A bunyós
Az alábbi novellát már régen írtam, kétféle lelkiállapot illusztrálására. A történet két bokszolóról szól. Az egyik Jézust jelképezi, azt a sportolót, aki mindig a „saját játékát” játssza, és abból semmi sem tudja kibillenteni - mindig újra feláll és végül győz. A másik pedig – milyen hervasztó -, én vagyok, mi vagyunk, a mi hozzáállásunk az élet küzdelmeihez, annak minden bátorságával és elcsüggedésével. Jöjjön hát először a történet:
„Jó felépítésű srác volt, látszott rajta, hogy egyben van, oké, aki a szorítóba lép, annál ez a minimum, én is egyben vagyok, magasabb is vagyok, majd két kilóval nehezebb, az ütőtávom öt centivel nagyobb, ami nagyon sokat számít. És én vagyok a technikásabb.
Én voltam az esélyesebb. Öt az egyhez adták a mérkőzést! Laza voltam, győztes voltam. Az első menetekben simán kitáncoltam, a ringben az történt, amit akartam, bal, bal, bal-jobb kombináció. Nyelte az ütéseket, de azért jött előre. Mondom, nekem így is jó, kontrabunyóban is jó vagyok, jöhetsz előre, én csak elegánsan, mint egy vívó, elmozogtam, ütött, kivédtem, hátra léptem, jött előre, ütöttem, egyenesen belelépett. Mondom, ez nem fog sokáig tartani, simán leverem.
A hatodik menetre már látszott, hogy fárad, néha csak tolta a kezét, jött előre, hátra léptem, bal-jobb-bal, simán benyelte, aztán a második percben le is padlózott. Aztán még egyszer, ha nincs a gong, simán leütöm harmadszor is és nincs tovább. De vége volt a menetnek, így ezt lábon kihordta.
Aztán csak jött előre. Akár hogy ütöttem, csak jött, ütött ő is, éreztem már, hogy kezdek fáradni, én is lassultam, de azért vertem rendesen, ez meg csak nyelte és állta, akárhogy vertem, csak jött tovább. Pontozásban szerintem még mindig simán nyerő voltam, ha ki tudtam volna táncolni, elviszem a meccset, de már én is túl sokat benyeltem. Ütöttem, belementem a belharcba, lefogtam, mindent csináltam, de egyszerűen nem tudtam leállítani.
A tizedik menetben megsérült a szemöldöke. Oké, mondom, enyém a meccs. Vérzett, én meg ütöttem, csak a vérre mentem, a vörös folt be volt célozva, állítom a gyerek alig látott, de csak jött előre. Egyszerűen nem tudtam megállítani!
Ezt a meccset belül veszítettem el. Több tiszta ütésem volt, kétszer rá kellett számolni, de egyszerűen nem bírtam megállítani! Vannak ilyen krakkolós bunyósok, csak jönnek, jönnek, ütöd-vered őket, de egyszerűen nem állnak meg. Feküdj már le! De nem fekszik, ha meg igen, akkor feláll. Ha bírja a feje az ütéseket, ha nem, a szíve viszi tovább.
A tizenegyedik menetben még megpróbáltam megállítani, de nem tudtam. Csak jött előre, jött felém és ütött, egyszerűen besokalltam! Hiába minden tudás, tapasztalat, ennek a gyereknek akkora szíve volt, hogy nem lehetett megállítani. A sírból is visszajött, hogy tovább harcoljon. Aztán az utolsó menetben volt egy szerencsés ütése - és ennyi. Ha nem üt ki, enyém a mérkőzés. A boksz már csak ilyen, bármikor becsúszhat egy ilyen. De nem ezzel az ütéssel nyert, hanem azzal a tizenegy menettel, amikor mindent bevetettem ellene és nem tudtam megállítani. Ez volt a csüggesztő, igazából ez ütött ki engem. A szívemben buktam, a K.O. csak láthatóvá tette a nyilvánvalót.
Ez e meccs megmutatta, hogy milyen vagyok és nem örülök annak, amit látok. Most pihenek. Gondolkodom. Nem tudom, lesz-e visszavágó, azt se, hogy folytatom-e.”
Talán sokszor úgy érezzük, hogy a világ olyan, mint ez a „krakkolós” bunyós, aki csak jön előre, megállíthatatlanul és lehengerel minket. Talán megéltünk már olyan pillanatot, amikor minden elveszni látszott, amikor minden hiábavaló, mert egyszerűen „nem jön ki a lépés”. Minden ember kerülhet ilyen helyzetbe, mi keresztények is, amikor legyőznek a kísértéseink, amikor megkopik a hitünk, amikor elfáradunk a hittel teli várakozásban, amikor úgy tűnik, hogy Isten ígéretei nem többek az elménk üres képzelgéseinél. Jézus is megélte ezt, ő is földre került a Getszemáné kertben. A különbség közte és köztünk épp „csak” annyi, hogy ő nem maradt ott a földön! Hogy ő kitartott a küldetése mellett, amit megértett és egészen magáévá tett. Valójában ő az a „bunyós”, aki mindig feláll, aki mindig tovább megy, egészen a végső győzelemig – egészen a kereszt győzelméig.
„Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős…” – írja Pál apostol a korintusi híveknek a 2. levelében -, mert akkor Isten ereje pótolja ki az én erőtlenségemet. Keresztelő János pedig azt mondja, hogy neki (Jánosnak) csökkennie kell, Krisztusnak pedig növekednie kell – és ez így van velünk és bennünk is. Mivel pedig Jézus Krisztus vállára vette a mi erőtlenségünket és így győzött a halál felett, az ő győzelme a miénk is.
Padlón vagy? Jézus is ott volt. A világ épp most kerül megint padlóra a gonoszság erejének ütései alatt. De mi – te és én, akik ebben a világban élünk, de már nem ebből a világból valók vagyunk -, képesek vagyunk felállni, s ha mi felállunk, velünk együtt feláll és erőre kap minden, ami Jézus Krisztus életéből való, és ez az a megújulás, amit Isten készít velem, veled, velünk, itt és most és az egész világon.
Így tehát keljünk fel, öltsük magunkra Isten fegyverzetét, és Isten nevében emeljük fel kezeinket: Miatyánk, aki a mennyekben vagy…
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu - a novella a 33 rövid történet és néhány hosszabb című novellás kötetből való...)