Betlehemi történetek: Az ügyes ember a faluból
Megáldott engem a Mindenható, de meg is tettem mindent ezért. Világ életemben dolgoztam, iparkodtam, kerestem a lehetőséget, megragadtam minden alkalmat, bizony a két kezem munkájából lettem azzá, aki vagyok. Az irigyeim azt mondják, hivalkodó lettem, mert emeletet építettem a házamra, hogy enyém legyen a legnagyobb. Hiszen építenének ők is, ha tudnának! De nem tudnak. Nem is viszik semmire az életben.
Én is úgy kezdtem, mint mindenki más, az apám mellett dolgoztam az őseinktől ránk maradt földön. Apám gondos ember volt, nem veszített el semmit abból, amit örökölt, igaz, hogy nem is szerzett hozzá. Tisztességes ember volt, az Úr áldja meg őt haló porában is, de a világot nem értette. Én pedig már gyerekkoromban is ügyes voltam, figyeltem, tanultam, néztem, hogyan lehetne egy kicsit többet kihozni abból, ami van.
Emlékszem, gyerekek voltunk még, együtt aratott a család, szedtük a kévéket, de ami kihullt, azt apám nem engedte fölszedni. Azt mondta, hogy azt ott kell hagyni a szegény böngészőknek, a törvény szerint, hogy akiknek nincs, azoknak is legyen valami. Nem szóltam én semmit, de esténként azért visszalopakodtam, hogy fölszedjem, amit tudok - hiszen én is szegény vagyok, ugyan mim van nekem, ami az enyém lenne? Bizony mondom, a sötétben tapogatózva kerestem a kalászokat, s sokáig rejtegettem, amiket összegyűjtöttem, mire túl tudtam adni rajta. Ez volt az én első keresményem.
Ahogy nőttem, okosodtam, azt néztem, mit tehetnék, hogy előre jussak. Elvállaltam mindent, amivel keresni lehetett egy kicsit, így gyűjtögettem. Már ifjú voltam, de még otthon élő, amikor sikerült rábeszélnem apámat, hogy a faluszéli földek egyikét vegye bérbe a tulajdonostól. Meghalt a családfőjük, kicsi a rokonság, ezzel segítünk – mondtam neki -, megműveljük, részes haszonért, mindenki jól jár vele. Így is volt, még évekig műveltük közösen a földet, míg aztán, már önálló férfiként, meg tudtam venni tőlük. Nem akarták eladni, de mit tehettek mást? Bedolgoztam magam oda, pénzem is volt, nekik meg semmijük, adniuk kellett.
Hallom én, hogy akik szemből dicsérnek, a hátam mögött azt mondják, könnyű neki, gazdag ember, megteheti, hogy az embereit dolgoztatja, ő meg csak áll és parancsolgat nekik. De talán ajándékba kaptam a gazdagságot? Megdolgoztam én annak minden filléréért! Amikor megnyitottam a faluszéli fogadót, egyenesen bolondnak néztek, hát ki fog oda betérni? Hiszen aki erre jár, annak mind itt él a rokona, akinél megszállhat, de ha nem, a kötelező vendégbarátság miatt akkor is befogadják éjszakára az idegent. Én azonban jobban értettem ezt az új világot, ami jön, mint ők. S ha jön, jönnek vele az emberek is, akik fogadóban szoktak megszállni. Ha találnak itt egyet, mindig ide fognak jönni, ha erre visz az utuk és ezt ajánlják a többieknek is. Igazam volt? Hiszen már bővíteni kellett az épületet, annyian jöttek! S ha jönnek, akkor fizetnek is.
Isten áldása van rajtunk, nem vitás, de lehet is. Minden szombaton ott vagyok a zsinagógában, hadd lássák, hogy megadom Istennek, ami jár neki. Megadom a tizedet, és ha szükséges, adok még hozzá, hadd lássák, hogy szívén viselem Isten ügyét. Az én ruhám előírásszerű, a törvény szavai szerint. Az én köntösömön mind a négy bojt tiszta és szépen fésült, engem még senki nem látott csupasz fejjel, mióta az eszemet tudom.
Az okos ember mindenben meglátja a jót és gazdagszik, a buta, a lusta, az élhetetlen meg szegény marad. Hozzám aztán hiába jönnek, Isten ellen való vétek lenne ingyen segíteni őket, hiszen csak a lustaságot erősíteném bennük. Gondolkozzanak, iparkodjanak, s az Úr áldása megnyugszik rajtuk is.
