Egy művész, aki átfogó megoldást keresett a válságra

• 

A Szépművészeti Múzeumban nyílt meg William Blake és kortársai műveiből egy figyelemre méltó kiállítás, „Menny és Pokol házassága” címen. Blake az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején alkotott, Angliában, egy különösen zavaros időszakban: A francia felvilágosodás meghirdette az ész századát, amely a jakobinus terrorba torkollott. Ezt követte Napóleon felemelkedése, és Anglia többszörös háborús veresége, amely mély válságot idézett elő az országban.

A feltörekvő új filozófus- és művész nemzedék, látva, hogy az „ész diadalútja” hová vezetett, új megoldásokat keresett, részben a német romantika példáját követve, de attól mégis eltérve.
 A német romantika nagyjai újra felfedezték, és gondolkodásuk középpontjába állították a szubjektív „ént”, a szabad és döntéseiért felelős, korlátaitól megszabadított embert, amely majd felszabadítja a világot is és egy új, szebb és jobb világot hoz létre. (Nem sikerült: a német filozófia a Fichte-Schlegel-Hegel vonalon Marx felé elágazva a kommunizmusig, Nietzsche felé pedig az emberfeletti emberig, és „túl jón és rosszon” a nácizmusig jutott.)
Blake és társai fiatal korukban olvasták a korai német romantikus filozófusok műveit és az „én felszabadítása” nagy hatással volt rájuk is. Ugyanakkor nem vetették el a vallást, hanem épp megújítani akarták, visszanyúlva annak eredeti – elképzelt -, tisztaságához. Felfedezik a korai keresztény írókat, a gótikát, a mély érzelmeket és a természetfelettit, a meséket, látomásokat, saját múltjukat és történelmüket.
Blake rézmetszőként tartja el magát és családját, közben pedig ír, fest, rajzol, épületeket tervez, szervez, közben tanítványai lesznek, inspirál, buzdít, utat mutat, keresi a választ a nemzeti és egyéni válságokra. Néhányan prófétának gondolják és olykor ő is így tekint magára, ámbár a vallásos látomásai néha inkább lázálmok és nem egyeznek a keresztény dogmákkal sem. De talán nem is a válaszai a legfontosabbak – elismerve művészete erejét és hatását -, mert azokban tévedhetett és tévedett is. Lenyűgöző azonban az az elszántság és erő, amellyel kereste a megoldást… (A múzeum egy másik termében kortárs kiállítás – Blake után milyen vértelen, kisszerű, okoskodó anyag az angol művész lángolása után…) 
Mindennel együtt, Blake jó és követendő példánk lehetne ebben a szenvedélyes igazság-keresésben, megoldás-kutatásban és az átfogó szemléletmódban, ahogyan gondolkodott és alkotott. Bárcsak sok ilyen keresztény gondolkodónk, művészünk lenne, akik munkásságukkal megtermékenyítik és megújítják hazánk életét...
A kiállításon megtekinthető Blake híres verse, a Tigris egyik eredeti nyomata, a vers és a rajz együtt. Magyar nyelvre többen is lefordították – egykor a tankönyvünkben két összehasonlító fordítás is szerepelt, és annyira lenyűgözött, hogy akkor megtanultam a verset -, most ide teszem, példaként:

A tigris

Tigris! Tigris! Éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szived,
milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimetriád?
(Szabó Lőrinc fordítása)

Sipos Gyula