Nem ilyen országot akarunk - avagy túlélni a karácsonyt a senkiföldjén
Ezek az emberek nem a kerítésen át jöttek, hanem a kapun keresztül. Mi pedig úgy bánunk velük... amikor elolvastam ezt a riportot, nagyon elszomorodtam. Milyen ország vagyunk mi, hogy így bánunk emberekkel? Van miért imádkozni...
"Öltözékemet egy szupermeleg pehelykabát, vastag nadrág, és hegyi túrákra is alkalmas bakancs alkotta. Ezek alá szélálló softshell dzsekit, polárpulóvert, és a testpárát elvezető aláöltözetet húztam.
Mindez csak azért érdekes, mert eközben velem szemben, a sátorban ülő család tagjai szimpla utcai ruhában voltak, a kisgyerek pedig még nadrágot sem hordott, rózsaszín harisnyás lábát nyújtotta a tűz felé. Cipőt amúgy a felnőttek sem viseltek, hiszen otthon voltak. A pontosság kedvéért: A család nem annyira otthon volt, mint inkább a magyar és a szerb határ közti senki földjén, a röszkei tranzitzóna külső részén. Nem is egy család volt az, hanem kettő: hét iráni nő, férfi és gyerek zsúfolódott össze a sátorban. Amit pedig sátornak neveztem, az valójában nejlonból és pokrócokból tákolt menedék volt. Odabenn csak a szokás kedvéért vették le a cipőt, hiszen még a középen égő tűznél is fagypont körül volt a hőmérséklet.
A magyar kerítésnél várakozó embereknek azonban fontos volt az otthon illúziója. Legtöbbjük már egy-két éve úton volt, és ezalatt erodálódott az otthon jelentése. Láthatóan otthonnak számított minden hely, ahol néhány napnál többet tartózkodtak. Márpedig a magyar határ ilyen hely volt.
„Három napja vagyunk kinn. És úgy tudjuk, még öt napig kell maradnunk, utána engednek be” – mondta az iráni nő a lábasban bugyogó ételt kavargatva. „Én egy hónapja és 13 napja vagyok itt” – fintorodott el a sátor előtt egy angolul jól beszélő pakisztáni, aki spontán tolmácsommá szegődött. „A suboticai táborban laktunk két hónapig, és egy hete jöttünk ki, mert mi kerültünk sorra – mondta a nyílt tűznél melegedő iráni férfi, miközben hol a feketére kormosodott lábasokra, hol a négyéves körüli kisfiúra figyelt.
„Miért nem várták meg a táborban a beengedési időpontot?” – kérdeztem a férfit. Ez volt ugyanis az egyetlen, amit nem értettem.
Így szívatjuk a menekülteket
Azt már tudtam, hogy a röszkei és tompai határzóna környéke Európa egyik legnyomorúságosabb zuga. Itt várakoznak azok a menekültek, akik hittek a magyar kormány ígéretének, miszerint ha valaki tiszteli a törvényeinket, és legálisan kér bebocsátást, akkor mi is tisztességesen foglalkozunk majd a menekültkérelmével. Előző látogatásaimból ismertem azt is: ahogy a déli határszélen semmit, úgy a tisztességes bebocsátást sem kell szó szerint érteni. A magyar hatóságok egész családokat, gyerekeket és nőket várakoztattak hetekig a kerítés előtt.
Nem véletlenről, vagy gondatlanságról van szó: már fél éve közel-keleti háborús övezeteket idézett a környék. A magyar hatóságok nem hogy nem gondoskodtak az ott összegyűlt emberekről, de szándékosan nehezítettek a helyzetükön. Ételt, vagy orvosi segítséget nyújtó civil szervezeteket tiltottak ki a környékről, tilos volt sátrat osztani, és egy ideig orvosokat sem engedtek hozzájuk, pedig még tíznapos csecsemővel is várakoztak a kerítésnél.
A kormányzati logika talán az volt, hogy a menekültek majd hazamennek a háború vagy egyéb katasztrófák sújtotta országukba, ha nem megfelelő az elhelyezés. És bár az elmélet hamisnak bizonyult, mert az emberek a kormányzati kegyetlenkedés ellenére is maradtak, a hivatalos hozzáállás december végére sem változott. Karácsony előtt vagy ötvenen táboroztak a tranzitzóna külső részén, a mínusz 5 fokban.
A hatóságok egyetlen téren fejlesztették a rendszert: készült egy beengedési lista, amelyből tudhatóvá vált, hogy kit mikor szólítanak a magyar rendőrök a tranzitzónához. Azaz a kerítésnél várakozás elvileg értelmét vesztette. De akkor miért vállalják egész családok az embertelen körülményeket?
