Koponyányi Manyók legyőzése
Az alábbi novella a Totemek novellaciklus utolsó darabja, most megosztom újra, hátha:
Sípos (S) Gyula: Koponyányi Manyók legyőzése
A tetejetlen világfa ágai immár szüntelenül remegtek a totemek haragja miatt. A Fenevad legjobb embereiket, sámánjaikat és táltosaikat is eltérítette, meggyalázta, rabszolgájává tette. Az ideges és rémült Állatok kínjukban egymást marták, harapták. Turul érezte, hiába is szeretné, nem várhat tovább, neveltjét ki kell engednie a kezéből. Kiállt hát a totemek elé és így szólt hozzájuk:
- Figyeljetek rám, ti, akik az ég hatalmasságai és fejedelemségei vagytok, akik velem együtt osztoztok ennek a világnak minden erején és hatalmán. Feladatot adtatok, és én elvállaltam. Lementem a sárlények, az emberizingek közé, hogy harcost neveljek magunknak a Fenevad ellen. Vállaltam az alantas létet, Fehérlóként kutattam az emberek között és fiat szültem, Fehérlófiát, akit a világ Csinosomdrágaként dicsér. Megtanítottam mindenre és ő kiállta a próbákat. Így most oda vezetem az alvilág bejárata elé, a tetejetlen világfa gyökeréhez és megmutatom neki az utat Hétszünyű Koponyányi Manyókhoz. De mielőtt megtenném, adjátok rá ti is áldásotokat, osszátok meg vele erőtöket. Medve erejét kérem és Tigris erejét, Vidráét és Farkasét: bölcsességeteket és ravaszságotokat, ismereteteket és tudásotokat. Így felvértezve Csinos nem fog elbukni, ti pedig részei lesztek az ő győzelmének!
Nem örültek a totemek ennek a beszédnek, mert a saját erejéről és hatalmáról lemondani egyik se akart egy röpke pillanatra sem. De mit tehettek volna? Ha győzni akartak, engedniük kellett. Így történt - hogy először és utoljára -, az Állatok összefogtak egy rövid időre egymással és megadták Turulnak, amit kért.
A tetejetlen világfa tövénél nyílik egy sötét barlang. Aki csak a közelébe megy, lelkét eltölti a rettegés, a Fenevad erejének kisugárzása. Ide érkezett Fehérlófia…
Csinos megállt a barlang előtt és szívét máris összeszorította a félelem. Lába meg-rogyott, szeme elhomályosult. Tudta, ha még sokáig itt áll, elfut és soha többé nem tér vissza, ezért utolsó erejével előre ugrott, egyenesen be, a sötét és félelmetes barlangba. Nagy csodálkozására azonban zuhanása végén nem a kemény földre, hanem egy puhán vetett ágyra érkezett. Mellette terített asztal, megrakva minden földi jóval. A sötétségből pedig egy gyönyörűséges lány lépett elő.
- Egyél, igyál, szép legény, pihenjél, te erős az erősek között! Fújd ki magad kissé, hisz hová is sietnél? Nézd, itt van minden, ami szem-szájnak ingere! Terülj-terülj asztalkám, amiről soha sem fogy el az étel. Bármit kívánsz, csak mondd ki, s máris meglesz neked! Ráadásul pedig itt vagyok én is, hogy teljesítsem minden kívánságodat! – mondta a szépséges lány, s odaheveredett Csinos mellé, az ágyra.
A fiú hallgatta a lány csábító szavait, s közben ezt gondolta: A barlang előtt a félelem nem győzött le, most meg legyőzzön a lustaság és falánkság? Bukjak el a test vágyain, hogy itt kelljen élnem örökre? Nem ezért jöttem…
- Jól beszélsz, szép leány – mondta hangosan -, s bizony igazad is van. Ennék is, innák is, játszhatnék is véled, s talán fogok is, de előbb tovább kell mennem, hogy megtaláljam e hely gazdáját, s megvívjak vele.
- Jaj, csak azt ne! A Fenevadat senki sem győzheti le! – kiáltott a lány. – Vagy inkább előlem menekülsz? – incselkedett a fiúval Csinos azonban már nem is figyelt rá, az ágyról is leugrott, az asztalt is eltolta maga elől. Csábítója – látva, hogy vesztésre áll -, már gúnyolta, hogy visszatartsa:
– Talán nem is tudnál velem mit kezdeni? Lám csak, ha jobban megnézlek, nem is vagy te olyan nagy vitéz! Láttam én már szebbet is, jobbat is – mondta, s csak hergelte, ostorozta szavaival Fehérlófiát. A fiúban egyszerre nőtt a szégyen, a harag és a bizonyítás vágy. Már majdnem visszafordult, hogy bizonyságát adja erejének, amikor belenézve a lány szemébe meglátta, hogy abból a Fenevad néz vissza rá. Mély lélegzetet vett, lecsillapította magát, nem is válaszolt, csak elfordult a gúnyolódótól, s megindult a barlang mélye felé.
Abban a pillanatban eltűnt a lány, eltűnt az ágy is, asztal sem volt már, csak a csupasz barlang, s annak közepén egy kis emberke, hatalmas, minden felé szétterülő, de csapzott, megszaggatott szakállal.
