Kísértés, megpróbáltatás, megkülönböztetés
Egyikünk se kerülheti el, hogy ne legyenek az életében kísértések és megpróbáltatások, és ez a kettő olykor egybefolyik. Érdemes azonban törekednünk arra, hogy a kettőt megkülönböztessük egymástól, mert ez nagyban befolyásolhatja, hogy döntési helyzetben mit választunk, hogyan döntünk.
Talán legegyszerűbben úgy lehetne összefoglalni, hogy a kísértés mindig romboló hatású, míg a megpróbáltatás mögött ott rejlik valamilyen pozitív cél is, ami felé Isten előre akar vinni. A kísértés – „a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége” – hátterében ott az ördögi megrontás, amelynek célja, hogy az ember egészen elmerüljön a bűnökben, önigazulttá váljon és végül megtagadja Istent. A megpróbáltatás Isten vizsgálódása életünkben, hiszen „minden megpróbáltatik, hogy milyen anyagból van” (aranyból vagy szalmából), és hogy lehet-e építeni rá. „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű”…
A kísértések Isten szentségével állnak szemben. Isten tükrében szemlélve magam azt látom, hogy a tisztulás útján kell járnom. Jézus a hegyi beszédben nagyon radikálisan fogalmaz: ha a szívünkben rosszat gondolunk a másikról, már gyilkosok vagyunk. Ha megkívánjuk felebarátunk társát, akkor paráznák, ha tulajdonát, akkor tolvajok és rablók. Jobb kivájnunk a szemünket, levágnunk a kezünket és így a mennyek országába mennünk, mint két szemmel, két karral a kárhozatba. Ki tud ennek megfelelni?
Pedig a szentek erre törekedtek. Egyházunk nagyon megengedő – ismerve gyarlóságunkat -, ezért azt mondja, hogy évente legalább egyszer, húsvéti időben gyónjál és áldozzál. Medjugorjéban a Szűzanya havi gyónást tanácsol, böjtöt (szerdán és pénteken, ahogy az őskeresztények tették) és imát, hogy ellen tudjunk állni a kísértéseknek. Szent II. János Pál pápa heti rendszerességgel gyónt, Pio atya pedig kétnaponta, mert Isten ragyogása annyira átjárta, hogy minden porszem meglátszott, a szent szerzetes pedig nem tűrte magán a legkisebb foltot sem…
A tisztulás útját járom, és van mivel küzdenem. Épp ezért fontos, hogy megkülönböztessem a kísértéseket a megpróbáltatásoktól: kísértés vagy megpróbáltatás, hogy hagyjak abba bizonyos munkát? Hogy elengedjek egy tervet vagy épp tartsak ki hitben és bizalomban, amíg Isten kegyelme meg nem mutatkozik?
Megtérésem után Budapesten jártam a városmajori karizmatikus közösségbe, de közben leköltöztünk Törökbálintra. És bár jól éreztem magam a városmajori közösségben, mégis egyre sürgetőbb gondolat volt bennem, hogy ott kell hagynom, és Törökbálinton kell közösséget szerveznünk, illetve bekapcsolódnunk egyházközségünk életébe. Talán ez volt az első olyan döntés, amiben megértettem a szentek tanácsát: válaszd a nehezebbet! Válaszd a kisebbet, válaszd a bizonytalant…
Hasonló volt ehhez, amikor tíz év művelődési házi munka után mást választottak vezetőnek és mennem kellett. Akkor már hónapok óta megbízási szerződéssel vezettem a biatorbágyi művelődési házat is (ideiglenesen nem volt vezetője), és kértek, hogy pályázzam meg a vezetői állást, mert megkapom. Én azonban úgy éreztem, el kell engednem a biztos helyet a bizonytalanért, azokért a tervekért, amiket - úgy gondoltam -, Isten helyezett a szívemre. (Szegény feleségem, aki csak azt látta, hogy a bolond férje most dobja el a jó állást, miközben itt a három kisgyerek…)
Isten próbára teszi a hitünket, bizalmunkat, kitartásunkat, jellemünket. (Biztosan tudom, hogy ha a kezdet kezdetén, még a művelődési házban nem utasítom el a lehetőséget, hogy – amint szokásban volt -, két zsebre dolgozzak, soha nem tapasztalom meg olyan mértékben Isten gondviselő szeretetét és az emberek nagylelkűségét, mint ahogy megtörtént életemben.) Reménytelennek tűnő, sötét pillanatokat mindannyian megélhetünk. Ez egészen konkrétan megtörtént, amikor a Szeretetláng kápolnában három évig fűtés, világítás nélkül ültünk, gyertyával világítva meg az Oltáriszentséget és imafüzeteinket, pokrócokba burkolózva, míg nem csak, hogy megoldódott a helyzet, hanem létrejött a közösségi házunk is.
Nem vagyok erős ember, sokszor én is a többiek kitartásából merítek erőt, bizalmat, bölcsességet. Erre egy példa: tíz év könyvkiadói munka után átadtam az egészet a tulajdonostársaknak (pénzzel, könyvekkel együtt, és még ma se tudom, hogy a lelkiismereti okok voltak az erősebbek, vagy csak elfáradtam). Néhány évnyi missziós szervező munka után elhívtak az iskolába dolgozni, félállásba. Nem tudtam dönteni, ezért imádság után feltettem a kérdést a családomnak és a közösségünknek is, hogy mit válasszak (titokban reménykedve, hogy minden maradhat a régiben). Menjél csak dolgozni! – mondták (magamban zúgolódtam is, hiszen addig is dolgoztam), de ha már Isten elé így tettem a döntést, akkor kénytelen voltam elfogadni. Hét év elteltével elmondhatom, hogy ez egy új áldást hozott az életembe… Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)