Aszály pusztít az országban, ökológiai katasztrófa fenyeget
A repedező föld, a porzó felszín és az egyre korábban kiszáradó gyepek már nem csupán az Alföld problémáját jelentik, ugyanis az aszály mára az egész Kárpát-medence egyik legsúlyosabb kihívásává vált. Miközben az idei április rendkívül alacsony csapadékmennyiséggel zárult, és az ország területének csaknem 90 százalékát veszélyezteti a szárazság, egyre világosabbá válik, hogy a 2022-es aszálykatasztrófa nem egyszeri rendkívüli esemény volt, hanem egy tartósan átalakuló klíma előjele. Súlyosabb most a helyzet, mint három éve. Milyen következmények várhatók a mezőgazdaságban, az állattartásban, a természetes élőhelyeken és végső soron a mindennapi életünkben...
2022-ben sokunk számára vált kézzelfoghatóvá, hogy a klímaváltozás már nem csupán egy távoli, elméleti fenyegetés, hanem a mindennapokat formáló valóság. Az év augusztusának végére az elmúlt kilencven év legszárazabb hónapjai zárultak le Magyarországon, miután az Alföldön olyan mértékű aszály alakult ki, amilyet korábban legfeljebb szélsőséges példaként emlegettek a szakemberek és a tankönyvek. Egyes régiókban az éves csapadékmennyiség alig haladta meg a 300 millimétert, így gyakorlatilag sivatagi körülmények alakultak ki a térségben.
Sokan akkor még abban bíztak, hogy 2022 egyszeri, rendkívüli év volt, amely ugyan súlyos és komoly figyelmeztetés, mégsem válik új normává. Azóta azonban egyre inkább az látszik, hogy nem kivételes eseményről, hanem egy tartósan átalakuló klímáról beszélünk. Európa ráadásul gyorsabban melegszik, mint a világ többi része. A Copernicus Klímaváltozási Szolgálat legfrissebb, 2025-re vonatkozó jelentése szerint a kontinens kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag, és a Kárpát-medence az egyik legveszélyeztetettebb térségnek számít. Az ESOTC (European State of the Climate) jelentése szerint 2025 az 1992 óta mért három legszárazabb év egyike volt, tavaly májusban pedig Európa mezőgazdasági területeinek 35 százalékán mértek extrém aszályt.
Magyarországon az idei tavasz azonban újra aggasztó képet mutat. A HungaroMet elemzése szerint az április kifejezetten kedvezőtlenül alakult mezőgazdasági szempontból: az ország jelentős részén alig hullott csapadék, több helyen pedig egy hónapja egyáltalán nem is esett eső. Az elmúlt 30 napban 25-45 milliméterrel, az elmúlt 90 napban pedig 20-70 milliméterrel maradt el a csapadék az átlagostól. A felszínközeli talajréteg országszerte kritikusan száraz, a föld porzik, és egyre több helyen már repedezik is. Tavaly nagyjából 550 ezer hektárt sújtott aszálykár, a biztosítók közel 45 milliárd forintnyi kártérítést fizettek ki, az idei év azonban még súlyosabb lehet: jelenleg az ország területének mintegy 90 százalékát veszélyezteti az aszály. A legsúlyosabb helyzet továbbra is az Alföldön és a Duna–Tisza közén alakult ki, de a vízhiány már a Dunántúl jelentős részét is kritikusan érinti.
A kérdés így már nem az, hogy van-e aszály, hanem az, hogy milyen következményekkel kell szembenézni. Mit jelent ez a mezőgazdaság, az állattartás, a természetes élőhelyek, sőt hosszú távon az emberi életminőség szempontjából?
„Add már, uram, az esőt!”
Az idei aszályt nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy márciusban és áprilisban rendkívül kevés csapadék hullott, hiszen bár ez valóban súlyosbítja a helyzetet, a probléma gyökere jóval mélyebbre nyúlik. A 2022-es év egyértelműen fordulópontot jelentett. 2022 óta ugyanis gyakorlatilag minden évben újra megjelenik ugyanaz a probléma, és ha összeadjuk az azóta lehullott csapadék mennyiségét, majd összevetjük azzal, amennyinek a sokéves átlag alapján le kellett volna esnie, akkor az elmúlt négy évben már körülbelül egy teljes év csapadéka hiányzik.
