XIV. Leó pápa homíliája: Mélyre ásva, alázattal és türelemmel építsük az élő templomot!
November 9-én délelőtt a lateráni bazilikában a Szentatya ünnepélyes szentmisét mutatott be a lateráni bazilika felszentelésének ünnepén.Beszédében a templomépítés képét felhasználva arra biztatott, hogy ne a világ értékelési szempontjait kövessük, „mert a világ igen gyakran azonnali eredményeket követel, mert nem ismeri a várakozás bölcsességét”, ezzel szemben mi Krisztusra alapozva, kitartó munkával, hiteles hívő közösségeket építsünk. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.
Kedves testvéreim!
Ma a lateráni bazilika felszentelésének főünnepét üljük – erről a bazilikáról, Róma székesegyházáról van szó, amelyben vagyunk. A felszentelést I. Szilveszter pápa végezte a 4. században. Felépítése Constantinus császár akaratából történt, miután 313-ban megadta a keresztényeknek a szabadságot hitük megvallására és istentisztelet tartására.
Erről az eseményről mindmáig megemlékezünk. Miért? Nyilvánvalóan azért, hogy örömmel és hálával idézzünk fel egy rendkívül fontos történelmi eseményt az Egyház élete szempontjából, de nem csupán ezért. Ez a bazilika ugyanis, „a világ valamennyi templomának anyja”, sokkal több, mint egy műemlék és történelmi emlék: „az élő templom jele, amely választott és értékes kövekből épül Krisztus Jézusban, a szegletkőben (vö. 1Pét 2,4–5)” (Az olajmegáldás, valamint a templom- és oltárszentelés szertartása, Előszó), és mint ilyen
arra emlékeztet bennünket, hogy mi magunk is, mint „élő kövek lelki templommá épülünk ezen a földön (vö. 1Pét 2,5)”
(II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 6). Ezért – amint Szent VI. Pál megjegyezte – a keresztény közösségben hamar kialakult az a szokás, hogy az „egyház [ecclesia] elnevezést, mely a hívők gyülekezetét jelenti, az épületre, a templomra is alkalmazzuk, amely összegyűjti őket” (Úrangyala, 1969. november 9.). Az egyházi közösség, „az Egyház, a hívők közössége, [amelynek] a lateráni templom a legállandóbb és legkézzelfoghatóbb külső struktúrája” (uo.). Ezért Isten igéjének segítségével, erre az épületre tekintve gondolkodjunk el azon, mit jelent számunkra az, hogy templom vagyunk.
Először is gondolhatunk az alapjaira. Jelentőségük nyilvánvaló, s bizonyos értelemben még nyugtalanító is. Ha ugyanis az építője nem ásott volna mélyre, míg olyan kellően szilárd alapra nem talál, amelyre mindent rá lehet helyezni, az egész építmény már rég összeomlott volna, vagy bármely pillanatban összeomlással fenyegetne, úgyhogy mi magunk is, akik itt vagyunk, komoly veszélynek lennénk kitéve. Elődeink szerencsére szilárd alapra helyezték székesegyházunkat, megfeszített munkával mélyre ástak, mielőtt felhúzták volna a falakat, amelyek most maguk közé fogadnak bennünket; és ez lehetővé teszi, hogy nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat.
De el is gondolkodtat bennünket.
Nekünk, az élő templom munkásainak, mielőtt monumentális struktúrákat emelnénk, ásnunk kell – önmagunkban és körülöttünk –, hogy eltávolítsunk minden instabil anyagot, amely megakadályozhatná, hogy eljussunk Krisztus tiszta sziklájáig (vö. Mt 7,24–27).
Egyértelműen beszél erről Szent Pál is a szentleckében, amikor azt mondja: „A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat” (1Kor 3,11). Ez azt jelenti, hogy újra és újra vissza kell térnünk hozzá és evangéliumához, fogékonyan a munkálkodó Szentlélekre. Máskülönben az a veszély fenyeget bennünket, hogy ingatag alapokon álló, túlterhelt építményt emelünk.
Ezért, kedves testvéreim, miközben minden erőnkkel Isten országának szolgálatában dolgozunk, ne legyünk elhamarkodottak vagy felületesek:
ássunk mélyre, mentesen a világ értékelési szempontjaitól, mert a világ igen gyakran azonnali eredményeket követel, mert nem ismeri a várakozás bölcsességét.
Az Egyház évezredes története arra tanít bennünket, hogy csak alázattal, türelemmel és Isten segítségével lehet hiteles hívő közösséget építeni, amely képes szeretetet árasztani, előmozdítani a küldetést, hirdetni az evangéliumot, ünnepelni a liturgiát és szolgálni azt az apostoli tanítóhivatalt, amelynek ez a templom az első székhelye (vö. Szent VI. Pál: Úrangyala, 1969. november 9.).
