Leó pápa első libanoni beszéde: Legyenek békességszerzők, vállvetve dolgozzanak a jövőért!
November 30-án, libanoni apostoli látogatásának első napján este a Szentatya a libanoni állami és vallási vezetőkkel, valamint a civil társadalom és a kultúra képviselőivel találkozott Bejrútban. Joseph Aoun, a Libanoni Köztársaság elnöke „a béke hírnökeként” köszöntötte a pápát. Az elnök arra kérte, „mondja el a világnak, hogy nem fogunk meghalni, nem fogunk elmenni, nem fogunk kétségbe esni, nem fogjuk megadni magunkat”. A Szentatya az elnök köszöntője után mondta el beszédét; ebben a békességszerzők három tulajdonságáról elmélkedett:
Tisztelt köztársasági elnök úr, tisztelt állami és vallási vezetők, a diplomáciai testület tagjai, hölgyeim és uraim!
Boldogok a békességszerzők!
Nagy öröm számomra, hogy találkozhatom önökkel, és ellátogathatok erre a földre, ahol a „béke” sokkal több egy szónál: itt a béke vágy és hivatás, ajándék és folytonos építkezés. Önök ebben az országban hatalommal rendelkeznek, mindegyikük a maga területén és sajátos szerepében. E hatalomra való tekintettel szeretnék önökhöz fordulni Jézus kijelentésével, melyet látogatásom alapvető inspiráló forrásának választottam: „Boldogok a békességszerzők!” (Mt 5,9). Biztos, hogy libanoniak milliói vannak – itt és szerte a világon –, akik csendben, napról napra szolgálják a békét. Önöknek azonban, akik e nép körében fontos intézményi megbízatást látnak el, különleges boldogságban van részük, ha a béke célját tudják mindenek fölé helyezni. Találkozónk során szeretnék önökkel együtt azon elgondolkodni, mit jelent békességszerzőnek lenni igen összetett, konfliktusos és bizonytalan körülmények között.
Libanon természeti szépségei és kulturális gazdagsága mellett – melyeket már minden elődöm méltatott, aki ellátogatott az önök országába – egy olyan tulajdonság ragyog fel, amely megkülönbözteti a libanoniakat: önök olyan nép, amely nem roppan össze, hanem a megpróbáltatások között is mindig bátor újrakezdésre képes. Az önök ellenálló képessége elengedhetetlen jellemzője az igazi békességszerzőknek: a béke munkálása ugyanis szakadatlan újrakezdés.
A békéért való elkötelezett munka és a béke iránti szeretet nem ismeri a félelmet a látszólagos vereségektől, nem roppan össze a csalódásoktól, hanem képes messzire látni, és reménnyel fogad minden valóságot.
Szívósságra van szükség a béke építéséhez, állhatatosságra az élet megőrzéséhez és fejlődésének segítéséhez.
Tekintsenek vissza történelmükre! Tegyék fel a kérdést, honnan ered az a rendkívüli energia, amely soha nem hagyta népüket földre roskadni, és nem engedte elveszíteni a holnapba vetett bizalmat! Sokszínű ország az önöké, közösségek közössége, de a közös nyelv mindenkit összeköt. Nem csupán az önök által beszélt levantei arab nyelvre gondolok, amelyen keresztül tekintélyes múltjuk felbecsülhetetlen értékű kincsekkel ajándékozta meg a világot, hanem mindenekelőtt a remény nyelvére, amely mindig lehetővé tette önöknek az újrakezdést.
Körülöttünk, szinte az egész világon, mintha valamiféle pesszimizmus és tehetetlenségérzés uralkodna el az embereken: úgy tűnik, az emberek már arra sem képesek, hogy feltegyék maguknak a kérdést, mit tehetnének a történelem menetének megváltoztatásáért. A nagy döntéseket mintha kevesek hoznák meg, gyakran a közjó rovására, és ez sokak számára elkerülhetetlen végzetnek tűnik. Önök sokat szenvedtek a „gyilkos gazdaság” következményeitől (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 53), a globális instabilitástól, mely a Levantéban is pusztító hatásokkal jár, valamint az identitások radikalizálódásától és a konfliktusoktól. Mégis mindig akartak és tudtak újrakezdeni.
Libanon életteli, jól képzett civil társadalommal büszkélkedhet: tele van olyan fiatalokkal, akik képesek egy egész ország álmait és törekvéseit alakítani. Ezért bátorítom önöket, hogy soha ne távolodjanak el az emberektől, hanem elkötelezetten és odaadással álljanak sokszínű népük szolgálatára.
Kívánom, hogy mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljék: a remény nyelvét, amely mindenkit az újrakezdés bátor útjára vezet.
Az együtt élni és együtt növekedni akarás, egyetlen népként, tegyen minden csoportot egy nagy polifónia részévé. Segítse önöket az a mély szeretetkötelék is, amely oly sok, a világban szétszórt libanonit a hazájához fűz. Ők szeretik eredetüket, és imádkoznak azért a népért, amelynek továbbra is részének érzik magukat. Tapasztalataikkal és sokrétű szakértelmükkel támogatják is, ezek miatt mindenütt nagyra becsülik őket.
El is érkeztünk a békességszerzők második jellemzőjéhez: nemcsak újrakezdeni képesek, hanem elsősorban a kiengesztelődés nehéz útján teszik ezt. Vannak ugyanis olyan személyes és kollektív sebek, amelyek begyógyulásához hosszú évek, olykor egész nemzedékek szükségesek. Ha ezeket nem kezeljük, ha nem dolgozunk például az emlékezet gyógyításán, és azon, hogy közelebb kerüljünk azokhoz, akiket sérelem vagy igazságtalanság ért, akkor nehéz a béke felé haladni. Mindenki mozdulatlan marad, saját fájdalmának és igazának fogságában. Az igazságot viszont csak egymással találkozva lehet tiszteletben tartani.
Mindegyikünk az igazság egy részét látja, annak csupán egy-egy vonását ismeri, de nem tagadhatjuk azt, amit csak a másik tud, amit csak a másik lát.
Az igazság és a kiengesztelődés mindig együtt növekszik – legyen szó egy családról, egy ország különböző közösségeiről és csoportjairól, vagy akár a nemzetekről.
Ugyanakkor nincs tartós kiengesztelődés közös cél és a jövő felé való megnyílás nélkül, melyben a jó felülkerekedik a múltban vagy a jelenben elszenvedett, illetve okozott rosszon. A kiengesztelődés kultúrája tehát nem csupán alulról fakad, néhány ember készségéből és bátorságából, hanem szüksége van olyan hatóságokra és intézményekre, amelyek a közjót a részérdekek fölé helyezik. A közjó több, mint az érdekek összessége: a lehető legjobban közelíti egymáshoz mindenki céljait, és olyan irányba mozdítja azokat, ahol együtt többre jutnak, mint külön-külön. A béke ugyanis sokkal több, mint az ugyanazon tető alatt, egymástól elkülönülten élők mindig ingatag egyensúlya. A béke azt jelenti, hogy kiengesztelődött emberekként tudunk együtt élni, közösséget alkotni. A kiengesztelődés pedig nemcsak együttélésre tanít, hanem arra is, hogy együtt, vállvetve dolgozzunk a közös jövőért. És akkor a béke olyan bőséggé válik, amely meglep bennünket, amikor szemünk minden korláton és akadályon túlra tekint.
Néha azt gondoljuk, hogy mielőtt bármilyen lépést megtennénk, mindent tisztázni kell, mindent meg kell oldani; pedig a félreértések közepette is a párbeszéd az, ami a kiengesztelődéshez vezet.
A legnagyobb igazság az, hogy együtt vagyunk jelen abban a tervben, amelyet Isten úgy készített, hogy mindannyian az élet teljességére jussunk az egymással és a vele való kapcsolatunkban.
Végül szeretnék egy harmadik jellemzőről is beszélni, amely a békességszerzőket megkülönbözteti. Ők mernek helyben maradni akkor is, amikor ez áldozattal jár. Vannak helyzetek, amikor könnyebb elmenekülni, vagy egyszerűen kényelmesebb máshová költözni. Valóban nagy bátorságra és előrelátásra van szükség ahhoz, hogy valaki a hazájában maradjon vagy oda visszatérjen, hogy a nehéz körülményeket is szeretetre méltónak és odaadásra érdemesnek tartsa. Tudjuk, hogy a bizonytalanság, az erőszak, a szegénység és sok más fenyegetés – itt, ahogyan a világ más részein – a fiatalok és családok tömegeit készteti arra, hogy a jövőt máshol keressék, még ha nagy fájdalommal tölti is el őket hazájuk elhagyása. Kétségtelenül el kell ismernünk, hogy sok jó érkezik önökhöz a világ legkülönbözőbb pontjain élő libanoniaktól. Mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hazában maradni, és nap mint nap a szeretet és a béke civilizációjának építésén fáradozni továbbra is rendkívül értékes.