Vagyis önmagában nem az idei tavasz rendkívüli szárazsága a legnagyobb baj, hanem az, hogy a hiány évek óta folyamatosan halmozódik.
Különösen aggasztó, hogy mára már nemcsak felszíni vízhiányról beszélhetünk, hanem a talajvíz szintje is drámai mértékben csökken. Korábban elsősorban a Homokhátságot tartották kritikus területnek, ahol a talajvíz helyenként 4–6 métert is süllyedt. Most azonban ugyanez a jelenség már a Tiszántúlon is egyértelműen mérhető. Ez azért jelent különösen súlyos problémát, mert a „növények gyökérzónája két irányból jut vízhez: felülről a csapadékból, alulról pedig a talajvízből, amely kapilláris vízemelés révén táplálja a felsőbb talajrétegeket”.
Most azonban egyik irányból sem érkezik elegendő utánpótlás. „Felülről alig esik eső, alulról pedig a lesüllyedt talajvíz már nem képes elérni a gyökérzónát. A csapadék és a talajvíz nem ér össze, vagyis a rendszer szó szerint megszakadt. Már annyi csapadék sem hullik, hogy az visszatölthetné a talajvízkészleteket.
Ehhez társul a folyamatosan emelkedő átlaghőmérséklet, amely tovább fokozza a párolgást, és még gyorsabban szárítja ki a talajt. A vízről szóló közbeszédben gyakran megfeledkezünk arról, hogy a víznek nemcsak gazdasági haszna van – hiszen a víz nem csak öntözővíz, ivóvíz vagy az állatok itatása miatt fontos –, hanem alapvető klímaszabályozó szerepe is van a tájban. A víz jelenléte ugyanis stabilizálja a helyi klímát, a párolgás pedig természetes hűtőrendszerként működik. „A természet mintha kétségbeesetten próbálná visszahűteni önmagát, ezt pedig csak párologtatással tudná megtenni”.
Csakhogy ma már nincs miből párologtatni.
A talaj kiszárad, utána a növényzet is kiszárad, és amikor megszűnik ez a természetes hűtőmechanizmus, a levegő és a talaj még gyorsabban melegszik fel. Ezt pedig már az emberek is közvetlenül érzik. Szerinte ezért tévedés kizárólag csoportérdekek mentén gondolkodni a vízről – hogy az a gazdának kell, a turistának, a horgásznak vagy az állattartónak. A természetes vizes ökoszisztémák hőmérséklet-szabályozó szerepe minden ember számára létfontosságú, függetlenül attól, hogy közvetlenül megélhet-e belőle, vagy sem.
„Éppen ezért lenne kulcsfontosságú a víz visszatartása. Csakhogy mostanra sok helyen már nincs mit visszatartani” – ugyanis hiába tömnek el csatornákat, vagy próbálnak vízvisszatartási beavatkozásokat végezni, ha nincs víz a rendszerben. A folyókban is egyre kevesebb a víz, így sok helyen már azokat sem lehet kivezetni.
Őshonos fajok veszhetnek oda
Jogosan merülhet fel a kérdés az olvasókban, hogy ha az idei tél végre ismét hozott havat, az miért nem jelentett bármiféle enyhülést. A szakember szerint erre a válasz egyszerű, hiszen hogyha feltételezzük, hogy száz milliméter hiányzik, azt húsz milliméter csapadékkal egyszerűen nem lehet pótolni. Vagyis a tél csapadéka rövid távon ugyan javíthatott bizonyos helyzeteken, de az elmúlt évek felhalmozódott vízhiányát érdemben nem tudta kompenzálni.
A Tiszántúlon ma már természetes vizes élőhelyek szinte csak ott maradnak fenn, ahol a nemzeti parkok – például a Hortobágyi vagy a Körös–Maros Nemzeti Park – mesterséges elárasztással próbálják fenntartani őket. Ez azonban csak tűzoltás, ugyanis minden más területen ezek az élőhelyek vagy teljesen eltűnnek, vagy olyan súlyos károsodást szenvednek, amelyet később rendkívül nehéz lesz helyreállítani. És nem is néhány apró foltról van szó, hanem hatalmas területekről.
