Változóban a szülők viszonya az iskolához. Néhány szülő mintha azt gondolná, hogy az iskola érte és a gyerekéért van (ami félreértés), és az iskola egy „szolgáltatás”, ami „neki az jár”, ezért vele mindig foglalkozzanak. Ha ő este levelet ír a pedagógusnak, akkor az még este válaszoljon neki, legyen 24 órában pedagógus, mintha annak nem lenne magánélete, gyerekei, egyéb dolga.
Bejön a profi pedagógushoz (30 év gyakorlat) az amatőr szülő (első gyerek), hogy elmagyarázza neki, hogyan kell az ő gyerekével bánni. Nos, lehet, hogy általánosságban véve jobban ismeri a gyerekét, de az biztos, hogy a tanító jobban tudja, hogy a gyerek hogy viselkedik az osztályban, másik 20-30 gyerek között. „Otthon ilyet sohse csinál!” Csakhogy otthon nem kell a többi gyerekkel megküzdenie a figyelemért, a játékért, nem kell hosszú időn keresztül figyelmesen dolgoznia… Hazamegy a gyerek, és a napi frusztrációját kibeszéli magából: a valóságból és a fantáziájából mesél össze valamit, aminek a középpontjában az ő sérelmei állnak. A szülő pedig, ahelyett, hogy „helyén kezelné” a dolgot, levelet ír, illetve bejön az iskolába megvédeni a gyerekét…
Leértékelődött a szakmai tudás az önérzettel és önérdekkel szemben. Az óvodában megmondják, hogy a gyerek még iskolaéretlen, a szülő mégis beíratja az iskolába. Szegény kicsi pedig kínlódik, nem tud figyelni, „rosszalkodik”, „problémás gyerekké” válik, akivel baj van. Vagy épp az iskolában derül ki, hogy tanulási, nevelési problémái vannak, az iskola elküldené vizsgálatokra, hogy a gyerek segítséget kapjon, de a szülő elszabotálja a dolgot, mert az ő gyereke nem olyan, és amúgy is majd kinövi… (De nem növi ki…)
Olykor a szülő azt várja, hogy azokat a problémákat, amiket ő nem tudott megoldani a gyerekével kapcsolatban, azt az iskola oldja meg. (Bár tudná!) Viszont csak olyan megoldást akar elfogadni, amivel ő már kudarcot vallott…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)