Lackfi János Kossuth-díjat kapott, mini interút közölt vele az Index portál

• 

Lackfi János, aki most vette át a Kossuth-díjat. A költő arról is beszélt, hogy a rangos elismerés után sem lassít, a díj inkább megerősítés, hogy ugyanazzal a lendülettel folytassa az írást, ahogy eddig is tette:

- Egy hétköznapi alkotói pillanat közepén csörrent meg a telefon, vagy volt benne valami sorsszerű emelkedettség?

- A Cziffra-fesztivál alkalmából a Szerelem első hallásra című műsorunk bemutatója volt aznap Törőcsik Franciskával és Balázs Jánossal a MOMkultban. Koncert előtt az öltözőben készülődtem, inget vasaltam, átöltöztem, imádkoztam az estéért, a közönségért. Aztán ránéztem szórakozottan az e-mailjeimre, és lefagytam. Lementem a színpadhoz, ahol Jancsiék próbáltak, mondtam neki, hogy Kossuth-díjat fogok kapni, ez durva. Nagyot nevetett, hiszen ő tagja a bizottságnak, és mindent tudott, csak nem szabadott elárulni, amíg nem értesítenek. Csodálkozott is, hogy mikor érkeztem, érdeklődésére azt feleltem: nincs semmi különös, minden megy, ahogy szokott. Kiestem a fejemből az ámulattól, hitetlenkedés és mély hála volt bennem, ami különös fényt adott az amúgy is izgalmas, vadonatúj estnek. Alig vártam, hogy elmondhassam a feleségemnek.
 
Írni küldte a Jóisten a világba
- Hogyan egyeztethető össze a díjjal járó reprezentatív szerep azzal a magányos, befelé forduló munkával, amely a mélyebb gondolatok megszületéséhez szükséges? Nem tart attól, hogy a protokoll elszívja a levegőt az alkotástól?

- Eddig sem nagyon vállaltam tisztségeket, ezután sem szeretnék bizottságokban üldögélni. Nagyon hasznos és értelmes dolog lehet ez, ha valaki tisztességesen és odaadással csinálja, de úgy érzem, nem az én utam. Írni küldött a Jóisten a világba, ezt ő maga mondta nekem, és számtalanszor megerősítette. Az élet meg továbbra is bombáz megörökíteni való ötletekkel. Füzetkékbe gyűjtöm, mobilba pötyögtetem, aprítom, felkockázom, megbolondítom, lepárlom, megpörkölöm, abálom, tálalom. Mit csinál egy jazz-zenész, ha díjat kap? Még nagyobb hévvel játszik tovább. Mit csinál egy séf a Michelin-csillagjával? Még merészebb ételkölteményeket. Legalábbis nekem ez tűnik logikusnak. Úgy tűnik, szeretik, amit alkotok, így folytatni fogom. A Kossuth-díj nyilván nem felszólítás a nyugállományba vonulásra, bár elképesztően tiszteletreméltó dolog, így van súlya is.

- Híres arról, hogy ontja magából a szövegeket. A Kossuth-díj után megenged magának egy kis „irodalmi szabadságot”, egy kis szünetet, vagy holnap reggel ugyanúgy kikerül a napi vers a Facebook-oldalára, mintha mi sem történt volna?

- Szerencsére a Facebookon létezik az időzítő funkció, és az alapposztokat rögzítem jó előre. Amúgy meg az internet olyan folyó, amelyre kedvvel hajtogatok alkalmi kis papírhajókat. És úgy látom, másokat is szórakoztat ez, javítja életminőségüket. Tavaly minden áldott nap egymondatos naplót írtam. Most épp azt határoztam el, a legkülönfélébb versformákba gyömöszölök majd napi kis színes élményeket. Az ilyesmiben kitartó szoktam lenni. Amúgy senki sem csodálkozik rajta, ha a kőműves mindennap munkába megy, ha a gordonkaművész mindennap gyakorol. A mindennap író író sem nagyon különleges lény. És például Kapu Tibor is mindennap dolgozott az űrben. Igaz, hiába próbált volna hátradőlni, csak pörgött volna a végtelenségig.

Íróembernek kutya kötelessége
- Milyen útravalót szeretne hagyni azokra a generációkra, akik az ön versein és prózáin keresztül tanulják meg szeretni és tisztelni a magyar anyanyelvet?

- A nyelv eleven anyag, minden egyes beszélő formálja, alakítja. Döbbenetes belegondolni. Az is nyelvalkotó, aki így köszön: „csá, csumi, csővázas csigacsokoládé”. Meg az is, aki így: „tengermély tisztelettel köszöntöm e verőfényes szép napon”. Vagy: „pot kánok”. Vagy épp: „kiskezicsókolom a csicsergő hölgyikéknek, mit szabad hoznom?” Netán: „csá, tes”! Mindannyian együtt örvényeltetjük ezt a kavargást, amely az őseink szájából előtörve lobog át a levegőn, zuhog be a fülünkbe, adjuk tovább gyermekeink, unokáink tudatán keresztül. Rezeg a levegő, zizeg a közlés, bizsereg a messenger. És ebben egyek vagyunk. Nagyon szeretem egyetemi témavezetőm, Kenyeres Zoltán professzor meghatározását, miszerint mindaddig egy nemzethez tartozunk, míg vannak olyan mondataink, amelyeket a villamoson velünk szemben ülő be tud fejezni. Közönség előtt szoktam próbálgatni, és mindig megérkezik a válasz.
    Ég a napmelegtől? – A kopár szik sarja.
    A hatalmas szerelemnek? – Megemésztő tüze bánt...
    Este van, este van? – Kiki nyúgalomba.
És így tovább. Áramlik velünk ez a hatalmas erő, sodor a jövő felé. Íróembernek kutya kötelessége, hogy alkosson olyan mondatokat, amik összekötnek bennünket.

(Dzsubák Tamás, index.hu)