Mater Populi Fidelis – Kommentár a Hittani Dikasztérium új dokumentumáról (2. rész)
November 4-én, kedden mutatták be a Hittani Dikasztérium Mater Populi Fidelis kezdetű új dokumentumát, amely a Szűzanya néhány, üdvtörténeti szerepére vonatkozó titulusáról szól. Az alábbiakban Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára kommentárját olvashatják a dokumentumról.
Mária közvetítői szerepe – különösen a „Minden kegyelmek közvetítője” cím
A Mater Populi Fidelis kezdetű dokumentum kitér a közvetítés kérdésére is. Ez a fogalom már sokkal tisztább így önmagában, azonban a „Minden kegyelmek közvetítője” – hasonlóan a „Társmegváltó” titulushoz – szintén nem szerencsés. A II. Vatikáni Zsinat eredetileg mindkettőt tervezte tárgyalni, de végül ettől eltekintett, és a közvetítés fogalmát csupán egy felsorlásba ágyazta:
Mária „szószóló, segítő, oltalmazó, közvetítő” (Lumen gentium, 62), sokkal inkább támogatva az anyai védelem, főként pedig a sokrétű közbenjárás gondolatát, mely Krisztussal való együttműködés, a Lélekben (vö. n. 27).
Később II. János Pál pápa fejti ki majd részletesen Mária együttműködésének témáját (ld. Redemptoris Mater, 38–47), azonban a „Minden kegyelmek közvetítője” titulust enciklikájában ő sem említi. Azt viszont megerősíti, hogy Mária közbenjárása „Krisztus közbenjárásának alárendelt közbenjárás” (ibid. 39). És ez a valóság Mária életében nemcsak a kánai menyegzőn jelenik meg példaértékűen, hanem a megdicsőült szentek társaságának legkiemelkedőbb – mondhatni: Krisztushoz legközelebb álló – tagjaként is. Ők, élükön az Istenszülővel, Krisztusban továbbra is közösséget alkotnak a zarándok és a tisztuló Egyházzal (vö. n. 38–42).
Örök érvényű alapelv marad a Timóteushoz írt első levél tanítása: „Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus” (2,5). Mária Krisztusnak ebben az egyetlen közvetítői mivoltában foglal helyet, ahogyan a magunk szintjén, keresztségünk révén mi is (vö. 1Kor 3,9; vö. n. 28–29).
A mennybe ment Krisztus erejében (vö. Jn 14,12) a vele egyesült ember képes az Istentől kapott kegyelem közlésére (de nem annak „generálására” vagy „osztogatására”!) mások irányában (vö. n. 30). Teszi ezt Mária a mennyei dicsőségben is, részesedve Krisztus egyetlen üdvösségközvetítő művéből. Ami ehhez többet fűzne, vagy Fiával párhuzamos, netán konkurens közvetítést tulajdonítana Máriának, az Krisztus egyetlen közvetítő mivoltát homályosítja el (vö. n. 33). A Szűzanya közvetítő mivolta istenanyaságában gyökerezik, és „a Hívek Anyja” titulus szépen kifejezi, hogyan vesz részt aktuálisan is kegyelem közvetítésében, lelki anyasága révén (vö. n. 34–37).
Mária az Egyházzal, az Egyházban és az Egyházért tevékenykedik” (n. 37/c), Krisztus misztikus Teste pedig épp’ tőle tanulja, hogyan kell „anyának lennie” a kegyelem rendjében (vö. ibid).
A „Minden kegyelmek közvetítője” címet legfeljebb úgy lehetne megfelelő kontextusban, mintegy „irodalmi módon” jól értelmezni, ha Máriát Krisztussal kapcsolatban szemléljük, aki minden kegyelem Forrása. Ám így is merülnek fel problémák a terminussal kapcsolatban, mivel ez a titulus sok mindent nem képes lefedni. A názáreti Szűz önmaga számára – a saját szeplőtelen fogantatásától kezdve – nem lett volna képes kegyelmet közvetíteni (vö. n. 67), hogy az ő létét időben megelőző, teremtésbeli kegyelmek vagy ószövetségi kegyelmek közvetítésében való „részvételről” ne is beszéljünk! Ez márpedig erősen lehatárolja, a „minden kegyelmek” kategóriáját.
A 20. század elején Mercier bíboros felterjesztésére Belgiumban Máriának mint „Minden kegyelmek közvetőjének” saját mise- és zsolozsmaformulája is lett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a pápa a titulus teológiai tartalmának esetleges definíciója irányában is komolyan állást foglalt volna. Tulajdonképpen ez a miseformula lett egyszerűsítve, és szerepel ma is a Mária-misék gyűjteményében, A Boldogságos Szűz Mária, a kegyelem anyja és közvetítője címen (ld. 30. számú votív mise).
A Kegyelem Anyja
Ha már épp’ az imént került említésre, itt ejtsünk szót a „Kegyelem Anyja” címről is, melyet a dokumentum is megtesz. Mária közösségben (communio) van Krisztussal az isteni élet közlésében, nem pedig egyfajta „raktára” vagy „tulajdonosa” a neki „kiosztott” kegyelemnek, mellyel ő Krisztustól függetlenül „rendelkezhetne”. A kegyelmet nem lehet eltárgyiasítani, zsetonként osztogatni, ahogyan a szentségek sem a kegyelmet tárgyszerűen önmagukba konzerváló „termékek”, hanem a kegyelem jelszerű eszközei, melyek által az isteni élet árad belénk (vö. KEK Kompendiuma, 224). A Szentháromság (mint teremtetlen kegyelem) és az isteni életben való részesedés (mint teremtett kegyelem nyerése) közé nem „ékelődik” Mária, mintha csak őrajta keresztül működne a kegyelemben való részesedés. A „Minden kegyelmek közvetítője” cím már csak ezért is pontatlan, mert Krisztus központi szerepétől és a kinyilatkoztatástól elrugaszkodó (vö. n. 45).
Valójában óvakodni kell itt is attól, hogy a Szűzanyát önkényesen a Szentlélek helyére és funkciójába tegyük.
Ő az isteni Lelket nem helyettesíti, hanem hordozza (Pneumatophora). Nem Mária az, aki „osztja a kegyelmet”, hanem anyai közbenjárásával hozzásegít annak kiapadhatatlan Forrásához, melyben ő maga is részesült: az Isteni Lélekhez, aki által mi is kegyelemben részesülünk (n. 45–49).
Igaz, itt-ott találunk nyomokat arra, hogy még a teológiai–liturgikus szóhasználatban is elszórtan megjelenhet a Dispensatrix („kegyelemosztó”) fogalma (lásd a Mária-misék gyűjteményében a 19. számú mise latin mintakiadásában), a kontextus ismeretében azonban nem arról van szó, hogy Mária maga rendelkezne a kegyelem fölött. Tegyük hozzá: az, hogy Mária kiárasztja anyai szívének szeretetét, ahogyan XVI. Benedek pápa a Deus caritas est kezdetű enciklika 42. pontjában tanítja (ld. a latinban: effundit), egy másik kérdés.
A dokumentum azonban világosan tanítja, hogy a kegyelmet csak Isten adja – mégpedig közvetlenül érkezve el így az emberhez –, és sem az apostolok, sem a Szűzanya nem rendelkeznek fölötte (dispensatio). Éppen nem Mária helyes tiszteletére vezet, ha Istennek az emberrel kommunikált kegyelmének folyamatába mintegy köztes, azt „továbbító” résztvevőt, az Istenszülőt is beiktatjuk (vö. n 50–55). Valójában nem Mária „nyitja meg” az emberi szívét Isten felé, hanem anyai közelsége és közbenjárása által segít a kegyelem Forrásához lépni, hogy Fia tölthessen el minket kegyelemmel (vö. n. 56).
Fontos szem előtt tartanunk a Lumen gentium 60. pontjának tanítását: „A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre az üdvösség rendjében nem a dolog belső természetéből, hanem az isteni tetszésből ered, és Krisztus túláradó érdemeiből fakad, Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ, és minden hatékonyságát belőle meríti; a hívőknek Krisztussal való egyesülését pedig egyáltalán nem akadályozza, hanem éppen előmozdítja.” Itt jegyezzük meg, hogy témánk szempontjából egy lényeges jelző hiányzik a magyar fordításból: a latin mintakiadás ugyanis „unio immediata”-ról beszél, ami „közvetlen egyesülés”-t jelent. Ebből is kitűnik: Mária nem szándékozik ebben „még közvetlenebbül” részt venni, hanem ezt a közvetlen egyesülést segíti, munkálja, épp’ az ő Krisztussal való „közvetlen egyesülése” révén (vö. n. 65/a).
A Szűzanya személye és üdvtörténeti szerepe tehát nem valamiféle „Istent is kényszerítő” szükségszerűség, aki nélkül a Szentháromság cselekvésképtelen volna, hanem épp Isten szabad kiválasztásának eredménye, mellyel az Istenszülőt az Egyház Anyjává is teszi, aki képes együttműködni az egyetlen Közvetítővel üdvösségünkért (vö. n. 65/b). Ugyanakkor
Mária közvetítői együttműködése nem tesz hozzá, nem egészít ki semmit Krisztus önmagában tökéletes megváltói művén, hanem minket is hozzásegít, hogy ennek kegyelméből élhessünk (vö. n. 65/c).