- Én vagyok az, akit keresel – szólalt meg a kis ember -, a Hétszünyű Koponyányi Manyók. Nézd, mit tettél! Szakállam, amiben az erőm tartom, megtépdesve, szétborzolva. Harcoltunk és győztél. Jöjj, fogjunk kezet, parolázzunk, s kössünk egyességet. Uralkodj velem, légy az én emberem, és én neked adom a világot!
Gondolkodott a fiú, most mit tegyen. Látta ő, hogy Manyók szakálla ha megtépdesve is, de még beterít mindent. Tudta ő, hogy ha ki is állt néhány próbát a Fenevad ellen, ha legyőzte is a félelmet, haragot, irigységet, bujaságot, lustaságot, azért sok ereje maradt még a Fenevadnak! De mégis: mi lenne, ha megosztoznának ezen az erőn?
Csinosomdrága érezte a hatalomvágy feszítését szívében. Mennyi jót tehetne! Birodalmat hozhatna létre, igazságosat, erőset! Már majdnem igent mondott a Fenevad ajánlatára, amikor eszébe jutottak korai évei. Szelíd édesanyja, türelmes édesapja és az a békés légkör, ami sátrukban uralkodott. Nem volt ott hatalom, uraskodás, nem volt, csak… nem is tudta megfogalmazni, mi is volt az, ami annyira hiányzik azóta is az életéből, de azt érezte, ha a mások feletti hatalmat választja, ezt elveszíti örökre. Mit tegyen most? Itt erővel nem győzhet… végül így szólt:
- Hihetek-e vajon neked? Hiszen te vagy a Hétszünyű Koponyányi Manyók, a Rettegett Fenevad! Lám, itt hullámzik a szakállad most is körülöttünk, s most is arra kell figyelnem, nem kapsz-e el vele, hisz tudom, abban van az erőd. Kérlek, bizonyítsd be nekem, hogy megbízhatom benned! Sodord egybe a szakálladat, de úgy, hogy egy szál se maradjon ki belőle, és tekerd a tetejetlen világfa törzse köré! Ha aztán látom, hogy az erőd a fa körül nyugszik, bátran megegyezhetünk egymással. Te maradj a fa ezen oldalán, én pedig átmegyek a túlsó oldalra, hogy lássam, oda se rejtesz egy szőrszálat se!
Ráállt Manyók az alkura, hogyne állt volna rá. Hiszen a szakállát úgy mozgatja, ahogy csak akarja, azt bármikor egy szempillantás alatt újra kitekerheti és Fehérlófia nyaka köré tekerheti! Így aztán összesodorta a szakállát, pörgette, forgatta, a szakáll meg hullámzott, kígyózott, míg végül hétszer körbetekeredett a tetejetlen világfa hatalmas törzsén. Hanem azt nem tudta Manyók, hogy amíg ő a szakállával foglalkozik, Fehérlófia a másik oldalon a fejszéjével a fa törzsén egy mély bevágást hasít, majd teljes erejével szétfeszíti, hogy a hasíték mind szélesebb legyen, Manyók szakállát pedig, mind a hét tekerésnél, szépen behúzza a résbe. Amikor aztán az utolsó szál szakáll szőrszál is bent volt, elengedte a fa törzsét, az pedig olyan erősen odacsípte az összes fonatot, hogy azt onnan kihúzni lehetetlen lett volna. Akkor aztán odaállt a Fenevad elé, s így szólt:
- Mégsem egyezhetem ki veled, Hétszünyű Koponyányi Manyók. Nem bízom benned, mert tudom, hogy minden rosszra kész vagy és eddig is becsaptál mindenkit, aki a közeledbe került. Így hát inkább visszamegyek az emberek közé, s téged itt hagylak.
Rettenetes haragra gerjedt a Manyók, indult volna, hogy azonnal elpusztítsa a szemtelen emberizinget - csakhogy mozdulni se tudott a fa mellől! Hiába ordított, toporzékolt, a szakállát nem bírta kiszabadítani a világfa szorításából, hogy Fehérlófia után eredjen. Szégyen ide, szégyen oda, el kellett vágnia minden szőrszálát, ott hagyni minden erejét a fa körül, s a sötétben bujkálva várnia, míg újra kinő a szakálla - az pedig, elhihetitek nekem, eltartott egy darabig!
A sámánok újra feldobolhatták magukat a világfa ágaira, a totemek pedig megkapták azt az imádatot, amit oly régóta hiányoltak. Ezzel együtt újra kitört közöttük a féltékenység és viszály – de hát ez mindig így volt és mindig is így lesz a bukott szellemek között. A Turul sem sokáig röpülhetett az égre. Róka lerántotta, Farkas megtépte, végül épp csak el tudott menekülni Medve szorításából.
Fehérlófia visszatért az emberek közé. Bejárta a világot, híres vitézzé vált, akinek tetteit sokáig mesélték még a tábortüzek között. Végül talált egy szíve szerint való szelíd, kedves lányt, akivel összeházasodott. Nagy nemzetség sarjad belőlük, utódai belakták az erdőt, mezőt, a világot egyik szélétől a másikig – de ez már egy másik történet.
(Megjelent a Mózes botja című kötetben, lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12976-mozes-botja )