„Hiába van pontos dátum, nem mindig akkor hívják az embereket” – magyarázta az angolul jól beszélő pakisztáni. „Volt egy család, aminek két napja kellett volna bemennie, de még mindig itt vannak." Az emberek ezért inkább 10 nappal a belépési dátumuk előtt kiköltöznek a táborból, nehogy lemaradjanak.
„Mi van, ha valaki éppen nincs jelen, amikor a rendőrök szólítják” – kérdeztem a pakisztáni fiút, aki a csípős hideg miatt egész arcát sállal tekerte be. A kérdésre sem ő, sem a körülöttünk állók nem tudtak válaszolni. Ilyesmit valószínűleg még senki nem kockáztatott.
Annyit sikerült kiderítenem, hogy a bizonytalanságban a szerb hatóságoknak is szerepük van. A pletykák szerint a családok 300, az egyedülálló férfiak 1000 eurónyi korrupciós összegért ugorhatnak előre a listán, hátraszorítva a többi várakozót.
Így miközben Magyarországot beteríti az otthonos bejgliillat, már magyar területen, de még a kerítés külső oldalán egész családok élnek embertelen körülmények közt, arra várva, hogy valamelyik reggel az ő nevüket kiabálják a kerítés másik oldaláról.
Nem zombitámadás, hanem élet
Ha valamit, akkor az embertelen körülményeket szó szerint kell érteni. A hideg por kavargott a lábam körül, ahogy a nejlonkalyibákból álló faluban jártam. Egy papucsban, zokniban, és a földet söprő, felnőtt kabátban kószáló kislány pózolt vigyorogva a fényképezőgépem előtt. Sokkoló volt látni a gyerek minden nyomoron áttörő optimizmusát. Megértettem, hogyan készülhettek fotók mosolygó gyerekekről a fogolytáborok szögesdrótjai mögött.
A területet amúgy a mozdulatlanság uralta: csak a sátrakból kiszűrődő hangok jelezték, hogy nem egy zombitámadás helyszínén járok.
„Milyen itt lakni?” – néztem be egy sátorba, aminek takaróból készült ajtaját félrehajtották, hogy a fekete füst kitaláljon a szabadba.
Nagyon hideg van – mondta egy iráni férfi. – „Főleg este. Nem lehet aludni.” Intett, hogy jöjjek be.A félhomályban szégyenlősen mosolygó nőket és gyerekeket láttam. A hajlék csak akkor lehetett volna nyomorúságosabb, ha nyirkos is lett volna, nem csak szeles, hideg és poros. Szerencsére száraz tél volt, még nem esett le a hó. A botokból összetákolt sátor falánál, pokrócokon ültek az emberek. Középen szabadon hagytak egy területet: a porba kapart lukban kormos lábasokat nyaldosott a tűz. A háttérben egy sátor állt a sátron belül. „Ebben alszunk, hogy melegebb legyen. De hiába van sok pokróc, fázunk éjjel.” – mondták. „Makarónit főzünk” – mutatták vigyorogva, az anya pedig egy konzervet tartott elém. A „lencsefőzelék kolbásszal”-t öntik majd a tésztára.
Az emberek jól vannak, minden második beteg
„A legtöbb ilyen táborokban éjszaka nem is alszanak” – magyarázta már odakinn egy francia orvosnő, aki a Médecins du Monde képviseletében dolgozott a területen. „Egész éjszaka fenn vannak, hogy kibírják a hideget, és reggel fekszenek le, amikor kicsit enyhül az idő.”
„Az emberek a körülményekhez képest rendben vannak – mondta a kérdésemre."Minden második ember köhög, sokan lázasak, a gyerekek meg vannak fázva. De ha mínusz tízben kinn alszanak, akkor ez természetes” – tette hozzá objektíven.
De nem csak az orvosok segítik a túlélést, derült ki, amikor megélénkült a tábor. Egy segélyszervezet sárga mellényes önkéntesei jelentek meg a kerítésnél, és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sokan is laknak a kihaltnak tűnő táborban.
A férfiak tüzelőt, a nők tojást, tejet és konzerveket hordtak a sátrakhoz. „Ha nem osztanánk fát, akkor már nem tudnának fűteni” – mondta a Sirius help munkatársa. – „A környéken kivágták a fákat, hogy eltüzeljék. Ez majd nyáron lesz baj, mert nem lesz árnyék, amikor jön a hőség.” – árulta el az önkéntes, hogy az áldatlan állapotok szerinte maradnak még egy ideig. Nekem pedig eszembe jutott, hogy a magyar hatóságok működésének köszönhetően nem csak humanitárius, de saját kis ökológiai katasztrófánk is kialakult a határon.
A globális problémákról egy kisfiú vonta el a figyelmem. Boldogan lóbálta a ruhaosztásnál szerzett vastag, plüss kabátot. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy amit kabátnak hitt, valójában az adományok közé keveredett farsangi jelmez volt."
(Földes András, index.hu)