A „Kegyelem Anyja” kifejezés olyan értelemben lehet helytálló, amennyiben Mária a Kegyelem Forrásának, az emberré lett Fiúistennek Anyjaként elősegíti, hogy a megigazulás útjára lépjünk, vagy azt elnyerve, az isteni életben tovább erősödjünk a kegyelem befogadása által, melynek kizárólagos Forrásához ő Útmutatóként vezet (vö. n. 69).
A Szent Szűz tehát a „kegyelem rendjében anyánk” (Lumen gentium, 61). Ez a kifejezés nemcsak arra utal, hogy Krisztus Édesanyjával mi lelki anya–gyermek kapcsolatba lépünk, hanem azt is, hogy Krisztus egyetemes üdvösségszerző műve révén Mária anyasága is egyetemes. Mondhatni:
mivel az „Új Ádám” mellett ő az „Új Éva”, ezért – újszövetségi értelemben – ő is „minden élők Anyja” (Ter 3,20), azaz a Krisztusban isteni életet nyert tagoké.
Isten népébe persze mindenki meghívást nyer, ezért Mária közbenjárása azokra is kiterjed, akik a keresztség által még nem „testesültek bele” Krisztusba. Ő épp’ annak a Megváltónak Anyja, aki minden kegyelem Szerzője, akinek kegyelme minden emberre kiárad, és mindenkit üdvözíteni akar. És ha Krisztussal és benne egymással egységre lépünk, ez törvényszerűen az Anyával való egységre is hív, hiszen Krisztus szándéka szerint tekinthetünk rá mi is anyánkként, mely megismételhetetlenül egyedi és különleges egység (vö. Jn 19,25–27; vö. n. 71–72).
A II. Vatikáni Zsinat által is szorgalmazott egyháztani dimenzió abban is segít, hogy a Krisztus-központú megközelítés („Mária által Jézushoz”) terjedjen ki még inkább a Máriával Jézushoz lépés, a vele való úton levés valóságára is. Ebbe szépen beleillik a Krisztus „Első Tanítványa” cím is, hiszen Mária alázatos szolgálóleánya (vö. Lk 1,48) marad az Úrnak, és az üdvösség művének is.
Isten Anyja nemcsak Názáretben hagyatkozott tanulékony lélekkel a Lélek vezetésére, hanem ott találjuk őt Krisztus hallgatói között, a Fiú követésében az apostolokat is megelőzve (vö. n. 73). Így tud kiváló segítője lenni a többi tanítványnak, mint a Hívő Nép Anyja (vö. n. 76).
Összegzés
A fentebb elemzett titulusok között eligazodni nem egyszerű, de ebben is „úton vagyunk”, mert a Szentlélek vezeti az Egyházat. Úton levésünk egyik állomása most ez a szentszéki megnyilatkozás.
Ne feledjük: Mária a tanítványok között volt Jézus mennybementele után is. János a „házába fogadta” (vö. Jn 19,27) őt, a szeretett tanítvány pedig anyai szívében lelt otthonra. Személyes közelségén túl a tanítványoknak, különösen a Jézus gyermekségtörténetét rögzítő evangélistáknak Mária fontos szolgálatot tett azzal, hogy emlékeit megosztotta velük, és ebben is közvetített: hogyan történt, hogy József jegyeseként a Szentlélektől foganta Isten Fiát; hogyan történt az örömhír vétele Gábor angyal közvetítésével; hogyan lett ő maga a méhében lakó Üdvözítő kegyelmének közvetítőjévé, amikor Erzsébetet meglátogatva a kegyelem kiáradt a magzat Keresztelő Jánosra; hogyan történt Jézus születése és az ahhoz kapcsolódó események (vö. n. 7) – és persze azt is, hogy mi volt ebben pontosan az ő küldetése. De épp ettől nem válik Mária a gyermekségtörténetet leíró Máté és Lukács evangélisták számára olyan szintű főszereplővé, mint Jézus, akit Messiásként ismerünk fel. Mária a Messiás Anyja.
Jézus gesztusa, mellyel Jánosra bízza Édesanyját, azt mutatja: gyermeki tisztelettel megbecsüli őt. Mi is meg kell becsüljük Jézusnak ezt a kiemelkedő ajándékát. Üdvösségszerzőnek azonban csak magát Jézust mondhatjuk, elismerve persze, hogy Édesanyja „oly benső helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfőbb titkait egyesíti és tükrözi magában” (Lumen gentium, 65).
