Jézus személyisége és jelleme az elrejtettség éveiben
Az előzőekben arról írtunk, milyenek voltak Jézus életkörülményei az elrejtettség évei alatt. Most azt nézzük meg, milyen volt, hogyan alakult az ő személyisége ugyanekkor. Bár konkrét leírás nem maradt fenn erről, de mégis több olyan történet van a Szentírásban, amiből következtethetünk a nyilvános működése előtti személyiségére és jellemére. Ebből az első Keresztelő János tanúságtétele Jézusról.
János nem tudta, hogy ki a Messiás, akit várnak, csak akkor derült ki, hogy Jézus az, amikor látta leszállni rá a Szentlelket. Így tesz erről tanúságot: „Másnap látta, hogy Jézus közeledik feléje. Megszólalt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűnét. Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem. De azért jöttem, s azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem Izraelben.” János aztán így folytatta tanúságát: „Láttam a Lelket, amint galamb képében leszállt az égből és rajta maradt. Én nem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, megmondta: Akire látod, hogy rászáll a Lélek és rajta marad, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam és tanúskodom róla: Ő az Isten Fia.” (Jn 1,29-34)
János azonban ismerte Jézust, mint az unokatestvérét, aki hat hónappal utána született, akivel felnövekedésük során sokszor találkozott és felnőtt emberként is valószínűleg többször beszélgetett. Jézus személyisége és jelleme pedig óriási hatással volt rá: „Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?” (Mt 3,13-14)
Keresztelő János, ez a pusztában élő, kemény aszkézist folytató, egészen Istennek élő ember, Isten nazírja, önmagában is minden kísértést figyelő és legyőző, összeszedett és bátor ember önmagánál különbnek tartja rokonát, ezt az egyszerű falusi férfit, aki kétkezi munkával keresi a kenyerét – de miért? Miben rejlett és hogyan mutatkozott meg Jézus személyisége, tisztasága, vonzereje?
Az egyik, amit biztosan tudhatunk, hogy Jézust, aki a Szentlélektől fogantatott és semmilyen bűnt nem követett el, egészen átjárta a Szentlélek hét ajándéka, Szentlélek hét ajándéka (Iz 11,1), az értelem, tudomány, bölcsesség, jótanács, jámborság és istenfélelem lelke. Ezek gyakorlati hatásáról majd később írok, most csak arra mutassunk rá, hogy ennek következtében a Szentlélek gyümölcsei is erőteljesen megmutatkoztak az életében.
„A Lélek gyümölcse viszont szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22-23) Ebből következően talán nem nagy bátorság kijelenteni, hogy a názáreti Jézus, ez az édesanyjával együtt élő dolgos férfi valószínűleg egy kedves, békés és derűs személyiség volt. Egy vonzó férfi. Nem feltétlenül testi értelemben – szépségdivatok jönnek-mennek, nem tudjuk, hogy akkoriban épp milyen külalakot tartottak szépnek -, de lelki értelemben mindenképp. Ahogy a nyilvános működéséből kiderül, Jézus szeretet az emberek között lenni – és azok is szerettek vele lenni -, ugyanakkor szeretett elvonulni is, hogy csak Istenre, a mennyei Atyára tudjon figyelni. Isten békéje és emberszerető jósága átjárta, így valószínűleg türelmesen hallgatta embertársait és figyelt rájuk, és Isten bölcsességével tudott tanácsot adni, vigaszt nyújtani és segíteni nekik ügyes-bajos dolgaikban. Valószínű, hogy kedves és megbízható embernek tartották, akit szívesen hívtak munkába és mulatságba is. (Jézus első csodáját is egy lakodalmon tette – de erről majd később.)
Izajás próféta évszázadokkal Jézus születése előtt így prófétált a Messiásról: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek. Nem kiált, nem emeli fel a hangját, és nem hallatja az utcán. A megroppant nádszálat nem töri össze, és a pislákoló mécsbelet nem oltja el; hűségesen elviszi az igazságot. Nem lankad el, és nem roppan össze, míg igazságot nem tesz a földön.” (Iz 42, 1-4)
El tudjuk képzelni magunk előtt Jézust, ezt egy békés nyugodt embert, aki nem hangoskodik, nem tör világi babérokra, nem veszekszik, tülekszik, ugyanakkor gyöngéd figyelemmel fordul a betegek és elesettek felé, függetlenül attól, hogy szegényebbek vagy gazdagabbak nála. A Szeretet-himnusz szavai jutnak eszünkbe, ami egyébként is Jézus személyiségrajza: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1Kor 13,4-7)
Ne gondoljuk azonban, hogy ez csak úgy, ripsz-ropsz megvolt benne. A názáreti Jézus nem olyan volt, mint a görög mitológia Pallas Athénéja, aki teljes fegyverzetben ugrik elő Zeusz fejéből. Jézusnak végig kellett járnia az utat a felnövekedés minden örömével és bánatával együtt. Az elrejtettség évtizedei alatt találkozott mindazzal a kihívással, kísértéssel, nehézséggel, amivel általában minden ember szembesül. Neki is tanulnia, küzdenie kellett, elviselni éhséget, szomjúságot, egyet nem értést. Engedelmeskednie akkor is, amikor nem volt kedve, már gyermekként dolgozni, megérezhette a gazdagabbak lenézését, az erősebbek birtoklási vágyát. A csodálatos az, hogy ez őt nem keserűvé. lázadóvá, nyugtalanná, sértődötté tette – ámbár valószínűleg korán rájött, hogy értelmesebb a társainál -, hanem elfogadóvá, békéssé, türelmessé és megértővé. Egyszerre együttműködővé és elhúzódóvá (főleg, ha bűn volt a dologban) erőssé és mégis érzékennyé. Látjuk őt sírni és örülni, miként nyilvános működése alatt is. Látjuk Jézust, ezt a csodálatos és magával ragadó személyiségű embert – a továbbiakban erről fogunk írni.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)