próféta jövendölését: „Nézzétek, elküldöm nektek Illés prófétát, miel?tt elérkeznék az én nagy és félelmetes napom. ? újra fiaik felé fordítja az apák szívét, és apáik felé a fiaik szívét, nehogy elmenjek és átokkal sújtsam a földet.” (Mal 3, 23-24) Ez fontos kérdés. Ha ugyanis Jézusról feltételezik, hogy ? a Krisztus, a Messiás, a Felkent, akkor el?tte meg kellett volna jelennie Illésnek is. ?k hárman a színeváltozás hegyén most látták Illést – de mikor látja majd meg az egész nép? És hogyan lehet ezt összeegyeztetni Jézus szavaival a haláláról? Hogyan halhatna meg, amikor még Illés sem jött el?
Jézus válasza meglep? – „Illés már eljött, de kényük-kedvük szerint bántak vele, ahogy el?re megírták róla.” Ezek a mondatok megvilágosító er?vel hatnak. Máté az evangéliumában Jézus válasza után ezért hozzáteszi: „Ekkor a tanítványok megértették, hogy Keresztel? Jánosról beszélt nekik.” (Mt 17, 13)
Keresztel? János a b?nbánat keresztségét hirdette és a kiengesztel?dést Istennel és egymással. Valóban az volt a célja, hogy a „fiaik felé fordítja az apák szívét, és apáik felé a fiaik szívét” – s valóban, „kivonult hozzá egész Júdea vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Miközben megvallották b?neiket, megkeresztelte ?ket a Jordán folyóban.” (Mk 1, 5) János küls?re is úgy nézett ki, ahogy Illést elképzelték. Hosszú hajú nazír volt, „tevesz?rb?l készült ruhát viselt, csíp?jét b?röv vette körül, és sáskával meg vadmézzel élt.” (Mk 1, 6)
Jézus ezzel újra Jánosra és önmagára vonatkoztatta az ószövetségi próféciákat – de ennél is többet tett. Világossá tette, hogy itt nem küls?dleges, er?vel és hatalommal egységbe kovácsolt birodalomról van szó, hanem belülr?l, a szívek közössége által létrejöv? országról, Isten királyságáról van szó.
De mi történik akkor, ha az emberek szíve nem fordul Isten és egymás felé? Mi történik, ha Isten áldását, Illés és a Messiás jelenlétét és munkálkodását végül elutasítják az emberek? Ha nem Isten akarata, hanem a saját kényük-kedvük szerint bánnak velük? Isten átokkal sújtja a földet?
Jézus Krisztus elfogadhatná ezt a megoldást is – de ? egészen az Atya szívéb?l él és az Isten teljes akaratát képviseli. Bár jogosan megtehetné és a hatalma is megvan rá, nem akarja, hogy átkozott legyen a föld. Ezért önmagát ajánlja áldozatul. Teljes, tökéletes és tiszta Áldozatul.
Legyen világossá: ez a megromlott Föld nem képes tökéletesen befogadni Isten szeretetét. Mindig lesz lázadás, mindig lesz b?n. Mindig lesznek emberek, akik Isten akaratát a saját kényük-kedvük szerint értelmezik, vagy épp veszik semmibe. Isten mindig jogosan fordulhatna el t?lünk. Hogy nem ezt teszi, az Jézus Krisztus megváltó m?vének köszönhet?. ? „önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen.” (Tit 2, 14)
Ha Isten nem akarta volna megmenekülésünket, már nem élnénk. De mert szeret minket, inkább kiszolgáltatta magát nekünk, a mi kényünk-kedvünkre. A lázadó emberi természet miatt pedig „sokat kell szenvednie és megvetésben van része”. Mi azonban az ? gyermekei vagyunk, hogy vele legyünk szenvedések és nehézségek idején. Akik már nem a saját kényük-kedvét keresik hanem Istenét, s ezért hajlandóak részt vállalni az örök Áldozatban. Ahogy Pál apostol írja: „Csak álljatok szilárdan és rendületlenül a hitben, és ne tántorodjatok el az evangéliumi reményt?l, amelyr?l hallottatok, hiszen minden teremtménynek hirdették az ég alatt, és én, Pál is ennek a szolgája lettem. Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséb?l hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1, 23-24)

