Leó pápa: Az Úr az élet barátja, azt akarja, hogy éljünk és boldogok legyünk
A Szentatya november 26-án délelőtt a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, amelynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatát. Mai beszédének témája: Reméljünk az életben, hogy életet fakasszunk! Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!
Krisztus húsvétja megvilágítja az élet misztériumát, és lehetővé teszi számunkra, hogy reménnyel tekintsünk rá. Ez nem mindig könnyű vagy magától értetődő. Sok embernek az élete – a világ minden táján – fáradságos, fájdalmas, tele van problémákkal és leküzdendő akadályokkal. Mégis az ember ajándékként kapja az életet: nem kéri, nem választja, hanem az első naptól az utolsóig annak titokzatosságát tapasztalja meg. Az életnek egy rendkívüli sajátossága van: felkínálják számunkra, nem adhatjuk meg magunknak, mégis állandóan táplálnunk kell: gondoskodásra van szüksége, amely fenntartja, megerősíti, óvja és új lendületet ad neki.
Azt mondhatjuk, hogy az életre vonatkozó kérdés az emberi szív szakadékos mélységű problémája. Anélkül léptünk be a létezésbe, hogy bármit is tettünk volna érte. Nem mi döntöttünk róla. Ebből a nyilvánvaló tényből fakadnak – mint áradó folyó – minden kor kérdései: kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Végeredményben mi az értelme életutunknak?
Az élet ugyanis értelemért, irányért, reményért kiált. A remény pedig a mélyből felhajtó erőként működik, mely átsegít a nehézségeken, nem engedi, hogy feladjuk a fáradságos előrehaladást, és bizonyosságot önt belénk arról, hogy életünk zarándokútja hazavezet bennünket.
Remény nélkül félő, hogy az élet két örök éjszaka közti zárójelnek tűnik, rövidke szünetnek a földi létünk előtti és utáni idő között. Remélni az életben ezzel szemben azt jelenti, hogy elővételezzük a célt,
biztosnak hisszük azt, amit még nem látunk és nem érintünk, és rábízzuk magunkat annak az Atyának a szeretetére, aki azért teremtett meg, mert szeretetében azt akarta, hogy létezzünk, és azt akarja, hogy boldogok legyünk.
Kedves barátaim, a világban elterjedt egy betegség: az életben való bizalom hiánya. Mintha lemondóan valamilyen negatív végzetnek adnánk meg magunkat. Az élet már nem ajándékként kapott lehetőségnek tűnik, hanem ismeretlen valóságnak, szinte fenyegetésnek, melytől óvakodnunk kell, nehogy csalódást okozzon. Ezért az élethez és az életadáshoz való bátorság, a tanúságtétel arról, hogy Isten „az élet barátja”, ahogyan a Bölcsesség könyve mondja (11,26), ma különösen sürgető felhívás.
Az evangéliumban Jézus újból és újból tanújelét adja annak, mennyire fontos neki, hogy enyhítse a betegek szenvedéseit, hogy gyógyítsa a testileg-lelkileg sérülteket, hogy életre keltse a holtakat. Ekképpen a Fiú az Atyát nyilatkoztatja ki: visszaadja méltóságukat a bűnösöknek, megbocsátja a bűnöket, és mindenkinek megígéri, különösen a kétségbeesetteknek, a kirekesztetteknek, a távol lévőknek az ő üdvösségét.
Az Atyától született Krisztus maga az élet, és bőségesen osztogatta az életet, egészen odáig, hogy saját életét adta nekünk, és arra hív, hogy mi is odaadjuk életünket. Az életadás azt jelenti, hogy valaki mást életre hívunk. Az élővilág ezen a törvényen keresztül növekedett és gyarapodott, mely a teremtmények szimfóniájában csodálatos crescendót mutat, s a férfi és a nő duettjében éri el csúcspontját: Isten őket saját képére teremtette, és rájuk bízta azt a küldetést, hogy ők is életet adjanak az ő képére, vagyis szeretetből és szeretetben.
A Szentírás kezdettől fogva feltárja előttünk, hogy az élet éppen legmagasabb formájában, az emberiben kapja meg a szabadság ajándékát, és így drámává válik. Így az emberi kapcsolatok is ellentmondásokkal terheltek, egészen a testvérgyilkosságig. Káin versenytársnak, fenyegetésnek látja testvérét, Ábelt, és frusztrációjában úgy érzi, képtelen szeretni, becsülni őt. Így megjelenik a féltékenység, az irigység, a vér (vö. Ter 4,1–16). Isten logikája viszont egészen más.
Isten örökké hű marad szeretet- és élettervéhez. Nem fárad bele az emberiség fenntartásába,
még akkor sem, amikor az ember, Káin nyomdokain járva, háborúval, hátrányos megkülönböztetéssel, rasszizmussal és a rabságban tartás megannyi formájával a vak erőszak ösztönének engedelmeskedik.
Az életadás tehát azt jelenti, hogy bízunk az élet Istenében, és előmozdítjuk mindazt, ami emberi, annak minden megnyilvánulásában: elsősorban az anyaság és apaság csodálatos kalandjában, azokban a társadalmi helyzetekben is, ahol a családok nehezen birkóznak meg a mindennapok terheivel, és gyakran akadályokba ütköznek terveik és álmaik megvalósításában. Ugyanezen logika szerint életet adni azt is jelenti, hogy szolidáris gazdaságért harcolunk, keressük a mindenkit egyformán megillető közjót, tiszteljük és gondozzuk a teremtett világot, vigaszt nyújtunk meghallgatással, jelenléttel, konkrét és önzetlen segítséggel.
Testvéreim, Jézus Krisztus feltámadása az az erő, amely megtart bennünket ebben a kihívásban, ott is, ahol a rossz sötétsége elhomályosítja az ember szívét és elméjét.
Amikor úgy tűnik, hogy az élet kialszik vagy megreked, íme, a feltámadt Úr továbbra is mellénk szegődik, az idők végezetéig, együtt jár velünk és értünk. Ő a mi reménységünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír