Sípos (S) Gyula: Háromkirályok – Gáspár története
Elképzelni se tudom, hogy ki fogja a pontos adatokat megadni az évkezdéshez most, hogy engem elüldöztek. Azok a dilettánsok sohasem tudták a holdévet tökéletes szinkronba állítani a napévvel – tizenegy nap különbség! –, ahhoz én kellettem, de úgy kell nekik! A király hibája mindez, akit én neveltem, akit jóra oktattam, akinek oly sok tanácsot adtam és aki mégis ellenem, a nevelője ellen fordult… Vesztére! Ő nem tudja azt, amit én, nem ismerték fel az új, nagy király csillagát keleten, én viszont igen… Jövök én még vissza, de nem egyedül!
Hogy örültem, amikor az ifjú herceg nevelőjének választottak! Még épp, csak elértem életkorom delelőjére, és már a legbelsőbb körhöz tartoztam. Igaz, meg is dolgoztam érte! Tanultam, tanítottam, kapcsolatokat építettem, és a lehető legpontosabb horoszkópot állítottam fel annak, aki a szolgálataimat igényelte. Bíztam magamban, hiszen a saját csillagaim állását is tanulmányoztam és láttam, hogy nagyra hivatott ember vagyok, akinek vezető szerepet szán a sors. Én pedig elhatároztam, hogy beteljesítem sorsomat, és ebben senki és semmi nem akadályozhat meg.
Kemény munka volt. Sokan kapaszkodnak a csúcs felé, de csak kevesen érik el. Én azonban korán megtanultam, mit jelent küzdeni! Hízelgéssel, tudással, pénzzel, erővel, mindig csak előre, kímélet nélkül, de türelmesen, kivárva a megfelelő pillanatot, igen, így lépkedtem előre. Ha volt hibám, talán csak az az egy, hogy túl irgalmas voltam vetélytársaimmal és ellenfeleimmel – meg kellett volna ölni mind! Olykor csak az anyagi javaiktól fosztottam meg őket, de életüket meghagyva száműzettem őket, hadd lássanak és irigyeljenek a nyomorban azok, akik ellenem törtek!
Ilyen igazságos és irgalmas uralkodásra készítettem fel a királyt is. Ki gondolta volna, hogy ellenem fordulva ilyen igazságtalanul és gyalázatosan bánik majd velem?
Mert ezt történt: egyik hónapban még ott álltam a trónszéke jobbján és fülébe súgtam, hogy kivel mit kell tennie, a következőben pedig már menekülnöm kellett.
Talán nem figyeltem eléggé az intő jelekre? Dehogynem. Tudtam én, hogy berzenkedik, lázadozik, nem gyerek már, hogy mindenben a tanítójára hallgasson, azt is láttam, hogy sürgölődnek körülötte az ifjak, sugdosnak a fülébe, de mégis csak én voltam a nevelője, atyja után atyja – bár ezt ki nem lehet mondani felségsértés vádja nélkül -, hallgatnia kellett volna rám!
Elpuhultam, elkényelmesedtem, ez az igazság. A kamarásom minden évben újraszámoltatta a horoszkópomat – nem volt időm még ezzel is foglalkozni az ország dolgai mellett -, és ha figyelmeztetett is valami furcsa együttállásra a sorsomban, ami veszélyeket rejthet, csak legyintettem: ugyan ki árthat nekem?
A király, és ő meg is tette. Az Ég áldása azonban rajtam volt, ez vitathatatlan. Áldás volt a betegségem, ami miatt fel kellett függesztenem a kormányzati munkám egy hónapra, és visszatérnem kellemes éghajlatú nyári birtokomra. Csakis így menekülhettem meg. A betegágyban, unalmamban vettem elő újra az égi számításokat, s néztem újra a végtelenbe. Ott és akkor láttam meg a Csillagot, az új nagy király születését - milyen okos voltam, amikor úgy döntöttem, ezt titokban tartom, és majd csak felépülésem után mutatom be az egész udvarnak, hogy mi lehessünk a legelsők, akik kapcsolatba lépnek a jövővel, ami előttem feltárulkozott…
Ebből nem lett semmi, menekülnöm kellett. Csakhogy tudtam már, kihez és hová menjek, amit ellenségeim nem is sejthetnek! Kereshetnek bármelyik birtokomon, én nem vagyok ott, akár el is kobozhatják összes javaimat, majd ha visszatérek az új királlyal, visszaveszem és behajtom rajtuk, kamatostul…
Menekülésem közben örömmel fantáziáltam bosszúmról, és nem is féltem semmitől. Azóta csak kétszer rémültem meg. Először, amikor találkoztam a két bölccsel és kiderült, hogy ők is felismerték a csillag jelét az égen. Vetélytársaim lennének? De aztán megnyugodtam. Menyhért valami papkirályt várt, aki majd megnyitja a szellemvilág felé az utat, Boldizsár pedig csak az eljövendő szenvedésekről tudott beszélni – együgyű alakok, gondoltam, akik nem értenek az élethez. Én azonban érkeztünkkor felmértem Jeruzsálem gazdagságát, s láttam, hogy ott helyem lesz nekem is. Hoztam elég aranyat, hogy azzal megalapozhassam itt az életem. Heródes pedig, a nagy király örömmel fogadott minket és a segítségünket kérte, amit én meg is ígértem neki. Máris a lekötelezettünk lett!
Így indultunk Betlehem felé.
Szegényes kis falu, néhányszáz lélekkel. Látva rongyos életüket, még örültem is. Mi leszünk azok, akik kiemeljük őket a nyomorból, és én leszek az első tanácsadójuk. Összefűzöm a gyermekkel az életemet, míg fel nem nő, nagykirállyá teszem, hódítóvá, akivel elindulhatok vissza, elárulóim és üldözőim felé…
Nem így történt.
Néztem a családot, ahogy az a férfi rámosolyodott az asszonyra, az meg vissza, és megfogták egymás kezét, és arra gondoltam, az én kezemet még sohasem fogta meg így senki. Asszonyt sohase vettem magamhoz, volt így is elég nő, aki kiszolgálhatott. Haszontalan nyűgnek tartottam a családot, ami csak akadályoz dicső pályám befutásában. Hirtelen mindaz, amit elértem, semminek, értelmetlen ostobaságnak tűnt, a belsőm üres volt és sötét. Én, aki csak a király előtt térdeltem le, azt is csak muszájból, hirtelen letérdeltem e szolganép előtt. A dicső bevonulásunk, amit elgondoltam, térdeléssé silányult. Aztán a csecsemő felé nyúltam, anyja pedig a kezembe adta, és én, a kemény, erős ember, szégyenemre elsírtam magam. De a saját szégyenemet sírtam, a gyilkos kezeket, amelyek a tiszta pólyát érintették…
Átadtam az aranyat. Az ajándék, amivel be akartam vásárolni magam a kegyeikbe, jövőbeli közös gazdagságunk zálogát, oly értéktelennek láttam, mint egy szalmacsutak.
Aznap éjjel álmunkban mindhármunkat angyal figyelmeztetett, hogy vissza ne menjünk Jeruzsálembe, mert Heródes a gyerek vesztét akarja. Bevallom, ha nem láttam volna azt a családot, ha nem érintettem volna a gyereket, mit se törődtem volna az intéssel. Megoldom én, hogy a kecske is, a káposzta is megmaradjon, csak bízzák rám! De láttam és érintettem, és most már elképzelhetetlen volt, hogy valamivel veszélybe sodorjam őket.
Ekkor rémültem meg másodjára. A gyereknek nem eshet baja, ez a legfontosabb – de akkor én most hová menjek? Se a birtokaimba, se Jeruzsálembe vissza nem térhetek. Találnom kell egy nyugodt helyet, ahol végig gondolhatom, mi történt velem. Ha az eddigi életem félreértés volt, hiábavalóság, akkor ki az, mi az, ami újra értelmet adhat neki?
Így váltunk el egymástól, így mentem ki a pusztába. Később visszatértem Betlehembe, kerestem a családot, de már nem találtam őket. Egyik reggelre eltűntek, senki sem tudja, hová. De jobb is, mert Heródes katonái eljöttek, és megöltek minden gyermeket kétéves korig. Egykor, királyi emberként én is ezt tanácsoltam volna: megölni mindenkit, aki veszélyezteti a hatalmunkat. Most már csak sírok, siratom a megölt kisdedeket és siratom az életemet…