"Azért jöttem, mert ön megölte az anyámat!" - a belga euthanázia-eset kapcsán...
Belgiumban évente sok tucat fizikailag ép, de mentálisan zavart betegnek engedélyezik az eutanáziát. Egy megrázó eset apropóján egy, a szakmában jól ismert magyar szakemberrel beszélgettünk a kérdés orvosi, morális és társadalmi vetületeiről... (index.hu):
Pár napja elég nagy figyelmet váltott ki egy fiatal belga nő története, akinek engedélyezték az eutanáziát. A fizikailag teljesen egészséges Laura életének a napokban orvosa vethet véget, miután kollégáival megalapozottnak találták a nő kérését: az élet számára csak szenvedés, gyerekkora óta meg akar halni, semmilyen terápia nem segített rajta, és a halálhoz orvosi segítséget venne igénybe.
Magyarországon csak a passzív eutanázia engedélyezett: a gyógyíthatatlan, rövid időn belül halált okozó betegségben szenvedő beteg visszautasíthatja az életét fenntartó, megmentő beavatkozást, ellátást. Aki cselekvőképes, erről ügyvéd vagy közjegyző előtt, írásban nyilatkozhat (aki írásképtelen, két tanú együttes jelenlétében rendelkezhet). Az érvényességhez egy, a beteg kezelőorvosából, egy kompetens szakorvosból és egy pszichiáterből álló bizottság írásos nyilatkozatára is szükség van: ők azt vizsgálják, hogy a kezelést visszautasító személy valóban megfelel-e a fenti feltételnek, és tisztában van-e a döntése következményeivel. Ezután három nap elteltével a betegnek ismét nyilatkoznia kell a kezelés visszautasításáról. A nyilatkozat bármikor, bármilyen módon visszavonható.
Ha cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes beteg utasítja vissza az életmentő, vagy életét fenntartó kezelést, az orvosi bizottság mellett azt bíróságnak is jóvá kell hagynia. A bíróság engedélyének megérkezéséig a kezelőorvos a kezelés folytatása érdekében akár rendőri segítséget is igénybe vehet. Az egészségügyi szolgáltató köteles megpróbálni rábeszélni a beteget a döntése megváltoztatására. Aki gyereket vár és képesnek tűnik a baba kihordására, nem utasíthatja vissza az életmentő vagy -fenntartó kezelést.
Az belga eset megdöbbentőnek tűnik, valójában azonban Belgiumban elég hétköznapinak számít. A belga eutanáziatörvényt 2002-ben fogadták el, azóta bárki kérheti, hogy orvosilag reménytelen esetben a csillapíthatatlan fizikai vagy lelki szenvedésének eutanáziával vethessen véget. A végstádiumban lévő betegeknek két, mindenki másnak három orvostól kell támogató szakvéleményt szereznie. A döntést bíróság hozza meg.
2014 óta már gyerekek is kérhetik, hogy orvosuk segítsen nekik meghalni, bár még nem tudni olyan esetről, hogy ezt engedélyezték volna. Az eutanáziaengedélyek száma folyamatosan nő, a kormány utolsó, 2013-as jelentése szerint négy év alatt majdnem a duplájára: 2010-ben 953 eset volt, 2013-ban már 1807. A flamand régióban ma a halálesetek öt százaléka mögött áll engedélyezett eutanázia.
Folyamatosan nő a nem terminális esetek aránya is: 2014-ben már 13 százalékban olyan betegek kérelmét hagyták jóvá, akik nem voltak halálos betegek. A pszichés zavarokkal küzdők aránya mintegy három százalék: köztük volt, aki autizmusban, borderline személyiségzavarban, anorexiában, bipoláris zavarban (mániás depresszió) vagy krónikus fáradtság szindrómában szenvedett.
A New Yorker pár hete egy különösen megrázó esetről számolt be. A cikk a belga rendszer működését egy leuveni egyetemi tanár családi tragédiáján keresztül mutatja be. A férfi 2012-ban egy rövid levelet kapott 64 éves anyjától, Godelieva De Troyer-től, aki múlt időben tudatta vele, hogy az előző nap eutanáziát hajtottak rajta végre, és testét a tudomány rendelkezésére bocsátotta.
A nő két évvel korábban esett vissza az egész életét végigkísérő súlyos depresszióba, amikor az élettársa elhagyta. Egyre jobban bezárkózott, az életét ismét terhesnek, kilátástalannak érezte, és fokozatosan teljesen megszakította a kapcsolatot a gyerekeivel, unokáival.
Három hónappal korábban írt egy emailt a fiának és a lányának, amiben közölte, hogy mire készül. Mivel korábban is sokszor beszélt az öngyilkossági késztetéseiről, mégsem fordult soha önmaga ellen, a gyerekei a szokásos nyafogásnak tekintették a dolgot, és nem vették komolyan. A fia azért kikérte egy ismerős orvos véleményét is, aki tudta, ki De Troyer új orvosa, és kizártnak nevezte, hogy az illető a család bevonása nélkül lépne.
