Banánhéjok, amiken mi keresztények is elcsúsztunk
A honlapunkon olvasható „Betlehemi történetek” novellasorozatban azt mutatom meg játékos formában, de komolyan, hogy hányféleképpen értik félre ugyanazt a történetet a saját előítéleteink, tájékozatlanságunk, sebzettségeik miatt az egyes szereplők. A valóságban azonban ezeknek az előítéleteknek és félreértéseknek súlyos következményeik vannak, amikkel szembe kell néznünk.
Egészen félelmetes, hogy mi keresztények, akik a Szentlélektől még külön segítséget is kapunk a jó és a rossz, igaz és hamis, a szellemek megkülönböztetéséhez, milyen messzire el tudunk tévedni az igazságtól és milyen makacsul ragaszkodunk a rossz döntéseinkhez is.
Ha az antikrisztus jellemvonásairól kellene beszélnünk, biztos köztük lenne az önimádat, a gyűlölet és viszály gerjesztése és a vágy a totális kontrollra. E három jellemvonásnak pedig szinte megtestesítője az önimádó Trump, a folyamatosan viszályt szító, háborúzó Putyin és a Kínában totális kontrollt kiépítő Hszi Csin Ping elnök. (Különben mindhármukra igaz mindhárom jellemvonás.) „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” – és mégis Trumpot és Putyint most is rengeteg keresztény tartja saját hősének és a kereszténység megmentőjének. Igaz, hogy a „sátán is a világosság angyalának mutatja magát”, és ezek a vezetők is készségesen hangoztatnak keresztény szólamokat – ilyen könnyű megetetni minket ezekkel? (Igen, természetesen. A baloldali diktátorok is ugyanígy járnak el, csak ők a kereszt helyett a vörös lobogóval bódítják híveiket, a legrutinosabbak pedig mindkettővel tudnak élni egyszerre…)
Mint bárhol a világon, hazánkban is megfigyelhető ez a minden tény ellenére is makacs ragaszkodás a rossz döntésekhez és a szinte pánikszerű menekülés minden önreflexiótól, a hibák elismerésétől.
Úgy tűnik, mintha néhány egyházi vezetőnk csak szeretné kitenni a táblát, hogy „átalakítás alatt az üzletünk zavartalanul folytatódik”, és élni tovább, mintha minket nem érintene a válság. Mi mindent jól csináltunk, a kapott pénz jó helyre ment, menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló. Pedig a pénz ment jó és rossz helyre is, születtek jó és rossz döntések egyaránt. Az előző kormánnyal való politikai összefonódás súlyát és következményeit is jobb lenne nyíltan megbeszélni, hogy így tisztuljon és újuljon egyházunk. Igaz, hogy ehhez bűnbánatra lenne szükségünk, amely minden megújulás kezdete: „bánjátok meg bűneiteket, térjetek meg és megkapjátok a Szentlelket…”
A bűnbánat és önreflexió hiánya ugyanis csak még erősebben képmutató, tagadó és farizeusi létmódhoz, tagadáshoz és a bűnökhöz való makacs ragaszkodáshoz vezet, ami csak tovább rombolja a keresztények helyzetét hazánkban (is).
Mit mondjunk, amikor az eddigi állami médiamonopólium egyik vezetője hirtelen a sajtószabadságot akarja védeni az új kormánytól? Amikor az egyik volt kormányzati ember, akinek súlyos része van a parlamenti munka kiüresítésében, hirtelen az ellenzéki jogok hős képviselőjeként lép fel? Amikor az eddigi állami pénzek egyik legnagyobb haszonélvezője a pályázati rendszerek tisztaságának őre kíván lenni? Ki fog nekik hinni? Tényleg elhiszik, hogy elég, ha a milliárdos most koszlott pulcsiban megy be interjút adni, és akkor minden megoldódik?
De miért is ne hinnék, hiszen eddig is olyan jól bejött a dolog. Vagy ha nem – mint a választási eredmények mutatják -, akkor a félelemkeltés még mindig bejön. Végtelen szomorúsággal tölt el, ahogy buzgó keresztény emberek, jó emberek, most rettegve beszélnek arról, hogy itt a vége mindennek, most pusztítják el a hazánkat ezek a… és csak tovább folytatják a karaktergyilkolást, az uszítást – hát sohasem lesz már ennek vége? Még mindig ezt a mérget kell innunk?
Miért nem lehet elismerni, hogy hibákat követtünk el? Hogy milliárdokat herdáltunk el értelmetlen módon? Hogy egyházunk és hazánk belefogyott az elmúlt évek rossz döntéseibe? Miért nem kezdjük inkább szétválasztani a jót a rossztól? Mi az, ami megőrzendő, és mi az, amitől el kell fordulni, mire lehetünk büszkék és mi az, ami miatt szégyenkeznünk kell?
Ha Isten szerint minden megújulás kezdete az önvizsgálat és a bűnbánat, akkor ezt nem spórolhatjuk meg, már csak azért sem, mert különben nem tudunk megfelelni az egyház prófétai hivatásának, pedig arra eddig is, ezután is nagy szükség lenne. (Milyen jó lett volna, ha ezt az elmúlt években, évtizedekben megtettük volna? Ha figyelmeztettük volna vezetőinket, amikor kezdtek elcsúszni, amikor mélyen nyúltak a mézesbödönbe, amikor bort ittak és vizet prédikáltak… bizony egész más lenne az egyházunk megítélése is, függetlenül attól, hogy hallgattak-e vagy sem rájuk a világi vezetők…)
Nem mintha mi civilek a saját kis portánkon, közösségeinkben és egyházközségeinkben olyan bátrak lettünk volna. Mikor szóltunk utoljára a saját vezetőinknek – plébánosunknak, közösségvezetőnknek, polgármesterünknek, stb. -, hogy életvitele nem felel meg annak, amiről beszél? Esetleg, hogy a prédikációi kiüresedtek, tévesek? És végül eljutva önmagunkhoz: mikor fogadtuk el utoljára, amikor nekünk mondták ezt és minket próbáltak figyelmeztetni ugyanígy?
Most, a pünkösdi kilenced alatt kérjük Istent, adja meg nekünk a bűnbánat és megújulás kegyelmet! Kezdje el rajtunk és folytassa az egész országban…
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)