Meddig tűrjelek benneteket? (Mk 9, 14-19)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Amikor visszatért a tanítványokhoz, látta, hogy nagy népsokaság tolong körülöttük. Írástudók vitatkoztak velük. Mihelyt az emberek észrevették, elcsodálkoztak, majd eléje siettek és üdvözölték. Megkérdezte t?lük: „Mir?l vitatkoztok velük?” Valaki megszólalt a tömegb?l: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akit néma lélek szállt meg. Amikor hatalmába keríti, a földhöz vágja, habzik a szája, csikorgatja a fogait és megmerevedik. Már szóltam tanítványaidnak, hogy ?zzék ki, de nem tudták.” 
„Ó, te hitetlen nemzedék - válaszolta -, meddig maradjak még körödben? Meddig t?rjelek benneteket? Hozzátok ide hozzám!”
(Mk 9, 14-19)
Jézus megmutatta Isten emberszeret? jóságát, hogy megszeressék ?t és higgyenek benne. Tanított Isten országáról, meggyógyította a betegeket, megszabadította az ördögt?l kínzottakat. Tanítványainak hatalmat adott, hogy ugyanezt tegyék a meggyötört emberekkel. És vajon mi történt, amikor kis id?re otthagyta ?ket?
Vitatkoztak. Isten akarata helyett emberi módon cselekedtek. Nem imádkoztak, nem éltek a Jézustól rájuk ruházott hatalommal, nem tartottak ki a szolgálatban, hanem vitatkoztak. Hitüket vesztve magyarázgatták a bizonyítványukat, hogy miért is nem gyógyult meg a beteg. Biztos a szül?k nem elég tiszták – mondták a tanítványok. Vagy talán Isten nem is akarja meggyógyítani ezt a gyereket! (Ezzel egyébként Jézus egész tanítását tették kérdésessé.) A szül?k meg nyilván a tanítványokat hibáztatták. ?k a gyengék, ?k nem tudják a megfelel? szavakat, talán nem is akarnak segíteni, pedig megtehetnék…
Pál apostol nem véletlenül írja majd a frakciókra bomló és egymással marakodó korintusi egyháznak: „Ha meg valaki tovább akarna vitatkozni, hát nekünk ez nem szokásunk, sem Isten egyházának.” (1Kor 11, 16)
A hiábavaló vitatkozás megöli a hitet. Az Istent?l kapott bels? er?t belefullasztja az emberi gy?zni akarásba, mint folyót a sivatagi homokba. Hiába Isten minden kegyelme, ha ezt a tanítványok csak önmaguk igazolására és a másik vádolására használják! (Tudjuk, hogy mindmáig tart a vitatkozás. Krisztus Testében, az Egyházban máig nem sz?nik a hitetlen beszéd, a szakadás, rombolva mindazt, amit a Szentlélek épít benne. De Jézus Krisztus kegyelme mégis több minden szakadásnál és megosztottságnál…)
Milyen szomorú látvány tárul Jézus elé! Milyen rettenetes lehet visszatérni a megdics?ülés hegyér?l, s rögtön szembesülni munkánk kudarcával! Nem véletlen, hogy Jézus így sóhajt fel: „Ó, te hitetlen nemzedék - válaszolta -, meddig maradjak még körödben? Meddig t?rjelek benneteket?” Más fordítás így hozza: meddig szenvedjek még t?letek?
Jézus pontosan meghatározza a vitatkozás és a kudarc okát is – az ok a hitetlenség. A bizalom hiánya Istenben. Emiatt akad el a kitartó igyekezet az imában. Emiatt nem jön biztató szó a szenved? családnak. A hit hiánya miatt nem tud Isten ereje gyógyítani és szabadítani. Mert hit által ragadhatjuk meg Isten valóságát, hit által léphetünk be a megígért ajándékok kincsestárába, hit által élhetünk a nekünk adott adományokkal.
Hit nélkül mi marad? Csak a megromlott emberi természetünk. Az pedig elég kevés…
Mit tehetünk? Csak azt, amit Jézus mond: Hozzátok ide hozzám!
Jézus elé kell mennünk és elé kell vinnünk betegeinket, szenved?inket, egyházunkat és országunkat. T?le kell kérnünk hitet és er?t a küzdelemhez, az életünkhöz. T?le kell kérnünk a gyógyulást és szabadulást, a megtérést és kiengesztel?dést.
Újra tanítványokká kell válnunk, taníthatóvá és küldetésbe küldhet?vé.
És ha mindent a legjobban teszünk, akkor is érni fognak minket kudarcok. Vigyáznunk kell azonban, hogy alkalmatlanság- és reménytelenség-érzésünket ne önigazolással, ne vitákkal gyógyítsuk. ?szintén el kell ismernünk a kudarcot – felfedve tehetetlenségünket -, és Istenhez fordulni. Mert „a kegyelemmel nem úgy áll a dolog, mint a bukással. Mert ha egynek bukása miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme, s az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.” (Róm 5, 15)
„Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindannyiunkkal!” (2Kor 13, 13)

Sípos (S) Gyula

Diagnózis és gyógyítás, szabadítás (Mk 9, 20-27)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

A megszállott ifjú megszabadítása és apjának hitre juttatása bemutatja ahogy Jézus először felállítja a diagnózist – kutatva a baj gyökerét -, majd gyógyít és szabadít, s gondoskodik a gyógyultak további segítségéről is.

 

„Odavitték (Jézushoz). Mihelyt a lélek meglátta, nyomban gyötörni kezdte (a fiút), úgyhogy az a földre zuhant s habzó szájjal fetrengett. „Mióta szenved a bajban?” - kérdezte apját. „Kicsi kora óta - válaszolta. - Sokszor tűzbe meg vízbe kergette, csakhogy elpusztítsa. Ha valamit tehetsz, segíts rajtunk, és légy részvéttel irántunk.” Jézus így felelt: „Ha valamit tehetsz?... Minden lehetséges annak, aki hisz.” A fiú apja erre felkiáltott: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” Amikor Jézus látta, hogy egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, ráparancsolt a tisztátalan lélekre: „Néma és süket lélek, parancsolom neked, menj ki belőle, és ne térj többé vissza belé!” Az felordított, s heves rángatások közepette kiment belőle. A fiú olyan lett, mintha halott volna. Sokan úgy vélték, hogy meghalt. Jézus azonban megfogta a kezét, felsegítette, s a gyermek talpra állt.” (Mk 9, 20-27)
Jézus, látva a fiú betegségének tüneteit, először megkérdezi az apát: „Mióta szenved a bajban?” (Mk 9, 21) Jézus ugyanis – mint azt az evangéliumok történeteiben látjuk -, mindig is megkülönböztette a testi (és pszichés) okokra visszavezethető betegségeket a lelki (szellemi) eredetű bajoktól. Az a hitetlen magyarázat, miszerint ez a fiú tulajdonképpen testi betegségben, epilepsziában szenvedett, de mivel Jézus korában ezt a betegséget a gonosz léleknek tulajdonították, ezért használta az ördögűzés szavait az Úr – nem állja meg a helyét. Az evangéliumi történetek ugyanis világosan különbséget tesznek a testi betegek és a megszállottak között.
Esetben Jézus először – a mi okulásunkra is -, elvégzi a megkülönböztetést, hogy aztán a megfelelő módon tudjon szolgálni a fiú felé. (Ezzel egyben utalunk a Szentlélek egyik karizmájára, a megkülönböztetés lelkének ajándékára, s utalunk a jó és rossz, igaz és hamis és a szellemek megkülönböztetésének fontosságára, amit értelmi megfontolással és lelkiismeretünkkel végeznünk kell, különösen ha szolgálni akarunk valami módon embertársaink felé.)
Az apa esetleírása – „sokszor tűzbe meg vízbe kergette, csakhogy elpusztítsa” (Mk 9, 22) – világossá teszi, hogy itt egy gonosz démonról van szó. Tűzbe és vízbe kergetni ugyanis csak akarattal és a test fölötti befolyással lehet bárkit is. Ha csak testi betegség lett volna, akkor csak véletlenszerűen történhetett volna, hogy esetleg vízbe esik, akkor az apa is másképp beszélt volna. (Például fogalmazhatott volna úgy, hogy a fiúra bármilyen körülmények között rájöhet a roham, s volt már, hogy vízbe esett, s majdnem megfulladt.) A szándékosság és az elpusztítani vágyás felismerése a betegnél feltételezi a démoni megszállottságot.
Jézus azonban nem csak a fiút diagnosztizálja, hanem az apát is, sőt, először őt gyógyítja ki erőtlenségéből, hitetlenségéből. Az apa ugyanis azt mondja: „Ha valamit tehetsz, segíts rajtunk, és légy részvéttel irántunk.” Jézus így felelt: „Ha valamit tehetsz?... Minden lehetséges annak, aki hisz.” A fiú apja erre felkiáltott: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9, 22-24) Jézus válasza megnyitja az apa szívét, az felismeri hitetlenségét és erőtlenségét, s azt is, hogy Jézusba kapaszkodva hinnie kell az Ő szeretetének erejében. Talán, titokzatos módon, még szükséges is az apa hite az összegyűlő hitetlen tömeg ellenében, hogy sikeresen végbemehessen a szabadítás. Hiszen a gyermek még az apja hatalma alatt van! És emlékezzünk a Názáretben történtekre is, ahol Jézus nem is tehetett csodát azok hitetlensége miatt. (Lásd: Mk 6, 1-6)
(Mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor elbátortalanodunk, elerőtlenedünk, amikor érezzük, hogy reményünk elszivárog, hitünk elfogy. Ilyenkor nem elég az, hogy önmagunkat „diagnosztizáljuk”, látva saját hitetlenségünket. Nem elég az se, ha tetszetős elméleteket gyártunk kudarcunk magyarázatára és leplezésére. Szükséges, hogy mi is bátran kiáltsunk Istenünkhöz: Uram hiszek, segíts az én hitetlenségemen!)
Amikor Jézus világosan látta a betegség okát – ami jelen esetben egy „néma és süket lélek” (Mk 9, 25) volt, parancsolt neki, s kiűzte azt a fiúból. (Jézus a démont a megnyilvánulási formájáról nevezi meg, mintegy megragadva annak lényegét. Teljesen felfedi azt és hatalmánál fogva távozásra kényszeríti.)
„Az felordított, s heves rángatások közepette kiment belőle. A fiú olyan lett, mintha halott volna. Sokan úgy vélték, hogy meghalt.” (Mk 9, 26) A szabadulási folyamat nagyon viharos is lehet. Ha szabadulásért imádkozunk, elképzelhető, hogy akiért imádkozunk, rosszul lesz. Vagy valaki, aki megkötözött valamilyen gonosz szellemtől, nyugtalanná válik amikor bejön a templomba, vagy élő hitű közösségbe, ahol Jézus jelen van. Az addig rejtőzködő tisztátalan lélek Isten világosságában leleplezve érzi magát és kénytelen megnyilvánulni. Ha pedig kénytelen, ezt igyekszik úgy tenni, hogy áldozatát kivigye a számára veszélyes térből. Ezért ha ilyet tapasztalunk, biztatni kell az illetőt, hogy tartson ki Isten jelenlétében és a szabadulási folyamatban.
Ebben a történetben a fiút az eddigi leghevesebb rosszullét gyötörte. Talán így akart a gonosz lélek befolyást gyakorolni az eseményekre, hogy félbemaradjon a szabadítás? Talán azért történt, mert olyan mélyen beágazódott a fiú testébe, hogy az elválás ilyen heves reakciókkal járt? Mindez lehetséges. Jézust azonban nem lehet félrevezetni! Ha a nézők úgy is vélték, hogy a fiú meghalt, Ő tudta, hogy épp ellenkezőleg, most támadt fel a „halálból”.
Végül Jézus felsegíti a gyereket és talpra állítja. Ez már nem a gyógyítás és szabadítás, hanem a gondviselő szeretet aktusa. Hasonló ahhoz, amikor Jairus leányát feltámasztja a halálból, s utána figyelmezteti a szülőket, hogy „azonnal adjanak a kislánynak enni” (Mk 5, 43). Így válik teljessé Jézus munkája közöttünk.
És ahogy Ő cselekedett, Őbenne úgy kell cselekednünk nekünk is.

Sípos (S) Gyula

Mi miért nem tudtuk kiűzni? (Mk 9, 28-29)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

A tanítványok kudarcot vallottak - nem először és nem utoljára.  Ki akarták űzni az ördögöt, a gonosz lelket, a démont a fiúból, s nem sikerült – az ellenállt nekik és győzött felettük.

Pedig Jézus tanítványai megízlelték már a győzelem ízét, amikor a Mester kiküldte őket prédikálni, gyógyítani és szabadítani, s akkor „a hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram - mondták -, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” (Lk 10, 17)
Most vajon mi a kudarcuk oka? Talán az, hogy most nem kaptak külön küldetést, felszólítást Jézustól, így nem volt velük a Szentlélek ereje? Nem lehet ez az ok, hiszen a küldetést már megkapták, s az nem csak egy alkalomra vagy egy missziós útra szólt. Jézus pedig nem vonta vissza kegyelmét tőlük.
Akkor talán a hitük hiánya okozta? Lehetne ez is ok, azonban azt látjuk, hogy ezek a tanítványok hitték, hogy ha parancsolnak Jézus nevében, az ördögök engednek nekik. Hittek Jézusnak és hittek a saját, eddigi tapasztalatuknak is. És ez mégsem volt elég.
„Amikor (Jézus) bement a házba, tanítványai külön megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására” - felelte.” (Mk 9, 28-29)
Érdekes, hogy a legrégebbi kéziratokból hiányzik a böjt említése. Úgy tűnik azonban, hogy már az első nemzedékek ima-tapasztalata és -küzdelme azt sugallta, hogy nekik az imádság mellett szükségük van a böjt erejére és a böjti fegyelemre is, amit így beleírtak az eredeti kéziratba. Hamisítás ez? Korántsem, inkább a Szentlélek ihlető és feltáró kegyelme, ahogy azt János evangéliumában olvassuk, mint jézusi tanítást: „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16, 13)
Mit mond tehát Jézus? Azt, hogy azért vallottatok kudarcot, mert nem imádkoztok – pontosabban imáitok nem juttatnak olyan mély egységre benneteket Istennel, mint ami elég a győzelemhez.
Jézus, a tökéletes Isten és tökéletes ember, aki az Atyával és a Szentlélekkel tökéletes egységben volt – Ő imádkozott. Egész napos munkája után sokszor az egész éjszakát imádságban töltötte. Sőt, a Szentírás olyat mer írni, hogy Jézus „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött”! (Zsid 5, 7) Micsoda intenzitása ez az imának! Összes lelki képessége, értelme, emlékezete és akarata, vágyai és tervei, érzelmei és érzékei bele vannak temetve Isten Fiának az Atyába, hogy a Szentlélek teljes erejét birtokolhassa. Hol van itt egy rés, ahol bárki elbuktathatná? Sehol. Ki állhatott így ellen Jézus hatalmas szavának? Senki és semmi. Pál apostol csodálatos himnuszában így vallja meg Jézus küzdelmét és győzelmét:
„Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2, 6-11)
Ez Jézus imája: mindent odaad az Atyának, és Tőle kap vissza mindent, a Szeretet szolgálatára. Alig hiszem, hogy ezt a tanítványok már értették volna. Nem tudták még Krisztust „magukra ölteni”, hogy Isten cselekedhessen bennük. Ez kudarcuk oka.
Ez a mi kudarcaink oka is. Meg kell tanulnunk úgy imádkozni (és böjtölni, virrasztani, stb.), ahogy azt Jézus tette. Egészen Istennek és egészen Istenért. És ahogy lekopik rólunk a saját dicsőségvágyunk, az emberi erőnk, az önigazultságunk, ahogy kisebbedünk, úgy növekszik bennük Krisztus, míg végül Pál apostollal együtt elmondhatjuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2, 20)

Sípos (S) Gyula

Azonosulás a legkisebbekkel (Mk 9, 36-37)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

A keresztény teológia egyik legnagyobb veszélye, hogy kivész belőle Krisztus.