De Troyer egész életében kezeltette magát. A cikkből kiderül, hogy minden orvosában nagyon hitt, ám amikor hullámvölgybe került, rendre kiábrándult belőlük, és inkompetensnek érezte őket. Ugyanez történt az utolsó pszichiáterével is, akihez tíz évig járt: amikor a szakítás után ismét rossz állapotba került, az orvos elismerte, hogy az antidepresszáns felírásán túl nem tud rajta segíteni.
De Troyer ebben az állapotban figyelt fel egy Wim Distelmans nevű brüsszeli onkológusra, majd kért tőle segítséget. Distelmans, aki a rákbetegek mellett palliatív terápiával (végstádiumban lévő betegek fájdalomcsillapításával) foglalkozik, a liberális belga eutanázia-rendszer egyik országosan ismert, befolyásos szószólója és „arca”, aki a jogalkotástól a médián át a kórházi osztályáig az összes lehetséges színtéren kiáll a betegek önrendelkezése, eutanáziához való joga mellett. Distelmans volt az, aki végigkísérte De Troyer-t az eutanáziához vezető úton, és ő maga segített neki meghalni is.
Amikor a New Yorker újságírója megkérdezte Distelmanst, nem tartott-e attól, hogy túl nagy hatással volt De Troyer-re és a döntésére, a férfi azt válaszolta: Még sosem volt dolgom olyan beteggel, aki azért akart volna meghalni, hogy valakinek a kedvében járjon.
A nő fia, aki azt gondolta, hogy anyja állapota, mint korábban mindig, némi idő után javulni fog, és ismét nyitott lesz a családjára, teljesen kikészült. Később megpróbált magyarázatot kapni rá, hogy szabályos-e a család tudta nélkül jóváhagyni az eutanáziát, és kérdéseivel, panaszaival végigjárta a teljes intézmény- és felügyeleti rendszert.
A New Yorker ezt követve mutatta be, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai keretében a belga egészségügyi, politikai és értelmiségi elit miként vált döntően eutanáziapártivá. Belgiumban ma már lényegében megkérdőjelezhetetlen az eutanázia jelenlegi, a szekuláris humanista eszmékből fakadó szabályozása: aki a rendszer bármelyik elemét kritizálja, arra könnyen rásütik, hogy paternalista módon valamilyen konzervatív értékrend alapján korlátozná mások jogát a szabad önrendelkezéshez és a méltósághoz.
Amikor a fiatal belga nőről szóló cikket olvastam, szinte láttam, mi játszódik le egyes betegek fejében – mondta az Indexnek Unoka Zsolt pszichiáter, pszichoanalitikus, kognitív terapeuta, a SOTE Pszichiátriai Klinikájának osztályvezetője. „Hogy minek kínlódjak tovább, inkább elmegyek Belgiumba, és végigcsinálom, amit az a nő is.” Unoka véleménye azért különösen érdekes, mert a borderline betegek terápiájának ismert hazai szakértője. A súlyos személyiségzavar egyik legjellemzőbb tünete épp az erős öngyilkossági késztetés.
A szakember már a beszélgetés elején leszögezte: mélyen ellenzi a pszichés betegek eutanáziáját, ami szerinte ellentétes az európai orvoslás és pszichiátria világnézeti alapjaival. A másik fő problémának azt nevezte, hogy nem tisztázott a különbség az emberi méltósághoz és azon belül a méltóságteljes halálhoz való jogból eredeztetett eutanázia és az öngyilkossági kísérlet között.
A pszichiátria értelmezésében szinte mindenki, aki öngyilkosságot követ el vagy akar elkövetni, mentális zavarban szenved. A haláláról viszont csak cselekvőképes, azaz mentálisan ép ember rendelkezhet. Ezért szerinte eleve kérdéses, hogy aki pszichés betegként, tehát az ítélőképességét, gondolkozását befolyásoló állapotban vágyik a halálra, azt nem inkább kezelni kellene-e, hogy ne akarjon meghalni. A legtöbb ilyen zavar ugyanis kezelhető, elérhető egy olyan egyensúly, ahol eltűnik a vágy, hogy a beteg megölje magát – mondja Unoka. Utalt egy ötéves távlatot vizsgáló amerikai és egy több évtizedet átfogó svéd kutatásra, melyek egyaránt azt mutatták, hogy a 90 százaléka azoknak, akik nagyon súlyos öngyilkossági kísérletet követtek el, többször nem próbálkoztak.
Az öngyilkossági késztetés nem állandó. Amikor fennáll, a kognitív funkciók beszűkülnek, a világ ellenségesnek, az élet reménytelennek tűnik, a beteg leértékeli és örökre elhagyottnak, izoláltnak érzi magát. Ám Unoka szerint ez a beszűkült tudatállapottal járó, negatív érzés még a krónikus mentális zavarok esetében is nagyon hullámzóan jelentkezik, és a betegekben csak akkor merül fel, hogy véget vessenek az életüknek, amikor a mélyponton vannak.