Figyelni kell, mikor mi történik, akkor minden a hasznunkra válik. Amikor kiderült, hogy Augusztusz császár elrendelte az összeírást, a sok ostoba azon morgott, hogy a Tóra tiltja a népszámlálást, nem kellene engedelmeskedni. Lázadoztak, értelmetlenül, én meg azon gondolkoztam, hogyan fordíthatnám ezt is a javunkra. Átmeneti szállásokat nyitni, beszerezni elegendő alapanyagot ételhez, italhoz, embereket felfogadni… Mire ide érkeztek a számláló biztosok és jött a tömeg, készen álltunk, hogy fogadjuk őket. Tudtam én előre, hogy meg fog telni a falu, s még ha minden házba befogadják is a rokonokat, akkor is kevés lesz a hely – és megint igazam lett. Sokat fektettem bele, munkát, időt, de sokat is kerestem rajta.
Amikor esténként hazatérek és felmegyek az emeletre, majd onnan a tetőre – mondtam már, hogy az enyém az egyetlen ház, aminek emelete van? -, és onnan szétnézek a falura és a környező földekre, nem tagadom, hogy elégedettség és büszkeség tölt el, mire jutottam. Bárcsak mindenki követné a példámat, nem itt tartana ez az ország!
A falusiak nem zavarnak ilyenkor, tudják már, hogy ez az én időm. Igaz, nem lehet minden tökéletes, időnként zaklatnak. A múltkor is, az összeíráskor, a legnagyobb munka idején, egy este felkiált hozzám egy jöttment az útról. Sajnos ez a hátránya megvan a házamnak, hogy kiemelkedik, így az is messziről látszik, ha kint hűsölök a tetőn. Kinézek, egy poros alak áll ott a szamarával, azon meg egy asszonnyal, s kérdi, hogy nem tudnék-e szállást adni nekik. Mondom neki, menj a rokonaidhoz, azoknál kérdezősködj. Azt mondja, oda már nem fér be, már a tetőkön is alszanak. Gondoltam magamban, az én tetőmre biztos nem jössz fel, hogy összekoszold. Mondom neki, az út mentén ott vannak az átmeneti szállások, ott keress helyet. Erre, hogy már azok is tele vannak, de az Úr szerelmére kér, hogy adjak nekik helyet, ha máshol nem, a tetőn. Az asszonya mindenórás, bármikor szülhet.
Nahát, ez kéne még csak, hogy itt szüljön nekem egy idegen nő, a saját házamban! Itt hangoskodjanak, rohangáljanak, mi meg mehetnénk éjnek évadján bábaasszonyért – szó se lehet róla!
Tudom én, milyen az, amikor egy asszony szül, nálunk is három gyerek van. Az első kettő lány lett. Szépek, a szemem fényei, de azért csak lányok. Végül azonban Isten meghallgatta könyörgésünket, mert fél éve gyönyörű fiam született, az utódom, aki majd tovább viszi, amit én elkezdtem. Megtanítom őt mindenre, s bizony mondom, naggyá fogja tenni a nemzetségünket! Fél éves, de már rám mosolyog, megismer, hallgat rám. Óvom is mindentől, semmi baja nem eshet! Lent alszanak a feleségemmel az emeleti teremben, külön szobájuk van, hogy tudjanak pihenni, s engem se zavarjon a gyereksírás, ha lepihenek. Hogyan is engedhetnék fel ide bárkit is, csak felriasztanák, tán még meg is betegítenék őket!
Mondtam is annak a koldusformának, már amennyire kivettem őt a sötétben, hogy menjen innen tovább. Teli vagyunk, itt nincs hely már senkinek. De ha végig megy az úton, ki a faluból, a túlsó végén van egy istálló, oda bekötheti a szamarát, s ott kivárhatják a reggelt. Akkor talán felszabadul valakinél egy hely, és akkor szállást is találhatnak.
Néztem, ahogy elmennek, de valahogy elmúlt a jókedvem. Pedig még segítettem is rajtuk egy jó tanáccsal, hát nem?
Nem érdekes, ez már mind csak a múlt. Azóta hetek teltek el. Elmentek már a népszámlálók, elmentek az ide gyűlt rokonok, elcsendesedett minden. Én esténként továbbra is feljárok a tetőre, tervezgetem a jövőt, hogyan tovább, mert terveim vannak, mindig vannak, és egyre nagyobbak. Evés közben jön meg az étvágy! Hogyan lesz majd, amikor a fiammal kettesben, együtt fogjuk vinni a dolgokat. Tanítgatom, ő meg figyel, néz rám az okos szemével, bólogat…
Addig is, lefekvés előtt még benézek hozzájuk, gyönyörködni benne, mi jövőnkben…
Sípos (S) Gyula, szeretetfoldje.hu