Sípos (S) Gyula: Betlehemi történetek – egy jerke a nyájból
Persze, hogy hallottam, mi történt, nem vagyok ma született bárány, akit csak az anyja teje érdekel! Több, mint egy éve születtem, jerke vagyok és hamarosan toklyó leszek, a saját kis báránykámat fogom hordozni a hasamban, úgy bizony! Én is gyarapítani fogom a nyájat, mert a nyáj a minden, abból kiszakadni halálos veszedelem. Hogy az a két szerencsétlen miért ment el mégis, miért hagyta itt a biztonságot és nyugalmat?
Nem mintha én olyan félénk kis bárányka lennék, aki nem mer két lépésre se eltávolodni a többi juhoktól. Mentem én, bizony, hogy mentem, ahogy a kis báránykák szokták, hiszen én is úgy kezdtem az életem. Örültem, ugrándoztam, pörgettem a farkincámat, fogócskáztam a többiekkel én is, ha nem is olyan durván, mint néhányan a kosocskák közül. Miránk, lányokra mégis jobban illik a figyelmes, körültekintő viselkedés és az odafigyelés az anyai bégetésre. Azt azonban gyorsan megtanuljuk, hogy a nyáj a minden, nyáj nélkül elveszünk a pusztaságban, a nyáj az, ami megvéd és oltalmaz, hogy úgy mondjam, a nyáj a mi identitásunk.
A nyájtól elszakadni az maga a halál! Ezt tanulja meg legelőször minden kisbárány. Figyelj anyádra, figyelj a kolompra! Akármilyen érdekes is valami a mezőn, akármilyen finom is a fű, ha indul a nyáj, akkor hagyj ott mindent és indulj te is, mert a nyáj nélkül nincs életed!
Ez így van az embereknél is. Bebizonyosodott most is, amikor ez a nagy vándorlás volt a mi falunkhoz. Jöttek egész nap, csoportokban, elfoglaltak minden helyet, de mindig együtt, ki-ki a saját rokonságához, családjához a nyájban, faluban, ahogy nálunk. Kisbárány, jerke, toklyó, anyajuh vagy kos, szagról is tudjuk, ki kihez tartozik.
Na és akkor jöttek ők ketten, teljesen külön, a szamárral, de az nem számít, a szamarak, azok olyan… hát szamarak na, ezzel mindent elmondtam. Mi aztán nem törődünk velük! Jöhetnek velünk, meg a juhásszal, elfogadjuk őket a nyájhoz tartozónak, de csak úgy, mint a bogáncsot a mezőn: ott van, ha haszna nincs is egy csepp se.
Szóval jöttek ők, az emberek férfinak és nőnek hívják őket, rendesen mondva kos meg anyajuh, bár ez csak később derült ki, de az biztos, hogy nem tartozhattak a mi falunkhoz, a mi nyájunkhoz, mert sehová nem fogadták be őket. Pedig a nyáj a minden! Először nem is tudtam, hogy sajnáljam őket, szerencsétleneket, kívülállókat, nyáj nélkülieket, vagy gyanakodjak rájuk, mint rendbontókra, mert időnként ilyen is előfordul - kergebirka születik, szegény, az ilyen nem is él sokáig.
Na mindegy, nem akarok ítélkezni. Én már jerke vagyok, inkább már toklyó, hamarosan előhasi anyajuh, nem cserfes szájú barika, de tudom, mit beszélek. Elég az hozzá, hogy ezek ketten végül elbújtak a faluszéli barlangistállóban. Ezt jól tették, mert mint kiderült, hamarosan megszületett a kisbáránykájuk. Úgy hallom, hogy ez aztán megindította az egész nyáj szívét, mármint az emberekre gondolok, mert körülvették őket, ahogy minden rendes nyáj körülveszi az újszülötteket, hogy védelmezze. Később még beljebb is vitték őket a faluba, ott lakhattak a nyáj szívében. El is csitult minden, elült a nagy járás-kelés, megszűnt szóbeszéd nálunk is. Úgy tűnt, ez is csak egy lesz a múlt lassan feledésbe merülő történései közül. Eltévedt bárányok, akiket befogadott a nyáj, történt már ilyen máskor is. Még büszke is voltam ránk, mert nem mindenki ilyen jószívű, mint mi, akik a juhnemzetség legjavából vagyunk.
Na szóval, itt éltek közöttünk, s tették, amit az emberek szoktak. Mert az embereknek furcsa rítusaik vannak, amivel befogadnak valakit a nyájba, szóval nagy feneket kerítenek a dolognak, de ha így, hát legyen így, én nem ítélkezem. Öreganyám, aki sok mindent látott már, mesélte, hogy a kis kosokat születésük után nyolc nappal megjelölik a jelölőházban, ez olyan titkos dolog, körülmetélésnek hívják. Nem tudom pontosan mi az, de olyankor az egész embernyáj nagyon örül. Aztán egyszer felviszik a kisbárányukat nagyházba is, amit templomnak neveznek, és ott bemutatják az egész nagy embernyájnak és a főpásztornak, mert az embereknek is van olyanjuk, aki vigyáz rájuk, mint ahogy nekünk is, csak a miénk itt van közöttünk, az övék meg odafent, a templomban, de őt még nem láttuk soha.
Minden rendben, mondtam is a többieknek is, gyarapodik a nyáj, az mindig jó. De nem így történt! Mert ez a két ember, akit pedig befogadtak, egy éjjel – éjjel! -, felkerekedett és elment. Vagy ki tudja, megszökött?! Pedig itt befogadták, védték, etették őket – akkor meg miért? Ez velünk, értelmes juhokkal nem fordulhatna elő. Nincs olyan bolond birka, aki éjnek évadján otthagyná a nyájat, és kimenne a veszedelembe. Nem is értem: hogyan nem féltek, amikor mindannyian tudjuk, hogy kint, a nyájon kívül ott a veszedelem a sötétben, a farkasok, de még oroszlánok is! Mi vehette rá őket, hogy elhagyják a biztonságot, az akolmeleget? Én aztán nem tenném, az biztos!
Azóta se hallottam róluk. Nem tudom, hogy élnek-e még egyáltalán, de nagy jövőt nem jósolok nekik. Egy biztos, mi maradunk itt, a biztonságban, emberek és juhok egyaránt. Nálunk, Betlehemben békesség van és nyugalom. Most épp katonák jönnek felénk, de azok is csak azért, hogy még nagyobb biztonságban lehessünk…