A világ, Isten országa és a mi szívünk...
Képzeljünk el egy romba dőlt várost: összedőlt házak, szürke por kavarog az úton, elgyötört emberek téblábolnak és próbálják menteni a menthetőt. Nem olyan nehéz elképzelni, hiszen a körülöttünk lévő háborúk képeit elénk hozza a média. De milyen nehéz mégis beleképzelni magunkat egy ilyen nyomorúságos helyzetbe! Pedig - felülről nézve, jelképesen és valóságosan -, ilyen a világ állapota, de ilyen állapotban van a szívünk és Isten országa is.
Képzeljük magunk elé, ahogy felülről nézünk le a Kárpát-medencére: egy csodálatos földrajzi egység, tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahová a folyók bőven hozzák be a vizet, amelynek erdei, mezői telve vannak gyönyörűséges állatokkal, termékeny földje szinte mindent megterem, és iparkodó emberek munkálkodnak rajta mindenfelé. Egy kegyelmi kehely, ami megtelhet Isten bőven áradó áldásával, hogy túlcsordulva életet vigyen a környező vidékekre is. Ha azonban lejjebb ereszkedünk, láthatjuk, hogy mivé lett az „áldás kelyhe”. Hogyan fogyatkozott meg és szürkült el az élet gazdagsága és szépsége a mértéktelen túlhasználattól, az élőhelyek és szívek elszennyezésétől. Meglátjuk a talmi csillogás mögött a szürke, rossz szagú és rossz ízű valóságot, megrontott világunkat, megrontott szívünket.
Igen, ami szívünk is ilyen romos táj, tele sebekkel, lebombázott reményekkel, semmibe futó tervekkel és hiábavaló vágyakkal. A mi szívünk gyötrődik fogantatásunk óta, átérezve édesanyánk félelmeit és szorongásait és megroppanva felnövekedésünk során a szeretetlenségtől, visszautasításoktól, a bűnök és kísértések préselésében.
Igen, Isten országa is ilyen romos táj, kiürült templomokkal és széteső családokkal, kihűlt imákkal és a világ erőszakos betörésével oda is, amit Istennek ajánlottunk fel. Töredékes életünk töredékes művei között botorkálunk, miközben imádkozva fordulunk a világosság felé, amit Isten mindmáig nem vont meg tőlünk.
Nem csoda, hogy a világ is ilyen romos táj körülöttünk és az sem csoda, hogy ha az emberek jó része ezt a romhalmazt tartja az egyedüli valóságnak, amiben élnie kell – sőt, nem csak hogy elfogadja, de még ünnepli és tovább rombolja is azt, élvezetét lelve a pusztításban és gyarapodásnak, fejlődésnek látva azt.
De nézzünk csak rá még egyszer erre a képre! Egyszer csak azt látjuk, hogy emberek jelennek meg, akik puszta kézzel, gyenge kis erejükkel neki állnak, hogy eltakarítsák a romokat! Elhordják a törmeléket és házat építenek, kitisztítják a folyókat és szíveket, megkeresik az elveszett lelkeket életre biztatják, bátorítják őket. Isten világossága pedig áttör a szürke, kavargó portakarón és a kegyelem színes forgatagával teríti be a világot…
A Szeretetláng lelki naplóban olvashatjuk, hogy Erzsébet asszony 1962. május 16-ról 17-re virradólag különös álmot lát: „Egy nagy, fekete korongot láttam. A korong a felhők közepe táján volt, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong bal oldalán különös kinézésű férfiakat láttam, egészen soványakat, majdnem testnélkülieket. Szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Ezekről hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a fő gonoszok. Mikor a korongra pillantottam, épp akkor lettek kész. Valami vasszerű lemezzel takarták el az imént még kristálytisztán látható korongot. Amikor a vaslemezzel elfedték, jól megvizsgálták, hogy jó munkát végeztek-e. És nagy vigyorgó önteltséggel megállapították, hogy jó munkát végeztek, munkájuk eredményével meg vannak elégedve. A jobb oldalon fehér felhőkben éreztem, hogy valaki nézi őket. Nem tudom, hogy ki volt az, csak éreztem, hogy nem rosszindulattal van. Lábainál három személyt (férfit) láttam. Nem tudom, kik voltak, de úgy éreztem, a gonoszok ellenfelei lehettek, mert ahogy nézték a fekete korongot, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne eltávolítani. Közben a bal oldali személyek közül, aki a legközelebb állt a jobb oldali személyekhez, közel hajolt és így szólt, szörnyű kárörvendően, mint aki egész biztos a dolgában: ’Ezt aztán vizsgálgathatjátok, ezt jól megcsináltuk.’ S még azt is mondta, hogy sok bajuk lesz vele. Álmomban én is jól szemügyre vettem a fekete korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek is észrevették-e, de ahogy én elgondolkozva nézegettem, hogy miként lehetne a sötétségtől a korongot megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis hajszálnyi átlátszó rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többinek, nincs minden veszve, csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert én úgy érzem, sikerülni fog. Felébredtem. Utána élénken átgondoltam az álmomban látottakat.”
A magyarázatból aztán kiderül, hogy a nagy fekete korong az ördögök műve, a hét főbűn hazánk felett, és hogy ezt le lehet bontani. Erzsébet asszony pedig beleállt ebbe a munkába: átadta az üzeneteket akinek csak tudta, elviselte, hogy kinevették, visszautasították, pszichiátriai vizsgálatra küldték, közben felnevelte gyerekeit, unokáit, közösséget szervezett, jöttek hozzá, segítették, majd elhagyták… küzdelme azonban nem volt hiábavaló. Ami lehetetlennek tűnt, valósággá vált. A lelki naplóban leírt üzenetek ismertté, elfogadottá váltak és megtermékenyítették a katolikus keresztény világot. Az ő életpéldája biztatás számunkra is, hiszen napjainkban Isten már igen sokféle módon segíti népét ajándékaival és karizmáival, hogy életre kovászolja ezt a haldokló és bűnökben elmerülő világot. Most nekünk kell lennünk azoknak az embereknek, akik megértik a világnak, Isten országának és a szíveinknek ezt a romos állapotát, és imáikkal, tetteikkel gyógyítsák és újjáépítik azt…
Hogy egészen Istené legyünk és hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)