E tekintetben igen megvilágosító a ma hallott evangélium jelenete (Lk 19,1–10): Zakeus, a gazdag és nagyhatalmú ember, szükségét érzi annak, hogy találkozzon Jézussal. Rádöbben azonban, hogy túl alacsony ahhoz, hogy láthassa, ezért felmászik egy fára, ami szokatlan és méltatlan egy ilyen rangú ember részéről, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindent készen kapjon, az adószedő asztalnál, mint őt megillető járandóságot. Itt azonban az út hosszabb, és Zakeus számára ez a faágak közé való felkapaszkodás azt jelenti, hogy elismeri saját korlátait, és túllép visszatartó gőgjén. Így találkozhat Jézussal, aki azt mondja neki: „Ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Attól a pillanattól, attól a találkozástól fogva új élet kezdődik számára (vö. Lk 19,8).
Jézus megváltoztat bennünket, és meghív, hogy dolgozzunk Isten nagy építkezésén, bölcsen formál bennünket üdvösségterve szerint.
Az utóbbi években gyakran használtuk az „építkezés” képét egyházi utunk bemutatására. Szép ez a kép, amely tevékenységről, kreativitásról, elköteleződésről beszél, de fáradozásra, megoldandó, olykor bonyolult problémákra is utal. Érzékelteti azt a valós, nyilvánvaló erőfeszítést, amellyel közösségeink nap mint nap növekednek, a karizmák megosztásában és a pásztorok vezetése alatt. Különösen Róma egyháza tanúja ennek a szinodális folyamat mostani, megvalósítási szakaszában, amikor az évek során érlelődött dolgoknak most a tényleges gyakorlatba ültetés próbáján kell áthaladniuk. Ez emelkedő, nehéz út, de nem szabad csüggednünk, hanem bizakodva tovább kell dolgoznunk, hogy együtt növekedjünk.
Ennek a fenséges épületnek a történetében, amelyben most vagyunk, nem hiányoztak a kritikus pillanatok, a megszakítások és a menet közben történő korrekciók. Mégis, az előttünk járók kitartásának köszönhetően ma összegyűlhetünk ezen a csodálatos helyen. Rómában, jóllehet nagy erőfeszítéssel, sok jó növekszik. Ne engedjük, hogy a fáradtság megakadályozzon bennünket ennek felismerésében és ünneplésében, hogy táplálhassuk és megújíthassuk lendületünket. Hiszen
a megélt szeretet templomunk arculatát is alakítja, hogy mindenki előtt egyre világosabban látszódjon, hogy „anya”,
„a világ valamennyi templomának anyja”, vagy – ahogy Szent II. János Pál mondta éppen ezen az ünnepen a gyermekeknek – „mama” (vö. Beszéd a lateráni bazilika felszentelésének ünnepén, 1986. november 9.).
Végül szeretnék utalni e székesegyház küldetésének egyik lényeges részére: a liturgiára. A liturgia „az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul, ugyanakkor az a forrás, amelyből minden ereje fakad” (II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 10). Benne megtaláljuk mindazokat a témákat, amelyekről eddig szóltunk: Isten templomává épülünk, Isten Lelkének lakhelyévé, és erőt kapunk Krisztus hirdetésére a világban (vö. uo. 2). Ezért különös gondot kell fordítani rá Péter székhelyén, hogy példaként szolgálhasson Isten egész népe számára: a szabályok betartásában, a résztvevők különböző érzékenységeire való odafigyelésben – a bölcs inkulturáció elve szerint (vö. uo. 37–38) –, ugyanakkor hűségesen a római hagyományra jellemző méltóságteljes mértékletességhez, mely oly jó hatással lehet a rajta tevékenyen részt vevő hívőkre (vö. uo. 14). Fordítsunk tehát gondot arra, hogy itt a szertartások egyszerű szépsége ki tudja fejezni az istentisztelet értékét az Úr egész teste harmonikus növekedésének szolgálatában!
Szent Ágoston azt mondta: „a szépség nem más, mint szeretet, a szeretet pedig maga az élet” (Háromszázhatvanötödik beszéd, 1). A liturgia olyan terület, ahol ez az igazság kiemelkedő módon valósul meg.
Kívánom, hogy aki Róma székesegyházának oltárához járul, onnan azzal a kegyelemmel eltelve indulhasson el, amellyel az Úr el akarja árasztani az egész világot (vö. Ez 47,1–2.8–9.12).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír