Hogyan lettem katolikus? – egy egykori boszorkány vall megtéréséről

Kategória: Tanúságtételek, beszámolók Megjelent: 2012. december 01. szombat

Libby Edwards: Névleg protestáns családban születtem, de kamaszkoromban már messze elkerültem mindenféle templomot. Nem szerettem vasárnap korán kelni, és az istenkapcsolatnál sokkal fontosabbnak tűnt, hogy mindenkinél jó legyek. Ám azért érdekelt a vallás; keresztény barátnőim révén több protestáns gyülekezetben megfordultam. A Katolikus Egyházat csak olyan horrorfilmekből ismertem, mint Az ördögűző, mégis volt benne néhány dolog, ami izgatott. Például a rózsafüzér. Máig emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor egy katolikus családnál először láttam igazi rózsafüzért. Nem tudtam, hogyan kell vele imádkozni, de éreztem, hogy van benne valami különleges.  


Húszéves voltam, amikor egy alkalommal a könyvesboltban a New Age/Asztrológia polcon megakadt a szemem egy boszorkányságról szóló könyvön. Erős vágy élt bennem valamiféle spiritualitás iránt, így mélyen rezonált bennem a hátsó borítón olvasható ajánlás: a boszorkányság nem mese, nem is sátánimádat - csak vegyem meg a könyvet, és belőlem is igazi boszorkány válhat.

Megvettem. Lenyűgözött. Elkezdtem kitanulni. Az első, „bűvészkedős” időszakon – amikor kizárólag feketében jártam és több kiló pentagramos láncot hordtam – hamar túlestem. Komolyan kezdtem tanulmányozni a boszorkányságot, újpogány barátokkal vettem körül magam, tapasztalt mesterektől tanultam, és faltam a témával kapcsolatos könyveket. Volt egy-két dolog, amivel nem tudtam tökéletesen egyetérteni – a keresztény neveltetést nem tudtam még tökéletesen levetni, váratlanul elő-előjött –, de idővel egyre könnyebben tudtam szőnyeg alá söpörni a felmerülő kételyeket, kérdéseket.   

Tizenöt évig műveltem és tanítottam másoknak a boszorkányságot. Újpogány rendezvényeket szerveztem, és kiterjedt hálózatot építettem az interneten. Fejlesztettem okkult „talentumaimat”; úgy tűnt, a jósláshoz és a halottidézéshez különös tehetségem van. Megtanultam gyógyítani és átkot mondani, bár az utóbbiban jóval több sikert értem el. Ez nem véletlen: az újpogány boszorkányság híveinek egyik legfőbb érve az, hogy fehér, azaz jótékony mágiát művelnek – ez azonban csak mese. Hamar kiderül, hogy „a boszorkány, aki átkozni nem tud, gyógyítani sem tud.”

A boszorkányság voltaképpen vallási köntösbe burkolt hédonizmus, melynek szabadosságához foghatót azóta sem találtam. Életem e sötét időszakában minden határt feszegetni kezdtem, s miközben el voltam szánva, hogy felrázom a szűk látókörű keresztény többséget, erkölcsi gátlásaimat könnyedén tettem félre az újonnan megtalált „szabadság” szellemében.

Isten azonban sohasem hagyott el; különös utakon közeledett felém. Sok horrort olvastam és néztem, és feltűnt, hogy ezekben a könyvekben és filmekben, ha nagy baj van, nem a protestáns lelkészhez vagy a pogány papnőhöz fordulnak, hanem a Katolikus Egyházhoz. Nem is gondoltam, mennyire megmaradt ez bennem, mígnem egyszer azt mondtam egy barátnőmnek, hogy nagy bajban katolikus papot fogok hívni, nem boszorkányt. Volt valami tekintély, valami hatalom a Katolikus Egyházban, amit öntudatlanul már akkor éreztem.   
 
A képregényeket is szerettem. Egyik kedvenc szereplőm lett az X-Menből Nightcrawler, aki elkötelezett katolikus, szereti Istent, és ez láthatóan boldoggá teszi. Rajta kívül talán nincs is más ilyen szereplő a képregények világában. Szerepjátékban is alakítottam őt. Később magam is írtam fantasy és horrortörténeteket, és eredeti szereplőim közül a végére többen katolikusok lettek – jóval többen, mint amennyit annak szántam. Színésztársaim és az olvasók közül sokan rákérdeztek, hogy mi motiválhatta e szereplőket. Kénytelen voltam hát katolikus hitvédelmi írásokban utánanézni, hogy megfelelően tudjam indokolni a szereplőim viselkedését.

Ekkor már sokat foglalkoztam az Egyházzal, de az első komoly kétségek akkor fogtak el, amikor igazán behatóan kezdtem tanulmányozni a katolikus hitvédelmet és a Katekizmust. Ekkor harmincöt éves voltam és tizenöt éve boszorkány. Az Egyház külsőségei, a harangszó, az illatok, a képzőművészet, a zene, a szertartások méltósága már korábban is lenyűgözött. Most azonban kezdtem felfedezni a hitvédelmi írásokban az igazságot. Mellette árnyékszerűvé halványultak a boszorkányság rítusai és igazságai, s én valami valóságosra éheztem.

Katekumenátusba jelentkeztem a helyi katolikus plébánián, és egy évet adtam magamnak. Sokkal gyorsabban ment, pedig nem volt könnyű eljutnom a teljes szabadosságból egy olyan vallásig, amely komoly követelményeket támaszt. De megpillantottam valamit az Igazságból, és a lelkem mind többre vágyott.

Nagyböjtben egy nagyon mély, személyes élményben volt részem. Katolikus hitem egészen addig pusztán olvasmányaim ésszerűségére épült. A nagyhéten azonban a szívemmel is katolikus lettem. Valóságosan, sorsfordító módon megtapasztaltam Istent a Szentlélekben, és abban a pillanatban örökre elhagytam a pogányságot. Azóta is voltak hasonló élményeim, de azt a pillanatot őrzöm a szívemben. Akkor szerettem bele Istenbe, és soha többé nem akarok elszakadni tőle.
   
2010 húsvét vigíliáján kereszteltek meg. E sorok írásakor egy éve vagyok katolikus. Nem volt mindig könnyű, hiszen tizenöt évnyi pogánysággal szakítani olyan, mint egy szenvedélybetegségből kigyógyulni – de Isten mindig megadta a kegyelmet a küzdelemhez. A szabados pogány boszorkánysághoz képest hihetetlenül nehéz elkötelezett katolikusnak lenni, az életem mégis egyszerűbb, szebb és nyugodtabb, mint pogányságom idején bármikor. A boszorkányság hihetetlen szabadságot ígér, de ez bizony csak ügyes hazugság. Az igazi szabadság Istennél van.

Forrás: www.catholic-convert.com

Magyar Kurír (mk)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés