Sípos (S) Gyula: A betlehemi pásztor története
Amikor történt, már túl voltam a kisbojtárságon, legény lettem, s magamat a férfiak, a pásztorok közé számítottam. Az is voltam, és nem is az utolsó! Megfogtam én a legnagyobb kost is, ha kellett, egy se szabadult ki a kezem közül! Erős voltam és kemény, büszke pásztor, s ha mások lenéztek minket, hát én meg rájuk néztem haraggal.
Azt mondták, mi nem is vagyunk rendes vallásos emberek, csak félpogány jövevények, akik a törvényt se tudják betartani. Nem is tudhatjuk itt kint a pusztán, hogy mikor megy ki a péntek és jön be a szombat, pedig jobban tudtuk mi azt, mint ők! Na de a jószágot szombaton is ki kell terelni, meg kell itatni, ha munka, ha nem! Vádolnak, hogy nem választjuk szét a tejes edényeket a húsos edényektől, de segítségül egy kanalat nem adtak volna… Tolvaj népségnek hírelnek, csak mert leveszünk egy fügét a fáról, egy fürt szőlőért mocskolnak minket, amikor övék az ezer tőke – hol itt az igazság?!
Forrtam, mint a friss bor, ahogy a fiatalok forrnak. Az öregek csitítottak, ahogy tudtak, de ha csitultam is, megbékülni nem tudtam. Bárcsak a makkabeusok idején éltem volna, tűzzel, karddal mennék az ellenségre! Akkor aztán meglátnák mind, ki az igaz ember!
Ilyen voltam, na. Csak aztán, azon az éjszakán - ami különben pont ugyanolyan éjszaka volt, mint a többi, ültünk a tűz körül, a nyáj már elhelyelt, a csillagok fényesen ragyogtak, felhő se volt az égen, hideg volt, semmi se tartotta lent a meleget -, azon az éjszakán az angyalok megjelentek. Betlehem környékén tanyáztunk épp, ott őriztük a nyájat, a Seregek Ura kegyelméből, aki előre eltervezte, hogy mi mindent lássunk és megéljünk, és megőrizzük, ahogy történt.
Ültünk a sötétben, néztük a tüzet, amikor hirtelen nagy fényesség támadt. A kutyák nem ugattak, pedig azok messziről megérzik az idegent és rögtön riasztanak, de most csak legubbasztottak a földre, onnan néztek fel, ahogy mi is. Még csodálkozni se volt időnk, olyan gyorsan történt minden, mint egy villámcsapás, bele egyenesen a szemünkbe és fülünkbe, akik csak ott voltunk!
Egyszer csak ott termett mellettünk az Úr angyala, és a Mindenható fényessége körülragyogott minket. De mondom nektek, olyan volt az a fény, hogy átláttam a felemelt kezemen! A szívem meg úgy megtelt félelemmel, hogy ha nem ültem volna, összerogyok, mert a lábam meg nem tartott volna. Pedig nem féltem én senkitől, nekimentem embernek, állatnak, de ez más volt! Mert az oroszlán csak a húst támadja, de attól a lélek még erős maradhat. Ebből a fényből azonban olyan erő és hatalom áradt, hogy azt éreztem, egy pillanat alatt megsemmisíthet, ha akar.
Féltünk mind, éppen csak, hogy hangosan nem kiabáltunk. Akkor az angyal azt mondta: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve.”
Megszületett a Messiás, akire vártunk! Ha eddig féltem, most olyan öröm töltött el, hogy majd kiszakadt a szívem a helyéből! Hiszen eljött, akire évszázadok óta vártunk! Megszületett a Megszabadító! Micsoda kegyelem, hát mégis az Úr harcosa lehetek, az leszek, ez már biztos!
De nem csak mi örültünk, hanem az egész világ ujjongott, ahogy mondom! Mert abban a pillanatban mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és ujjongva dicsérte Istent: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”
Azonnal fölszedelőzködtünk. A kutyákat ott hagytuk a nyájnál, de mi mind eljöttünk. Mondhatod, hogy felelőtlenség őrizet nélkül hagyni a jószágot, de mi mind tudtuk, hogy egy ilyen napon nem lehet a legkisebb gidának se semmi baja, az Úr azt meg nem engedné - és így is volt! De nem is nagyon gondoltunk mi semmivel, csak azzal, már ahogy az angyalok visszatértek tőlünk a mennybe, hogy menjünk át Betlehembe, és lássuk meg, ami történt, és amit az Úr hírül adott nekünk.
Így aztán sietve elmentünk, és úgy találtunk mindent, ahogy az angyalok mondták. Így volt bizony, és ennek már több, mint két évtizede, de még mindig élünk mind, mi a pásztorok, akik akkor ott voltak! Néhányan már olyan idősek, hogy látni alig látnak, de meghalni egyik se akar, amíg a Messiásunk el nem kezdi a harcot, s talán nem is fognak, a Mindenható kegyelméből, mert szívósak ezek, mint a saruszíj!
Emlékszem mindenre. A fiatalasszonyt Máriának hívták, a férjét Józsefnek, a jászolban pedig ott feküdt kisded, egy kisfiúcska, épp, ahogy az angyalok előre megmondták. Illően köszöntöttük őket, aztán elmondtuk nekik mindazt, amit a gyermek felől hallottunk. Ők is csodálkoztak, ha máson nem, hát azon, hogy milyen tisztesség ért minket.
Bizony, minket, akiket pogánynak, meg tolvajnak mondanak a gőgösködők, bizony nekünk mutatta meg az Úr a szabadítást legelőször! De nem is hallgatunk a történtekről azóta se, még ha kigúnyolnak, meg is szólnak érte. Mi csak azért is magasztaljuk és dicsértjük Istent, mert mi láttunk és hallottunk mindent, és a barlangistállóban láttuk a Messiást, úgy, ahogy azt az angyalok előre megmondták nekünk. Később még visszatértünk, de akkorra már elment a család, eltűntek a szemünk elől. Talán így is kell lennie, rejtekben nevelődik, hogy ne rontsa meg senki és semmi…
Akkor változtam meg én is. Mert ott, abban a barlangistállóban olyan béke volt és olyan nyugalom, amit addig soha nem tapasztaltam. Nem szégyellem, de akkor elsírtam magam, pedig olyat nem tettem, mióta elválasztottak anyám tejétől. Én, az erős legény csak álltam ott és folytak a könnyeim. Ott sírtam ki magamból az összes haragomat, az összes bánatomat, minden megvetettségemet, elhagyatottságomat, magányomat, szeretet utáni sóvárgásomat. Ott békültem meg Istennel és emberrel. Nem érdekel már az emberek szája, mondanak, amit akarnak. Megházasodtam, feleségem termő szőlő, fiaim olajfacsemeték, és mind az Úr félelmében élünk. Így várjuk, hogy a Messiás megmutassa magát a világnak és felemelje királyságát közöttünk. Akkor aztán beállunk a seregébe, én és a fiaim, és helyreállítjuk Dávid Házát a világban…