Magyar blődli
Emlékeztetőül: amikor Nelson Mandelát, a dél-afrikai elnyomó rezsim elleni küzdelem élharcosát - később az ország elnökét – eltemették, a nagy stadionban ott álltak a világ politikai hatalmasságai, akik egymás után mondták gyászbeszédeiket. Egy jeltolmácsot is alkalmaztak, hogy még a siketek is megértsék… aztán kiderült, hogy a jeltolmács értelmetlenségeket mutogatott, aztán az is, hogy skizofrén és többszörösen súlyos bűncselekményeket elkövető férfi. Akaratlanul is milyen leleplező jelkép!
Jelképe ez a férfi a nagy politikusi szóöblögetés értelmetlenségének és hazugságainak. Az apartheid rendszerrel vígan üzletelő, majd az annak bukásában kulcsszerepet játszó férfi sírja fölött krokodilkönnyeket hullató vezetők képmutatásának. És jelképe bizony annak a skizofrén, meghasonlott állapotnak is, amibe minket húznak bele. Itt állunk nagy halottunk, a kvóta-népszavazás sírjánál, hallgatjuk a mindenoldalú győzelmi jelentéseket és azon gondolkodunk: mire volt jó ez az egész?
Pártunk és kormányunk az eredménytől függetlenül törvényt alkot, amit akkor is megtehetett és megtett volna, ha nem lett volna népszavazás. Az ellenzéki „pártunk és kormányunk” - szintén az eredménytől függetlenül – újra bejelenti a kormányzó erők dicstelen halálát. Mi pedig nézzük a nekünk készült műsorban jeltolmácsot és próbáljuk kisilabizálni, mi is történik. Miért szórták szélbe megint a milliárdokat, miért ugrasztották össze – külön-külön és együttesen is - megint a tisztelt állampolgárokat. Nézzük a jeltolmácsot - ja, hogy még a tolmács is gazember? Akkor mit tehetnénk?
Hát, például…
(Micsoda gyenge írói teljesítmény, benne van a nagykönyvben, hogy se „és”-sel, se „hát”-tal nem kezdünk mondatokat, én meg… - ne is tessék komolyan venni!)
Például újra megpróbálkozhatnánk azzal, hogy nem tekintjük hazaárulóknak azokat, akik igen-nel mertek szavazni. Vagy esetleg azzal, hogy nem tartjuk lélektelen gazembereknek, akik a nem-et ikszelték be. Esetleg újra mondhatnánk migráns helyett embert – hátha… Vagy talán – minimum programként – kibékülhetnénk, elnézést kérhetnénk azoktól, akiket e legújabb cirkusz miatt megbántottunk, akikkel összevesztünk.
Bárcsak visszaemlékeztünk volna mindannyian arra a választási hadjáratra, amikor az akkor ellenzéki pártunk és kormányunk kiadta a jelszót, hogy aki igaz magyar, az március 15-e után is hordja a kokárdát. A gyanakvásnak és paranoiának micsoda hullámát indította el ez az ostoba kezdeményezés!
Talán a kétfarkú kutyák tudták egyedül megmutatni a helyzet abszurditását - kár, hogy később őket is elsodorta a harci düh és olyan komolyan vették magukat. Meg aztán szívből kacaghatnánk, ha az egész nem lenne olyan fájdalmas. Az eltékozolt pénzeket se tudjuk már valami értelmesebb célra felhasználni és a sebzett szívek se gyógyulnak olyan könnyen…
Nos, az élet megy tovább. Jó lenne, ha ez után a kínos politikai sóder klub után a sír fölött most (ön)tömjénező politikusaink – pártunk és kormányunk, valamint ellenzéki pártunk és kormányunk -, áthangolódnának valami értelmesebb csatornára.
Amíg még van adás és van, aki nézi…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)