A helyreállításra természetesen vannak kezdeményezések. A nemzeti parkok és természetvédelmi civil szervezetek – például a Vízőrzők – számos mintaterületen próbálnak eredményeket elérni, azonban itt nagyságrendi problémáról van szó. Ezek a projektek ugyan kétségkívül fontosak, de az összes érintett területnek csupán nagyon kis százalékát érintik. Miközben a probléma rendszerszintű, a beavatkozások többnyire lokálisak. Ha pedig a jelenlegi tendencia folytatódik, ezek a megmaradt területek is könnyen ugyanarra a sorsra juthatnak. A szakember szerint idővel csak oázisszerű élőhelyek maradhatnak fenn – hasonlóan ahhoz, ahogyan a sivatagokban elszórtan megmaradnak a vízhez kötődő, életet jelentő foltok.
A mezőgazdaság a földbe állhat
Az aszály azonban nemcsak a természetes élőhelyeket veszélyezteti, hanem közvetlenül a mezőgazdaságot és az állattartást is, és különösen súlyosan érinti a legelő állatokat és a takarmányellátást. Az egyetemi docens szerint az árterületek ebből a szempontból kulcsszerepet játszanak, hiszen ezek biztosítják a legtöbb állat számára a viszonylag olcsó és jó minőségű takarmányt, illetve a legeltetés lehetőségét. Persze, ha nincsen aszály...
Egy átlagos évben egy jó alföldi, például ecsetpázsitos szikes rétről hektáronként akár hét-nyolc körbála szénát is be lehet takarítani. Az idei évben – és több esetben már 2022 óta is – ennek töredéke sem terem meg. Sok helyen még egy körbála sem jön össze hektáronként, a hozam mindössze 0,7-0,8 körbála körül alakul. „Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem éri meg beindítani a traktort, de nem éri meg a kaszálógépbe üzemanyagot tölteni sem, mert olcsóbb máshonnan megvenni és odaszállítani a szénát, mint elvégezni a munkát. A gazdák helyzetét azonban megnehezíti, hogy a területeiket használniuk kell, a fenntartási kötelezettségek továbbra is megmaradnak, miközben a föld már alig ad valamit cserébe.
Hasonlóan súlyos a helyzet a kukoricatermesztésben is. Jakab Gusztáv szerint Magyarország középső részén ma már gyakorlatilag nem lenne érdemes kukoricát vetni, ennek ellenére sokan mégis ezt teszik. A kukorica hagyományosan a magyar gazdák egyik legfontosabb növénye, mert jól értékesíthető, magas hozamú, igazi „piacos termék”. Amikor jó év van, komoly bevételt jelent, így nemcsak a megélhetést biztosítja, hanem fejlesztésekre, beruházásokra is lehetőséget ad. Csakhogy ez ma egyre kevésbé működik.
Elnéptelenedhet a vidék
A klímaváltozás már most átalakítja a vidéki társadalmat, és hosszú távon demográfiai folyamatokat is felgyorsíthat. Bár az Alföldön élőknek ma már csak kisebb része dolgozik közvetlenül a mezőgazdaságban, azok számára, akik ebből próbálnak megélni, a helyzet egyre kilátástalanabb. A gazdák panaszkodnak, és frusztráltak: nem tudják eltartani az állataikat, kiszáradnak a gyümölcsösök, egész nyáron öntözni kellene a kerteket, miközben a víz egyre kevesebb, és egyre drágább erőforrássá válik.
Akik nem nagy cégeknél dolgoznak, hanem kisebb családi gazdaságokat próbálnak fenntartani, azok közül sokan egyszerűen elhagyják ezeket a területeket. Ez pedig egy jóval nagyobb folyamat része. A szakember szerint az Alföld egy újabb „pusztásodási” folyamat előtt áll. Ez a fogalom nem új, a magyar tudomány ugyanis már évszázadok óta használja arra a történelmi folyamatra, amikor a tatárjárás után a sűrű településhálózatot fokozatosan felváltotta a mezővárosok ritkább rendszere. Most szerinte pontosan valami hasonló zajlik újra.