Az Egyház ugyanis nemcsak azok méltóságát viseli szívén, akik saját hazájukból más országok felé indulnak, hanem azt is szeretné, hogy senki se kényszerüljön távozni, és hogy bárki, aki szeretne, biztonságban visszatérhessen.
Az emberi mobilitás ugyanis óriási lehetőség a találkozásra és egymás gazdagítására, de nem szakítja el azt a különleges köteléket, amely mindenkit bizonyos helyekhez kapcsol, amelyek egészen sajátos módon identitásához tartoznak. A béke mindig konkrét, élő összefüggésben növekszik, földrajzi, történelmi és lelki kötelékekből szőtt közegben. Bátorítani kell mindazokat, akik ezeket a kötelékeket erősítik és táplálják, és nem engednek a lokalizmusnak és a nacionalizmusnak. A Fratelli tutti kezdetű enciklikájában Ferenc pápa erre az útra mutatott rá: „Globális kilátásokkal kell rendelkeznünk, hogy megmeneküljünk a kicsinyes provincializmustól. Amikor a lakásunk már nem otthon, és kezd karámmá vagy cellává válni, akkor a globális siet segítségünkre, mert végső okként a teljesség felé vonz minket. Ugyanakkor jó szívvel kell fogadnunk a helyi dimenziót is, mert van benne valami, ami a globálisból hiányzik: hogy kovász legyen, gazdagítson és elindítsa a szubszidiaritás mechanizmusait. Az egyetemes testvériség és a társadalmi barátság ezért minden társadalomban két elválaszthatatlan, egymást kiegészítő pólus” (142).
Ez a kihívás nemcsak Libanont érinti, hanem az egész Levantét is: mit tehetünk azért, hogy különösen a fiatalok ne érezzék úgy, hogy el kell hagyniuk szülőföldjüket és ki kell vándorolniuk? Hogyan ösztönözhetjük őket arra, hogy ne máshol keressék a békét, hanem saját szülőföldjükön találják meg annak biztosítékait, és váljanak alakítóivá? Keresztényeknek és muszlimoknak, továbbá a libanoni társadalom összes vallási és polgári valóságának ki kell venniük a részüket ebből a munkából, és a nemzetközi közösséget is érzékennyé kell tenniük e kérdés iránt.
Ebben az összefüggésben szeretném kiemelni a nők nélkülözhetetlen szerepét a béke megőrzésének és építésének fáradságos és türelmes munkájában. Ne feledjük, hogy a nőknek különleges képességük van a béke megteremtésére, mert képesek őrizni és fejleszteni az élethez és az emberekhez fűződő mély kötelékeket. A társadalmi és politikai életben való részvételük – csakúgy, mint vallási közösségeik életében betöltött szerepük –, a fiatalok energiájához hasonlóan, az egész világon a valódi megújulás egyik forrása.
Boldogok tehát a békét munkáló asszonyok, és boldogok a fiatalok, akik maradnak vagy visszatérnek, hogy Libanon továbbra is életteli föld maradjon!
Befejezésül évezredes hagyományuk egy további értékes sajátosságát szeretném kiemelni. Olyan nép az önöké, amelynek a szívében, a vérében van a zene, amely ünnepi napokon tánccá alakul, s így az öröm és a közösség nyelvévé válik. Kultúrájuknak ez a vonása segít megérteni, hogy a béke nem csupán az emberi erőfeszítés eredménye – bármennyire szükséges is ez az erőfeszítés –, hanem Isten ajándéka, amely mindenekelőtt a szívünkben lakik.
Olyan, mint egy belső, kifelé áradó mozgás, mely képessé tesz bennünket arra, hogy engedjük magunkat vezetni egy nálunk nagyobb dallamtól: az isteni szeretet dallamától.
Aki táncol, könnyedén mozog, alig érinti a földet, és lépteit összhangba hozza másokéval. Ilyen a béke: a Lélek által lendített előrehaladás, mely megnyitja a szívet a meghallgatásra, érzékenyebbé és tisztelettudóbbá teszi a másik iránt.
Kívánom, hogy növekedjen önök között ez a béke utáni vágy, amely Istentől ered, és már ma képes átalakítani azt, ahogyan másokra tekintenek, és ahogyan együtt belakják ezt a földet, amelyet ő mélységesen szeret, és továbbra is áldásával halmozza el.
Tisztelt elnök úr, tisztelt vezetők, ismételten köszönetet mondok a szívélyes fogadtatásért. Biztosíthatom önöket imádságomról és az egész Egyház imájáról, amelyet a közjóért végzett kényes szolgálatukért mondunk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír