Keresztény megújulás – esélyek és akadályok
Békaperspektívából nézve elönt a remény: most vasárnap az esti misén tizenegynéhány felnőtt katekumen vallotta meg hangosan az oltár előtt, hogy a krisztusi közösséghez szeretne tartozni. (És így volt ez tavaly és tavalyelőtt is.) Igaz, van hová előre menni: városunk tizennégyezres lakosságának többsége a népszámláláskor ugyan kereszténynek vallotta magát, de csak töredékük jut el a templomig…
Bátran aktualizáljuk magunkra a híressé vált mondatot: a 21. század Magyarországa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz… Ez ugyan nagyon meredek mondat, de nem teszem könnyebbé azzal, hogy a „Magyarország” szót a „világ” szóval helyettesítem. Vegyük csak komolyan magunkat!
Vannak reményt keltő jelek, miért is ne lennének! Például: a hazai oktatási rendszerben megnövekedett a keresztény tanintézetek száma és kötelezően tanrendbe (tanórai keretbe) illesztették a hit vagy erkölcstan tanítását. Jogrendszerünk elvileg megvédte a család hagyományos fogalmát és nehezítette a magzatgyilkosságot. Vannak kísérletek bizonyos bibliai elvek jogi formába öltöztetésére, ilyen például a szabad vasárnap biztosítása. Ezeknél is fontosabb, hogy a keresztény megújulás közösségi mozgatóereje, a különböző lelkiségi mozgalmak élnek és virulnak hazánkban. Buzgó keresztény emberek evangelizálnak, családot látogatnak, honlapokat készítenek, könyveket adnak ki, hajléktalanokat mentenek, közösséget szerveznek, házasságokat „gyógyítanak”, lelki napokat tartanak, gyermeket vállalnak, imádkoznak, szeretnek… Ahogy a legelső mondatban írtam: békaperspektívából nézve, innen alulról sok biztató, reményre jogosító kezdeményezést láthatunk.
Sajnos – elnézést a károgásért -, mindegyik reményt keltő mondat mögé oda lehet írni a „de” szócskát is. Mert igaz, hogy növekedett a keresztény tanintézetek száma, de a jó minőségű és felvállaltan keresztény szellemű oktatáshoz (és még inkább: neveléshez) meggyőződéses és hitüket bátran felvállaló keresztény pedagógusok is kellenének – azokat pedig nem lehet a bűvész-cilinderből csak úgy előrángatni. (A hittan nélküli erkölcstan pedig több iskolában is csak alibi-tantárgy…) Jogrendszerünk védi ugyan a családot, de közben mégis engedi az egyneműek együttélését és gyermeknevelését. Abortálni a magzatot ma is könnyű – a jogi nehezítés papírként ég el a szülői akarat és orvosi haszonszerzés pokoli tüzében.
Súlyos probléma, hogy az egyházi vezetés – plébánostól bíborosig – láthatólag ma sem bízik a „civilekben” és az „alulról jövő” kezdeményezésekben. (Vagy éppenséggel Ferenc pápáéban sem, így szabotálta el a család-szinódus kérdőívét is.) Az elmúlt időszakban két helyről is hallottam, ahol az új plébános azzal kezdte működését, hogy az egyházközségében működő kisközösségeket ellehetetlenítette, templomból, plébániáról kitiltotta. De országos erejű kezdeményezéseknél is megszokott a gyanakvó légkör, könnyen jön a tiltás, illetve a magyarázat: „lelkipásztori szempontok nem indokolják”. Hiába az egyházhűség, hiába az ima, hiába a több ezer hívő, hiába az összegyűjtött pénz – akkor sem kell.
További probléma, hogy az egyházak egyszerre túlpolitizáltak és közben nem elég közéletiek. Azaz: megszólalnak olyan politikai témákban is, ahol jobb lenne tartózkodóbbnak lenni (és itt most nem a magukat kereszténynek mondó pártok időnkénti őrültségeire gondolok), közben pedig nem mozdulnak meg nagyon is ránk tartozó témákban. Vannak országok, ahol az egyházi hierarchia a bázisközösségekkel közösen szervezett többszázezres megmozdulásokat a család védelmében vagy a magzatgyilkosságok ellen. Nem mondhatom, hogy a magyar egyház hallgat. A hierarchia kiadja szokásos elítélő körleveleit – de mozdulni nem mozdul. Kis keresztény közösségek szervezhetnek ugyan tüntetést, felvonulást, de amögé be nem áll, azt nem támogatja, szervezeti struktúráját a cél érdekében meg nem mozgatja – így aztán megjelenik néhány száz ember, jó esetben. Nincs társadalmi erejű példaadás - közben pedig megöregszik és kihal az a nagy imádkozó, engesztelő keresztény nemzedék, amelyiknek imáin felnőhetett és megtartathatott az újabb nemzedék… és mi lesz ezután?
Hasonlóan nehezen és gyengén emeli fel szavát az Egyház a hitbéli ostobaságok és ordas eszmék ellen. Nem véletlen, hogy számosan vannak, akik azt gondolják, azt élik, hogy a kereszténység összeegyeztethető az antiszemitizmussal, cigánygyűlölettel, sőt, ők a legkeresztényebbek, mert ők „tisztán látnak” - és szent hevülettel mennek az épp aktuális világhatalmi-titkos-háttér-összeesküvés ellen. Hasonlóan sokan hiszik, hogy a Jézus Krisztusban való hit összefér a táltossággal, okkultizmussal, mindenféle mende-mondákkal.
Az ilyen elbolondított embereknek a keresztény megújulás nem Krisztus megváltó művének diadalát, nem bűnbánatot és megtérést jelent, hanem pozíciót, hatalmat és zavaros érzelmi életük nyilvános igazolását. (Hogy aktualizáljak: ez bőven benne van a szélsőséges álkeresztény Jobbik vasárnapi győzelmében.)
Igen, a keresztény megújulásnak van esélye Magyarországon, talán több is, mint a környező országokban, vagy Európában. Ehhez azonban komoly tisztulásra van szükség – és bátor tettekre a keresztények részéről. Valamint imára, sok-sok imára.
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)