Isten a názáreti Szüzet Istenszülőségre választotta ki, nem kegyelemszerző szerepre. „Kegyelemmel teljes”-sé tette, de nem rendelkezővé a kegyelem fölött.
Közvetítővé, miként – kedvelt középkori képpel élve – a Hold is visszatükrözi a Nap fényét, de nem növi ki magát „kis Nap”-pá, hanem „Hold marad”, mely szorosan kíséri a Napot. A názáreti Szűz nemcsak Gábor angyal látogatásakor „az Úr szolgálóleánya”, hanem Istenanyaságában is az marad, így szolgálva a leghitelesebben az Üdvözítő világra jöttét, növekedését, segítve őt nyilvános működésében is. Kánában anyai szívvel hívja fel Fia figyelmét a bajbajutott párra, anélkül, hogy megmondaná neki, konkrétan mit tegyen (vö. n. 49). De
a körülállók figyelmét Jézusra irányítja, hogy mindent tegyenek meg, amit mond (vö. Jn 2,5).
A Szűzanya nem „csodatevő társ” Jézus mellett, ahhoz ugyanis isteni hatalom kell. Ott áll mellette a világ megváltásánál is, az áldozat bemutatásakor, a kereszt alatt. De nem lesz az Örök Főpap mellett „papnővé” (vö. n. 37/a), nem „koncelebrál” vele. Anyai szívvel egyesül a kínjaival, melyet lelkét átjáró tőrként él meg (vö. Lk 2,35), hogy a Fiú emberségének a halál felé közeledve, végső kimerültségében erőt, vigaszt, bátorítást biztosítson, és így Jézus véghez vihesse azt, ami az ő istenemberi feladata. Máriának pedig ez volt az emberi, anyai feladata.
Hogy egy nagyon profán példával éljek: édesanyám segítségemre lehet egy nagy mű elkészítésében, biztosítva hozzá a nyugodt hátteret, és a fizikai szükségletek fedezésén túl biztatva, erősítve, vigasztalva a maga szintjén hozzájárulhat annak sikeréhez. És ezért a mű szerzőjeként hálásnak kell lennem, hiszen ő ezzel velem együttműködő társ volt abban, hogy az létrejöhessen. Sőt szellemi segítséget is nyújthat: átolvasva, korrektúrázva a szöveget, meglátásai által tanácsaival elláthat. De ettől még nem tüntethetném fel őt a könyv társszerzőjeként. Az ugyanis egy teljesen más szint, ahhoz szakmai jellegű együttműködés szükséges. Ez azonban nem azt jelenti, hogy megfeledkeznék az együttműködéséről. Az előszóban vagy utószóban köszönetet is nyilváníthatok neki, megnevezve őt, úgymond: „aki nélkül nem jöhetett volna létre”. És ez helyesen értendő, nem végletesen. Nem úgy értjük ugyanis, hogy nem jöhetett volna létre, mert ha nem hoz a világra, akkor én sem írom meg (ami igaz, de ez volna a minimalista álláspont). De úgy sem, hogy anyám nélkül magatehetetlen alak lennék, aki nem talált volna más megoldást, más segítségeket, hogy meg tudja alkotni a művet. Nyilván jóval nehezebb lett volna, de nem lehetetlen, mert az édesanya – bár tiszteletre méltó együttműködést tanúsított –, mégsem szakmai értelmében volt megkerülhetetlen feltétel a könyvíráshoz (ez volna maximalista álláspont). A helyes egyensúly a kettő között keresendő. Összességében: az anya együttműködését elhallgatni nem szabad, nagyon meg kell becsülni, és illik megnevezni – de nem a mű társszerzőjeként.
Ma, 2025-ben tehát a felsorolt titulusok kérdésében hivatalosan itt tartunk. Ami nem jelenti azt, hogy a folytatás ne alakulhatna még, hiszen a Gondviselésnek nem szabunk határt. Ami bizonyos: ahogyan ezen címek terén a múltban sem született tévedhetetlen, visszavonhatatlan tanítóhivatali állásfoglalás, úgy ma sem. A jelen megnyilvánulás kétségkívül kihat Isten népének további hitéletére, Mária-tiszteletének alakulására. A tanbeli fejlődésben a Lélek ki fogja kristályosítani, hogyan tovább a kérdésben. Ehhez kaptunk most iránymutatást a Szentszéktől, köszönet érte!
Mária pedig Útmutatóként tanítson továbbra is keresni Urunkat, Jézus Krisztust, és tartani őfelé, úton vele, a Hívő Nép Anyjával!
Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila
Magyar Kurír