Görföl Tibor: Gaudí
Nehéz eldönteni, hogy a reformáció óta teológusokat vagy művészeket avatnak ritkábban szentté, mindenesetre Antoni Gaudí művészetének segítségével olyan sokan találtak utat a keresztény hithez, hogy 1992-ben egy katalán építész, José Manuel Almuzara egyesületet alapított Gaudí boldoggá avatásának érdekében. Ahogyan lenni szokott, a terve eleinte nagyfokú szkepszisbe ütközött, de 2025 óta Gaudí hivatalosan is „Isten szolgájának” nevezhető, és boldoggá avatása bármikor megtörténhet.
A kortársai persze nem mindig voltak megértőek vele szemben. Érthető, hogy Picasso többnyire gúnyt űzött belőle, hiszen a két művész szellemi beállítottsága aligha lehetett volna eltérőbb. Egy ízben egerek alaposan megrágták a Picasso asztalán álló panettonét: „Ez Gaudí modellje” – jegyezte meg gúnyosan a festő. Evelyn Waugh még arra sem volt hajlandó, hogy kiszálljon a taxiból, és megnézze Gaudí egyik alkotását. Salvador Dalí köztudottan a katalán művészet másik modern óriásának csodálója volt, de elsősorban annak „kreatív rossz ízlése” miatt. Természetesen őszinte csodálói is voltak, mint például Le Corbusier, akit viszont Gaudí ki nem állhatott.
Az építész valóban Isten dicsőségét és szentségét akarta láthatóvá tenni, és egyáltalán nem szorítkozott arra, amit szakrális művészetnek szokás nevezni. Mint minden nagy művész, nem tett éles különbséget szakrális és szekuláris művei között. Az általa tervezett lakóházak díszítései ugyanúgy a mindennapi élet nagyszerűségét érzékeltetik, mint templomainak szokatlan formái. Az épületek díszítéséhez nem ritkán „hulladékot”, törött anyagmaradványokat használt, s a színek és az anyagok sokféleségével a megteremtett valóság „színes szépségére” (Hopkins) akart rávilágítani.
Keresztény hite fokozatosan vált éretté. Fiatalon még közömbös volt a kereszténység iránt, de Jacint Verdaguer i Santaló, a költő és pap, a modern katalán irodalom egyik alapítója olyan nagy hatással volt rá, hogy 1894-ben rendkívül szigorúan vette a nagyböjtöt, és csak Josep Torras i Bages, a későbbi vici püspök közbelépése mentette meg a haláltól. Ettől kezdve hite egyre kiforrottabb lett. Ugyanakkor mindig volt benne valami a szent bolondból (nem véletlen, hogy szívesen forgatta Ramón Llull műveit): elhanyagolta külsejét, saját tervezésű cipőt viselt, és amikor szinte napra pontosan száz évvel ezelőtt, 1926. június 7-én elgázolta egy villamos, eleinte senki nem akart segíteni neki, mert nyomorult csavargónak nézték.
A Sagrada Família idővel valóságos zarándokhely lett. Még a spanyol király is elzarándokolt a székesegyházba, és találkozott Gaudíval, bár az építész csak katalánul volt hajlandó beszélni. De még így sem beszélt túl sokat: „Nincsenek eszközeim ahhoz, hogy kifejezzem magam. Senkinek sem tudnám elmagyarázni a művészi elképzeléseimet. Soha nem volt időm átgondolni őket. Az időmet a munkámmal töltöttem.”
(a Vigilia folyóirat facebook oldaláról)