Csodálatos gondolati építményeket lehet létrehozni ugyanis, amelynek elemei tökéletesen passzolnak egymáshoz, látszólag még Isten igéit is tartalmazzák – és mégis tökéletes butaságokat állítanak. Így gyakran megtörténik, hogy az emberi vágyakhoz és ambíciókhoz igazítjuk a Szentírás igazságait, ügyesen csavargatva és igazgatva egészen addig, amíg számunkra megfelelő értelmet nyernek. Ezek a bálványok azonban mit sem használnak nekünk.
Ezeknek a csodálatos, ám hiábavaló teológiai építményeknek - és azok hatásának a keresztény életre -, egyik legnyilvánvalóbb történelmi példája az volt, amikor az Egyház addig-addig beszélt a győzelmes Jézusról, a világuraló Pantokrátorról, amíg elhitte, hogy tulajdonképpen neki kell uralnia a világot. (És fordítva: világuralmi ambícióihoz jól jött a pantokrátor-teológia.) A pápai hármas korona (tiara) jól jelképezte az egyház hármas hatalmát. Erős volt és uralkodott – csak épp az emberi lelkeket veszítette el. Isten pedig elhívott Assisi városából egy ifjút, bizonyos Ferencet, hogy ennek tarthatatlanságára felhívja a figyelmet. És ez a szolgáló lelkületű, minden világi eszközt és hatalmat nélkülöző férfi krisztusi lelkületet hozott a düledező Templomba…
Teológusok könnyedén be tudják bizonyítani, hogy Isten nem érez fájdalmat, hogy tökéletes békében van, hogy nem hiányzik neki senki és semmi. Csodálatos – és igaz - szentírási igéket tudnak hozni az Ő nagyságáról és erejéről, hogy aztán ezekkel igazolják Isten mérhetetlen távolságát tőlünk. És ez mind igaz is lehet - de akkor hogyan van az, hogy Isten mégis elküldte egyszülött fiát, aki „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2, 7), vállalta a fájdalmat, a szenvedést, a kereszthalált? Miért tette volna ezt Isten?
Mert Ő Szeretet. Mert részvéttel van irántunk, mert igenis „fáj a szíve” értünk, mert meg akar menteni minket. Isten nem távol van tőlünk, még csak nem is „mellettünk van”, hanem azonosul velünk - a nála mérhetetlenül kisebbekkel -, egészen magáévá teszi a mi életünket, vágyainkat, egészen egyesül velünk (miközben megőrzi istenségét és integritását).
Mivel pedig minket Isten gyermekévé tesz, minket is arra hív, hogy – ahogy Ő tette velünk -, lélekben mi is azonosuljunk a nálunk kisebbekkel. Jézus meg akarja értetni a tanítványokkal, hogy e nélkül az azonosulás nélkül nincs tanítványság! A legkisebbekkel való azonosulással viszont az Istennel való egyesülés útját járhatjuk.
Jézus „odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” (Mk 9, 36-37)
Be akarod fogadni a szívedbe Istent? Akkor be kell fogadnod a szívedbe a legkisebbeket is. (A jelentéktelent is, a leprást is, az idegent is…) Szeretnéd, hogy Isten áldása legyen az anyagi javaidon? Akkor az anyagi javaidba be kell fogadnod a legkisebbeket is. Szeretnéd, hogy növekedj a lelkiekben? Akkor lelki javaiddal szolgálnod kell a nálad kisebbeket is.
Isten azonosul velünk, azért nekünk is azonosulnunk kell a nálunk kisebbekkel. Isten magáénak érzi a mi gondjainkat, ezért nekünk is magunkénak kell éreznünk a nálunk kisebbek gondjait.
Ha mindezt megtesszük, tulajdonképpen már nem is mi viselünk rájuk gondot, hanem Isten az, aki rajtunk keresztül gondot visel rájuk. Ezért minden félelmünket, aggódásunkat, anyagi és lelki nehézségünket átadhatjuk Istennek.
„Ne kérdezgessétek hát, hogy mit esztek vagy mit isztok, és ne nyugtalankodjatok. Mert erre a pogányok törekednek a világban. Atyátok tudja, hogy szükségetek van rájuk. Inkább az Isten országát keressétek, és ezeket megkapjátok hozzá. Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.” (Lk 12, 29-32)

Sípos (S) Gyula

 

Elkülönülve a tanulásra (Mk 9, 30-32)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. De (Jézus) nem akarta, hogy valaki tudjon róla, mert a tanítványait akarta tanítani. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni.” (Mk 9, 30-32)
Jézus tanítani akar minket – ehhez szükséges, hogy elkülönítsük magunkat a világtól, több okból is.
Ha mindig a világ zajában élünk, a napok sodrása és a világi gondolkodásmód annyira részünkké válik, hogy Jézus szavait is csak evilági módon tudjuk értelmezni. A Szentlélek világossága helyett emberi okoskodásokba merülünk – így aztán könnyen válik Jézusból forradalmár vagy államgépezetet irányító uralkodó. Tetszés szerint lehet liberális vagy konzervatív, erős vagy gyenge, hogy az olyan vad és elképesztő elképzelésekről ne is beszéljünk, mint vélt titkos házassága Mária Magdolnával vagy vélt homoerotikus kapcsolata tanítványaival. Ezek azonban csak önigazoló okoskodások, Isten valóságához nincs közük.
Jézus Istent akarja megmutatni nekünk, azért arra vágyik, hogy legalább időnként teljes figyelmünket felé fordítsuk, hogy az Ige növekedhessék bennünk. Különben úgy járunk, mint a magvető példázatában az útszélre, a sekély földbe vagy a tövisek közé esett mag. Még ha növekedne is bennünk az isteni kegyelem, a világ gondjai, a csalóka gazdagság, az üldöztetés vagy a különféle vágyak, stb. (vö. Mk 4, 3-20) elfojtják, kiölik azt belőlük.
Jézus szeretné zavartalan figyelmünket megkapni – de szükségünk is van az elmélyült figyelemre, hogy megérthessük Őt, hogy betekinthessünk az isteni kegyelem mélységeibe. Csak Jézus tudja nekünk megmutatni az Atyát! „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1, 18)
A tanítványok értetlensége megmutatja, mennyire nehéz – a Szentlélek nélkül tulajdonképpen lehetetlen -, megértenünk Istent. Ahogy már Izajás prófétálja: „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 8-9)
Ezért aztán nem szabad csodálkoznunk a tanítványokon, ha „nemigen értették” Jézus szavait. Hát hogyan is ölhetnék meg azt, aki viharokat csillapít le egyetlen szavával, halottat támaszt és minden emberi ravaszságra bölcsen megfelel? Hogyan is ölhetnék meg azt, aki mindenkivel jót tett? És mit jelent a „feltámad” szó a Messiás esetében? Hát nem meg van írva, hogy a Messiás eljön és megalapítja országát, ami örökre fennmarad? Hát nem Jézus a Krisztus (felkent, messiás)?
Talán csak egy nyugtalanító kérdés van bennünk a történet olvastán: miért nem merték kérdezgetni erről?
Talán maguk is féltek a választól. Talán Jézus tanítói tekintélye volt rájuk ilyen hatással. Talán csak nem merték bevallani, hogy nem értik a választ, s féltek, hogy a Mester szemében alkalmatlanoknak látszanak a küldetésre (ezzel is csak azt bizonyítva, mennyire félreértik Jézust).
Nekünk azonban az a dolgunk, hogy merjük kérdezni Jézust! Hogy vonuljunk félre, és imádságban, a Szentírás szavain való elmélkedésben, az egyházi szenthagyomány újragondolásában és megélésében kutassuk Isten akaratát – általánosságban is, és személyünkre vonatkoztatva is! Kérdezzük Őt, mert Jézus válaszolni akar! De hogyan hallhatjuk meg válaszát, segítő tanácsait, ha nem vonulunk félre vele, hogy szavaira figyelhessünk?
Maga Jézus Krisztus igényli ezt az időt – Ő szeretne velünk így kettesben lenni, hogy taníthasson minket.  „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” (Jn 1, 16-17)

Sípos (S) Gyula

Aki nincs ellenünk, az velünk van (Mk 9, 38-40)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Kádár János a levert forradalom után többek között ezzel a jézusi mondattal indította saját konszolidációját: „aki nincs ellenünk, az velünk van” (Mk 9, 40).