„Amikor egy ilyen állapotban lévő ember kéri, hogy segítsünk végrehajtani az öngyilkosságot, felmerül a kérdés, hogy ezzel a valódi vágya megvalósítását segítjük-e, tényleg a teljes személy autonómiáját tiszteljük-e, vagy csak egy részének, részállapotának az autonómiáját.
Hiba a személy autonóm döntését összekeverni a külső vagy belső környezeti hatások miatt épp domináns személyiségrész döntésével, különösen mikor az eutanáziakérelmét vizsgáljuk” – mondja Unoka. A legtöbb ember, aki öngyilkosságot követ el, és életben marad, utólag nem tekinti egyértelműnek, hogy tényleg meg akart-e halni.
A beteg és az orvos döntéseit az a szerinte káros tendencia is befolyásolja, hogy egyre inkább csak a jó, a kellemes élmények számítanak elfogadhatónak. És amikor ez az állapot nem áll fent, akkor azt már nem is igazán tekintjük életnek. Szerinte csak látszólag lehet az autonómiáról szó, ha azokat az élethelyzeteket, dimenziókat, amik kínnal, gyötrődéssel járnak, már nem tekintjük az igazi, autonóm személyiség részének.
Az öngyilkosság általában egy jelzés, segítségkérés, amit sok minden motiválhat. A beteg bosszúvágya, hogy megbüntesse a másik embert, aki elhagyta. A düh, ami önmaga ellen fordul. A kontroll visszaszerzése kontrollvesztettség, erős lelki fájdalom esetén. A frusztrációtól való szabadulás vágya.
Ám ezeknek a pszichiáter szerint akkor van csak értelmük, ha a beteg túléli a kísérletet, és „élvezheti” a hatást. Nagyon ritka, hogy valaki valóban örökre meg akar semmisülni. Bár a betegek sokszor mondják, hogy tényleg ezt akarják, általában mégis kiderül, hogy inkább a belső állapotukon vagy a környezetükön akarnak változtatni.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy amíg az ember él, jellemző rá a fejlődés képessége, és gyakran ezt is figyelmen kívül hagyják a mentális zavarokban szenvedőknek eutanáziát javaslók.
Unoka véleménye az, hogy ha valaki évek óta öngyilkos akar lenni, sok orvosnál részesült kezelésben és látszólag kezelhetetlen, még nem azt jelenti, hogy le kell róla mondani. A sikertelenség inkább az ellátórendszer és a kezelőorvosok kudarca. Szerinte nagyon veszélyes, ha egy terapeuta egy sikeres öngyilkosság után vagy a belga rendszerben előfordulóhoz hasonló döntési helyzetben azt gondolja, hogy jobb vagy jobb lesz így a mentálisan zavart betegnek.
Ha a pszichiáter azzal menti fel magát, hogy mivel a beteg maga akar meghalni, ezért igazából nem ő öli meg, valójában titkon egyetért vele. És ez azt is jelenti, hogy bizonyos létformákat nem tart értékesnek, és azokat szerinte meg lehet ölni. Azonban a terapeutát az esendősége és a beteg által jelentett, sokszor rendkívül nehezen elviselhető teher mégis efelé a könnyebb megoldás felé terelheti.
Ha egy ilyen zavarral küzdő ember 30-40-50 éves, nem tudott volna életben maradni, ha nem lennének a személyiségének más, egészségesebb részei is. „Ha elhagyott a szerelmem, és úgy érzem, nincs értelme tovább élnem, mert ő volt a mindenem, akkor más részeim, mint hogy apa, gyerek, pszichiáter vagy vízilabdás vagyok, átmenetileg teljesen eltűnnek. Pedig egyébként ezek is értékesek és fontos örömforrások” – illusztrálta a helyzetet Unoka.
De Troyer fia az anyja lakásában két hosszú levélvázlatot talált. A fiának azt írta: „Nem tudtam mit kezdeni a köztünk lévő űrrel. Nagyon szerettelek, de te ezt mégse így láttad." A másikat az unokáknak szánta: Annyira hiányoztatok. Nem fogom látni az unokáimat felnőni, és ez nagyon fáj.
Keresése során De Troyer fia az anyja eutanáziájában közreműködő Distelmanst is felkereste. Amikor az orvos megkérdezte, miért kért találkozót, azt felelte: mert maga megölte az anyámat! Az orvos közölte, hogy De Troyer teljes mértékben arra vágyott, hogy meghaljon. Erre a fia azt válaszolta, hogy az lehet, de teljes mértékben jó nagymama is akart lenni. Később azt is az orvos fejéhez vágta, hogy ráhagyta anyjára az őrületét, a csőlátását, a kishitűségét, és lehet, hogy megszüntette az egyik ember gyötrelmét, de azt ugyanakkor átültette valaki másba. Distelmans erre azt mondta, biztos benne, hogy az anyja meg akart halni, joga volt hozzá, és szerinte átbeszélték az ügyet. Erre felálltak, kezet fogtak, és mindenki távozott.
(Miklósi Gábor index.hu)