Jaj, a papjaink!
Hétvégén kaptam a hírt, hogy egy nagyszerű, buzgó papunk kilép a papi szolgálatból. Aztán egy testvérünk írta, hogy ő ebben az évben már öt ilyen papról hallott, abból kettő biztosan el is ment. Egy másikat az alkohol problémái miatt a felettesei tették partvonalra (de hogy mi volt előbb, a „túlságosan független” szelleme, vagy az alkohol-problémája, azt nem tudom). Megint egy másikat a betegsége miatt ötven évesen papi otthonba raktak… és ők még legalább élnek!
Egyik buzgó, fiatal papról - sokan szerették, közösségeket épített -, elhelyezése után jött a hír, hogy öngyilkos lett. Állítólag már előtte is voltak pszichés problémái… Más papok lelkileg halnak bele a magányba és/vagy a hatalomvágyba. Van olyan, akit csak a hivatali időben (két óra) lehet keresni, különben magára zárja az ajtót, se hall, se lát, de olyanról is tudok, aki kung-fuzik és vadászni jár. Szíve joga, más emberek is szabadon megtehetik, törvény se tiltja, de azért nem így képzeljük el a buzgó papokat…
Aztán olyan is van, aki csak azt látja, amit látni akar, illetve amit ő jónak lát. Egyik plébános mesélte, hogy a papi összejövetelen a pap testvérek azzal az evangéliumi szakasszal vigasztalták magukat a lelkipásztori kudarcaik miatt, hogy „az egyik vetett, de a másik arat” – azaz náluk kevesen vannak, üres a templom, de ők csak vetnek, majd az utódok aratnak. Ez a plébános meg azt találta mondani, hogy Jézus azt is mondta, hogy „az aratni való sok, a munkás kevés, kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásba…” Azaz nekünk (és minden nemzedéknek) aratni (is) kellene! Igen ám, de hogy kérjen az a pap munkásokat az aratásba, akinek teljes meggyőződése, hogy ő mindent jobban tud és a hívek kezdeményezései csak bajt okoznak…
Ahogy hallgatom ezeket a történeteket és gondolkodom rajtuk, felmerül bennem: vajon ki gondozza a papjainkat? Két pályaelhagyó pap esetében konkrétan tudom, hogy jól működő közösségeik voltak, akik azonban az utolsó pillanatig semmit sem tudtak az ő belső problémáiról, magányáról, vágyairól (aminek mindkét esetben házasság lett a vége). Azt hiszem, ez nem (csak) a közösség hibája. Lelkipásztoraink megszokták, hogy ők a megmondó emberek, ő adják a tanácsokat, és nehezen tudnak váltani, megnyílni, feltárni a saját problémáikat. Mondhatnánk: menjen a feletteséhez, püspökéhez, vagy ha van neki, akkor a lelki vezetőjéhez. De vajon mi a saját problémáinkat a munkahelyi főnökünkkel akarjuk megbeszélni? Megeshet – de azért nem jellemző...
Felmerül bennem a kérdés: vajon a papok lelki gondozása mennyire megoldott az egyházon belül? Vannak erre kiépített utak, lehetőségek, szakemberek – attól, hogy egy pap gyóntat, még nem válik a lelki élet mesterévé, sem speciális lelki problémák megoldójává - vagy mindezek helyett csak ad hoc megoldások, vagy bejön, vagy nem? Ha baj van, átteszem egy másik plébániára… esetleg viszi magával a „házvezető nőjét” és annak gyerekét, aki véletlenül hasonlít rá is? (Hogy ez morálisan mennyire romboló minden félnek, arra jó példa egyik ismerősöm gúnyos mondata: az ő papjuknak van ifjúsági közössége, mert abban van a fia is – mármint a papnak a fia…)
Mennyi tehetséges, nagyszerű ember, aki egykor teljesen Istennek akarta szentelni az életét! Vajon hogyan kerültek ilyen, számukra is alig feldolgozható helyzetbe? És vajon az egyházunk megengedheti-e magának, hogy ilyen pazarló módon bánjon velük?
Az a pap, aki most „kiugrott”, házasodik. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, nem kellene-e megnyitni a papi hivatást a házasságban élők felé is? Félreértés ne essék, ez nem a cölibátus, a papi nőtlenség eszméjének a feladását jelenti, hiszen maga Jézus is vallotta és megélte ezt, és követésére buzdított – de nem kizárólagos jelleggel! Az ortodoxoknál – akiknek a miséjét a katolikus egyház is érvényesnek tekinti – lehetséges a házasodás. A görög katolikusoknál – akik egyházunk tagjai -, szintén. A római katolikusoknál is az volt, ezer évig, míg egyházfegyelmi – és nem dogmatikai – okokból meg nem változtatták. Sőt, tudatosítsuk magunkban: egyházunkban a diakónusság papi fokozatnak számít, felszentelt ember, és az esetek jó részében házas! Ahogy a Szentírás is írja: az elöljáró legyen egyszer házasodott (azaz nem csélcsap), megbízható ember…
A szolgálati helyét most elhagyó pap testvérünk papi hivatása és felszentelése megmarad - az lemoshatatlan pecsét rajta – ha szolgálatát nem is gyakorolhatja. Ez rettenetes szenvedést fog még neki okozni. Az ő hibája, de a mi bűnünk is!
Jaj, a papjaink! Van kikért imádkozni, van kiket szeretni…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)