Ferenc pápa és a megbotránkozók
Írhattam volna Jézus nevét is a címbe, vagy valamelyik szentünkét, akik szintén megbotránkoztatták környezetüket, de legyünk szerények, hiszen Ferenc pápa nincs szentté avatva, s talán sohasem lesz. Vannak, akik szerint maga az elképzelés is abszurd, hiszen a jelenlegi pápa (ha ugyan az még egyáltalán, hiszen ezt is kétségbe vonják) az egyház legnagyobb lerombolója. Mi történik itt?
Arra most ne is nagyon térjünk ki, hogy a „Nagy Figyelmeztetés” (MDM) titokzatos látnoknője által közzétett magánkinyilatkoztatások (amihez több látnok kórusa csatlakozott) miatt már megválasztása előtt hamis pápának kiáltották ki a XVI. Benedek után következőt – s lám! Jött egy latin-amerikai pápa, aki nem az európai szokásoknak megfelelően viselkedik, a feszület se olyan a nyakában, a címerével is gond van, a pápai piros papucsot se veszi fel és nem átall a Szent Márta házban maradni – máris kész a botrány. (Ugye, hogy ugye!)
Ez azonban mind semmi! De Ferenc pápa a megválasztása után kérdőívet küld ki a világegyházba, sok-sok kényes kérdéssel, majd a válaszokat összegezve két szinódust is összehív. (A püspöki kollegialitás jegyében, bizonyos kérdések tisztázására, az itt született dokumentumokat a tagok nagy többséggel elfogadják.) Mit nem merészel a békebontó! Az évezredes tanítást most tagadja meg az egyház! Tényleg ez történne?
Kísértetiesen emlékeztet ez engem a II. Vatikáni Zsinat idejére. Ott a kúriai konzervatív főpapok előkészítettek minden dokumentumot már a Zsinat megkezdése előtt és arra számítottak, hogy a Zsinat ezeket egyszerűen elfogadja, aztán a zsinati atyák már mehetnek is haza – csakhogy a Szentlélek közbeszólt! Végül évek munkájával és a résztvevők közös bölcsességével sikerült olyan dokumentumokat letenni az asztalra, amit a nagy többség tiszta lelkiismerettel meg tudott szavazni. Voltak azonban néhányan, akik a Zsinatot az ördög munkájának látták, az Egyházat a Zsinat miatt szakadástól féltették és kíméletlen harcot hirdettek annak eredményei ellen. Lefebvre érsek és hívei azzal riogattak, hogy a Zsinat tökreteszi az egyházat és lerombol benne minden jót – és mi lett a vége? Szent pápák és megújulási mozgalmak sora következett, miközben az érsek és hívei valóban és saját döntésükkel elszakadtak a katolikus egyháztól. (Beteljesítették, amit jövendöltek. Vajon ez lesz a mostaniak sorsa is?)
Most az új és mindennél buzgóbb hitvédők Ferenc pápát vádolják azzal, hogy szétszakítja az egyházat – de valójában ők szakítanak, ahogy és akit csak tudnak, el nem fogadva sem a pápát, sem a szinódusi döntéseket, sem a kiegyezést, sem az értelmes párbeszédet. Úgy tesznek, mint egykor a farizeusok, akik a mózesi törvények börtönébe akarták begyömöszölni Isten Fiát, és amikor ez lehetetlennek bizonyult, inkább megölték az általuk sóvárogva várt Messiást, mint hogy elengedjék börtönük kapaszkodó rácsait. Mai utódaik ugyanezt teszik egyházi törvényeik börtönében. Mert e börtön biztonságos és jó, ebben nem kell önvizsgálatot tartani, innen nyugodtan lehet vádaskodni, itt igaznak (farizeusnak) és hűségesnek tudhatom magam és kizárhatok mindent, ami kellemetlen és nyugtalanító.
Pedig lehetne ezt másképp is! Legjobb példa erre Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller példája. Egyikük a felszabadítás teológiájának régebben elítélt képviselője, másikuk konzervatív bíboros, jelenleg a hittani kongregáció prefektusa. Azt gondolhatnánk, talán nincs is nagyobb távolság az egyházban, mint e két ember között – s lám, pont az ellenkezője vált igazzá. Miért? Mert nem a kiátkozásra, hanem a párbeszédre és megértésre törekedtek. Így Guiterrez képes volt korrigálni teológiája egyoldalúságait, Müller bíboros pedig – nyaranta heteket töltve Guiterrez szegényei között – megtapasztalhatta a latin-amerikai nyomort és a krisztusi segítségnyújtás mélységeit és magasságait. Ebből barátság és közös könyv is született, és az egyház küldetésének mélyebb megértése.
Ferenc pápa is innen, a latin-amerikai nyomor kihívásai felől érkezett, látásmódja ebben (is) gyökerezik, felhívása az irgalmasságra pedig válasz a szegények és lelki szegények kiáltására.
Személyesség és teológia. Igaz, nem egy erőt mutató teológia. Ezzel nagyon nehéz ostorozni. Pedig milyen nagy szükségünk lenne az erőre! Muzulmánok ellen, akik be akarnak jönni, és/vagy férjünk/feleségünk ellen, aki el akar menni. Itt a törvény, tessék ehhez tartani magadat, különben!
Úgy tűnik számomra, hogy Ferenc pápa – miközben nem vitatja az államok jogát az erő használatára -, inkább egy belső erőt, a lelkiismeret erejét, a Szentlélek erejét szeretné látni. Ami a muzulmánt is kereszténnyé teheti – de csak ha előbb én is kereszténnyé lettem, a Lélek szerint.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)