
Nem értek a táncművészethez. Fiatal koromban láttam egy-két előadást, de valószínűleg akkor is inkább figyeltem a táncoló szép embereknek a testére, mint a történetre, amit előadtak. (Ha ugyan volt történet és nem a test és mozgás esztétikájáról szóltak a darabok.) Most azonban, november 20-án, csütörtökön részt vettem a törökbálinti Jászol művek kiállítás-megnyitóján, ahol Herold Eszter táncművész olyan Mária-történetet táncolt el, ami megnyitotta a szívem.
Csak zseblámpákkal megvilágított sötét térbe érkezett Eszter, hosszú kék szoknyában, szürkés felsőben, kortalan testével és csípőjéig érő hajával. A fiatal Mária, telve az élet örömével, repkedő hajával – ez önmagában is nagyszerű látvány volt -, ahogy a nézők által körülfalazott folyosó-tér egyik végétől a másikig áttáncolja a történetét, jegyességét és házassága kezdetét – szó szerint „bekötik a fejét”, ahogy elrejti a hajzuhatagot a fehér turbánkendő alá -, és halad előre a bölcső-jászolig, majd tovább, az ismeretlenbe.
Ha csak ennyi lett volna, az is megérintette volna a szívem - a zene és a tánc összhangja felidézte bennem többek között MS mester híres képét is Mária és Erzsébet találkozásáról -, de ettől talán még nem ragadtam volna billentyűt. A tánc vége azonban katarzist, erőteljes belső felismerést és érzelem-rohamot hozott számomra.
Ekkor Mária már kifelé tart a térből, letérdel, leborul – ráadásul a nézők ennek a jelenetnek jó részét kitakarták előlem -, aztán egyszer csak felemelkedik, újra látom, s immár a jászol-bölcsőt hordozza, mint Krisztus a keresztjét, nyakán átvetve, két kézzel tartva és hozzá bilincselődve, s megy, táncol, tántorog ki a sötétbe…
Ez már a kereszt és egyben a megváltás, a szenvedés és az öröm, a kín és a beteljesedés ideje és útja. Bárcsak látnák ezt azok a fiatal lányok és nők – és persze férfiak is -, akik arról beszélnek, hogy nem akarnak házasodni, nem akarnak gyermeket vállalni, mert az annyi teherrel jár, és ők még élni akarnak! Hiszen így pont az élettől, a beteljesedéstől fosztják meg magukat. Mert igen, a gyermekvállalás lemondással, szenvedéssel is jár. De mindaz, amit cserébe kapunk, a gyermekeink őszinte szeretetét, az együtt felnövés boldogságát, a beteljesedő élet értelmét…
Egy megváltás-történetet láttunk. Isten megváltás-történetét, ahogy az egy asszonyban realizálódik, amikor szeretetből odaajándékozza önmagát a másiknak. És igen, ez a megváltás-történet még a sötétségbe tart – ahogy egykor Szűz Máriának is át kellett mennie a hit sötét éjszakáján -, de tudjuk, hogy az út végén ott az örök világosság, Jézus Krisztus, a kapu a mennybe, aki azt mondta egykor: jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, s én felüdítelek titeket…
Csodálatos dolog, hogy Isten mennyi tehetséget és képességet rejtett el az emberekben. A kiállítás képei, installációi egy nagyszerű betlehem létrejöttét sejtetik előre, amit a Jászol művek alkotói hoznak létre, közösen. Eszter tánca ennek ígéretet hordozta, így bizakodva várhatjuk a mű megvalósulását is, mindannyiunk örömére.
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)