Sípos (S) Gyula: Betlehemi történetek - Boldizsár
Tudom milyen feketének lenni a fehérek között, szegénynek a gazdagok között, rabszolgának lenni a szabadok között, gyengének és okosak lenni a buták és erősek között. Tudom, milyen magányosnak és kívülállónak lenni és szenvedni. Régi ismerősöm a testi-lelki fájdalom, de most már azt is értem, hogy mindez lehet kegyelem.
Szüleim halvány emlékek csupán. Talán a Nílus felső vidékéről származom, fekete bőröm elég bizonyíték erre, de hogy szüleim eladtak-e, hogy szegénységükön enyhítsenek, vagy elraboltak tőlük a rabszolgakereskedők, azt nem tudom. Kicsi voltam, az is maradtam. Kisebb a koromnál, vézna és hallgatag gyerek, valószínűleg olcsón keltem el, dísznek egy gazdag úr házába, lóti-futi kisegítőnek, asztali ételhordónak, pofontűrőnek, közszemlére állított pojácának, rugdosható, ugráltatható kismajomnak és játékszernek a család gyerekeinek.
Aztán kiderült, hogy ha testem gyenge is, az agyam annál erősebb. A gazda ugyanis taníttatta a gyerekeit, én meg kiszolgáltam őket, s közben úgy ragadt rám a tudás, mint másra a kosz, lemoshatatlanul. Amikor ezt észrevették, tanulótársnak, segítőnek tettek meg és új produkciója lettem a háznak, hieroglifa-mágus és számzsonglőr a társasági étkezéseknél, két fogás és az akrobaták között.
Az úr egyik üzlettársa vetette fel, hogy egyéb hasznát is vehetnék képességeimnek. Beletanultam az üzleti számvitelbe, és ami ennél is jövedelmezőbbnek bizonyult, a horoszkópok felállításába. Így lettem jó pénzt hozó jósló és szerencsetalizmán az útra indulóknak. Olyan sikeres lett ez az üzlet, hogy többen meg akartak venni a gazdámtól, s végül már az a veszély fenyegetett, hogy elrabolnak tőle. Attól való félelmében, hogy elveszíthet, inkább felszabadított, de súlyos ígéretekkel és jogi kötelmekkel tett üzlettársává, szabadságommal fizetve hűségemért. Hogy azonban biztosan mellette maradjak, gondoskodott arról is, hogy a többi ember kerüljön. Elterjesztette, hogy gyanús hatalommal rendelkező „sötét ember” vagyok, aki ugyan ismeri a múltat és a jövőt, de tudásának meg is kéri az árát és nem csak anyagiakban, de lelkiekben is, azaz könnyen átok alá kerülhet, aki túl közel kerül hozzám. Ő is csak azért tud velem együtt dolgozni, mert ismeri titkaimat és ezért védelem alatt áll, ezért hozzá kell fordulni minden kéréssel, ő majd közvetít közöttünk és akkor nem érheti semmi baj az érdeklődőt…
Így lettem és maradtam kívülálló. Lett saját házam az ő birtokán, később csillagvizsgálóm, kaptam ételt és mindig tiszta ruhát, telt a kincsesládám, de üres maradt a szívem. Magányos maradtam a hiány fájdalmával, egy öregedő álmodozó, aki szeretett arról képzelődni, hogy egyszer majd kitör innen, egyszer majd kimondja a kimondhatatlan szavakat, egyszer majd leleplezi a hazugságokat… Egyszer majd lesznek barátaim és szeretni fognak…
Így teltek az évek, így öregedtem meg. A régi gazdámat a fia követte az üzletben. Együtt nőttünk fel, de a régi alávetettség megmaradt. Társak voltunk az üzletben, de barátokká sohase lettünk, lehettünk. Hanem a pórázomat már nem tudta úgy tartani, mint az apja. Talán nem is gondolta, hogy kellene, hiszen én mindig itt voltam, mindig velük dolgoztam, ugyan miért változna bármi is?
Az égi jel változtatott meg mindent. A csillag, ami keleten kelt fel és az új király jövetelét hirdette. A csillag, a remény jele a világnak – és talán nekem is. A jel, ami erőt adott, hogy kilépjek az évtizedek megszokott rutinjából, csendesen, senkinek se szólva – ugyan kinek szólhattam volna és ugyan mit mondhattam volna -, és egy éjjel elinduljak minden vagyonommal és egy szelencényi mirhával a csillag után.
Csak a mirhát vittem. A mirha mondja el helyettem, amit én nem tudok, amire nincsenek szavaim, hogy az élet szenvedés, magány és üresség. Hogy nincs rosszabb az elutasítottságnál, ha csak nem a közömbösség, amikor használnak ugyan, de senkit sem érdekel, te ki vagy igazán és mit akarsz.
A mirhát vittem, hogy legyen legalább egy jó cselekedetem az életben, mielőtt… mert a jel előtt már arra gondoltam, hogy befejezem értéktelen életemet, elvágom, véget vetek a hiábavalóságnak, a szenvedésnek. De a csillag megjelenése után megértettem, hogy van még egy feladatom. El kell mondanom a világ születendő urának, ha szóval nem is tudom, de egy erős jelképpel, a mirhával, örök emlékeztetőül, amit elmesélhetnek majd neki, hogy ezt hozta egy bölcs a világ végéről születésekor: a mirhát, a kikerülhetetlen szenvedés és halál jelét…
Aztán ott térdeltünk a barlangistállóban a ráncos arcú kisbaba előtt, aki ott aludt szegényes szülei ölelésében. Nem volt itt se hatalom, se vagyon, csak a közös sors és gyengéd szeretet, az, amire én, a bölcs tudatlanul vágytam egész életemben. Akkor és ott gyúlt világosság a szívemben: erre a családra nem vár ünneplés és ajándékok. Bizonyosan menekülniük kell Heródes féltékenysége és haragja elől. Ők is kívülállók lesznek egy idegen országban, és talán kívülállók maradnak akkor is, ha hazajöhetnek. Rejtőzködniük kell, ezért ez a fiú megismeri majd a szenvedést, az elutasítottságot, a magányt, ez a fiú ugyanolyan kívülálló lesz, mint én, s akkor viszont már én sem vagyok egyedül…
Amikor végül elmentünk – és igazam lett, valóban nem mehettünk vissza Jeruzsálembe a gyilkos királyhoz -, mert ott kellett hagynunk őket, én azzal a bizonyossággal távoztam, hogy vissza fogok térni, és amikor ez megtörténik, ez a fiú rám fog ismerni, mint ahogy én is megismertem őt. Egész eddigi életem erre a pillanatra, erre a találkozásra készített fel, anélkül, hogy tudtam volna. S én, aki rég elvesztettem a hitem bármilyen istenben, most remélni kezdtem, hogy mégis van odafent Valaki, aki figyelt rám egész életemben, és én találkozni fogok vele…