Ez azt jelentheti, hogy a kisebb települések fokozatosan elnéptelenednek, az emberek pedig a nagyobb városokba, régióközpontokba vagy Budapestre költöznek.
Ezt nemcsak a klímaváltozás, hanem általában az urbanizáció is erősíti, de az aszály jelentősen felgyorsítja ezt a folyamatot. Hiszen ha a vidék egyre kevésbé élhető, és egyre kevésbé biztosít megélhetést, akkor természetes reakció, hogy az emberek máshol keresnek stabilabb életet.
Ez jól látható például Békés vármegye lakosságszámának drasztikus csökkenésében is. A mezőgazdaságból ugyanis ma már csak leginkább a nagyobb vállalkozók és a jelentős földtulajdonnal rendelkezők tudnak megélni, míg a kisebb családi gazdaságok egyre súlyosabb helyzetbe kerülnek – és ez a folyamat a következő években várhatóan tovább fog erősödni.
Amíg nincs összehangolt lépés, az erdősítés is csak porszem a gépezetben
A klímaváltozás elleni válaszok között sokáig kiemelt helyen szerepelt az erdősítés gondolata is, mondván, ültessünk több fát, növeljük az erdőterületeket, ezzel csökkenthetjük a felmelegedést, és javíthatjuk a környezet állapotát. Az erdősítési programok legnagyobb problémája azonban az, hogy ma már nem is igazán tudjuk, milyen fát kellene ültetni, amely valóban képes lenne hosszú távon fennmaradni ebben a gyorsan változó klímában. Emiatt nem is támogatná azt, hogy idegenhonos fajokat hozzunk be például Ázsiából, és azokat próbáljuk meghonosítani, sokkal inkább a hazai fafajok közül kellene megtalálni azokat, amelyek még alkalmazkodni tudnak.
Hát nagyon úgy tűnik, hogy mégsem...
Az ökológus szerint ezért most a legnagyobb kérdés az, hogy a társadalom egyáltalán megérett-e arra, hogy felismerje a probléma valódi súlyát. Elárulta, hogy sokszor kérdezik tőle, miért nem történik semmi. Miért nem lépnek a döntéshozók, miért nem történik valódi beavatkozás. Erre azonban gyakran csak egy rövid választ tud adni: „azért, mert még nem fáj eléggé”.
Ugyanis amíg a társadalom jelentős része nem érzékeli közvetlenül a problémát, addig nehéz valódi politikai és gazdasági fordulatot elérni.
A probléma azonban az, hogy közben az óra folyamatosan ketyeg. A növények az aszályos időszakban károsodnak, és ez a károsodás nem mindig visszafordítható. A klímaváltozás pedig minden élőlényre, így az emberekre is komoly veszélyt jelent. Az ökológus meggyőződése szerint – és mint hangsúlyozta, erre komoly szakirodalom is létezik – a század végére a halálozási okok aránya jelentősen megváltozhat.
A jelenleg vezető daganatos megbetegedések helyett egyre inkább a magas hőmérséklettel összefüggő problémák, elsősorban a keringési betegségek és a hőség okozta halálesetek kerülhetnek előtérbe.
Amikor ugyanis heteken keresztül 40 fok körüli csúcshőmérsékletek vannak, és éjszaka sem hűl le a levegő 25-30 fok alá, az rendkívüli módon megterheli az emberi szervezetet. Az emberek nem tudják kipihenni magukat, a szervezet folyamatos stressz alatt működik, és ez hosszú távon súlyos egészségügyi következményekkel jár. Mindez pedig szorosan összefügg azzal, hogy nincs elég víz a tájban. Nincs, ami lehűtse a környezetet, nincs, ami visszafogja az Alföld felhevülését.
„Nem szép kilátás” – fogalmazott a szakember, de szerinte pontosan efelé haladunk, ha most sem történik valódi változás.
(index.hu)