 

Kádár elvtárs b?ven építhetett az akkori feln?ttek még meglév? vallásosságára – érzelmileg így manipulálva ?ket -, s ugyanakkor hiányos Biblia-ismeretükre is. Márk evangéliumában ugyanis ez a mondat az alábbi szövegkörnyezetben olvasható:
„Ekkor János szólalt meg: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt ?zött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni. Aki nincs ellenünk, az velünk van.” (Mk 9, 38-40)
Jézus nagylelk?sége a tanítványok - és persze Kádár János - sz?kkebl?ségével szemben nyilvánvaló. Értjük azonban azt is, hogy itt az „idegen ördög?z?” „Jézus nevében”, azaz Jézus életét, tanítását – és nem valamely más, mégoly népszer? vagy divatos szellemi irányzatot – befogadva cselekszik. Ez az ember Krisztusé, még akkor is, ha nem tartozik a sz?k tanítványi körhöz.
Az Apostolok cselekedeteiben olvasható egy történet, ami világosan megmutatja, hogy „Jézus neve” nem mágikus formula, varázsszó, amit bárki, bármikor, bármilyen ideológiát hitelesítve használhat. „A vándorló zsidó ördög?z?k közül is megpróbálták néhányan, hogy a gonosz lelkekt?l megszállottakra ráolvassák Urunk Jézus nevét, ezt mondva: „Kényszerítlek titeket Jézusra, akit Pál hirdet.” Egy zsidó f?papnak, Szkéuasznak hét fia is így tett. De a gonosz lélek visszavágott: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” Ezzel rájuk vetette magát a megszállott ember, kett?t letepert közülük, s úgy elbánt velük, hogy meztelenül és sebekkel borítva menekültek ki a házból.” (ApCsel 19, 13-16)
Ennek a történetnek a vége aztán az lett, hogy „sok hív? is el?állt, beismerték és elmondták saját mesterkedéseiket. A b?bájosok közül sokan könyveiket is elhozták, és mindenki szeme láttára elégették ?ket. Ezek értékét ötvenezer ezüstre lehetett becsülni.” (ApCsel 19, 18-19) Isten gyermekei itt nagy gy?zelmet arattak a gonosz lélek, és annak „tudománya” (az okkultizmus és babonaság) felett. (Ma is sokan beszélnek Jézusról, kihasználva a szent név vonzerejét, miközben a Megváltó tanításával gyökeresen ellentétes tanokat hirdetnek. Csak reménykedhetünk, hogy még azel?tt észhez térnek, miel?tt munkájuk „gyümölcse” ellenük fordul…)
A márki tanításnak azonban nem az a lényege, hogy kivel nem azonosulunk, hanem az, hogy kivel igen. Jézus világossá teszi, hogy mindazok Hozzá tartoznak, akik az ? nevében – azaz életét és tanítását követve, az Egy Test részeként – szolgálnak. Az apostoloknak meg kell érteniük, hogy a tanítványi kör sokkal szélesebb és sokrét?bb lehet, mint amit ?k egyáltalán átláthatnak és ellen?rzésük alatt tarthatnak.
Így van ez ma is. Én mélységesen hiszem az „egy, szent, katolikus anyaszentegyházat”, hiszem, hogy a katolikus egyház szilárdan ?rzi a teljes hitet és Isten ajándékait hitelesen és hatékonyan képes közvetíteni az embereknek (már ahol megteszi). A római katolikus egyház az Egyház szíve és középpontja. De!
Azt is el kell ismernünk, hogy nagyon sok olyan keresztény felekezet, gyülekezet létezik, m?ködik, amelyek nem „római katolikusok”, de szintén az Egy Test részei, és jogosan részesülnek Jézus nevében. Feléjük nem tiltással, hanem megértéssel és szeretettel kell közelíteni (és persze nekik is felénk – vagy legalábbis ez lenne az ideális).
Bár az elmúlt évszázadokhoz képest nagyon sokat enyhült a gyanakvás és a szembenállás a keresztény felekezetek között, még távol vagyunk a krisztusi közösségt?l. Pedig bármennyire eltér?ek is a nézeteink, Jézus Krisztus megváltó m?vét mindannyian valljuk. Hiszünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságos közösségében is, a mennyek országában… és még sorolhatnám. Vannak köztünk teológiai nézeteltérések, és biztosan vannak olyan szektás vonások is, amiket nem szabad elfogadnunk. De imádságban és a szeretet-szolgálatban minden különbségünk ellenére is közösek lehetünk. Mérhetetlenül több az, ami összeköt minket – Isten szeretete, amely Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló számunkra -, mint ami elválaszt.
Nevezhetjük ökumenikus törekvésnek, felekezetközi párbeszédnek vagy bárminek: ma, amikor az egész világ Krisztus ellen fordul, nekünk egymásra kell találnunk!

Sípos (S) Gyula